/Sarah/

- Ébredj! - hallottam meg a már jól ismert mormogó hangot. Mosolyogva kezdtem lekászálódni az ágynak nevezett fémlapról. A többiekkel álmodtam. A nappaliban ültünk és beszélgettünk. Igazán nosztalgikus volt. Hiányoznak.
- Mi ez a nagy jókedv? - kérdezett rá, mivel itt már csodaszámra ment, ha őszintén mosolyogtam. Viszont ez egy nagy előny is. Nem szeretik, ha mosolygok.
- A barátaimmal álmodtam. - mondtam el neki, majd rögtön le is hervadt a mosolyom az ismerős tárgyakat meglátva.
- Meddig kell még ezt csinálnom? - kérdeztem rápillantva a már jól ismert evőeszközökre. Tony nyugodtan lepakolta az ételt és a többit az ideiglenesen elhelyezett asztalomra. Fagyos tekintettel figyelte, ahogy úgy-ahogy, de magamra erőltetem, hogy a kedvenc kék kristályaimból készült villával és kanállal egyek. Mint az később kiderült, nem véletlen kínoznak ezzel az átkozott kék kaviccsal, egyrészt valami okból el akarják szívni a természetes energiáimat, másrészt meg immunissá akarnak tenni a hatására. Bár az elején teljesen tehetetlen voltam vele szemben, így hogy már volt időm bőven alkalmazkodni, találtam egy-két módot az ellenkezésre és már kevésbé éget, ha hozzáérek. Fogalmam sincs, miért van szükségem erre a kiképzésre, nem mintha bármi hasonlóval lett volna valaha dolgom, de nem sok választásom van. Ők fütyülnek, én meg ugrom. Felpillantva rá azonban csak egy dologra várok. Arra a biztató pillantásra. Ami mindig elég erőt ad, hogy végig tudjam csinálni. Egyikőnk sem említi soha, de mindketten tudjuk, hogy milyen sokat jelent ez nekem és ő is a szívemhez nőtt. Nem volt nehéz, hisz ebben a szaros épületben ő az egyetlen, akinek legalább egy pirinyót is számít, hogy élek-e vagy halok. Miután megkaptam az ismerős pillantást, újból az ételnek szenteltem figyelmem és egy grimasz keretében, de folytattam az evést. Mire végeztem mindennel már az összes végtagom sajgott és még csak megmozdítani őket is nagy erőfeszítésbe került. Tony-ra pillantva jeleztem, hogy végeztem, bár egyértelmű is volt, hiszen nem hagytam ki semmit sem. Egy határozott mozdulattal elvette előlem a tálcát, majd kiadta őket az ajtón az ott várakozónak, majd vissza is fordult felém. Szerencsére nem igénylek semmilyen energiát ahhoz, hogy gyógyuljak, így egy idő után mindig enyhülni kezd a fájdalom, akárcsak most is. Eközben Tony kényelmesen elhelyezkedett az utólag elhelyezett kisebb íróasztalnál és elővette füzetét, amiben vezeti a nekem adott órákat és annak részleteit.
- Kezdhetjük, kislány? - az ismerős becenevet hallva arcomra egy pillanatra széles mosoly húzódott, de a sajgó kezem miatt újból grimaszba kényszerültek arcizmaim.
- Igen. Na és mit tanulunk ma? - szólaltam meg, mintha nem is egy kínzáson lennék túl.
- Először a gyenge pontokat vesszük át fajonként, aztán pedig irány a Labirintus. - vázolta fel a következő pár óránkat. Igazából a különböző természetfeletti fajokról tanulunk általában. Megtanítja, hogy melyiket, hogyan, hol és mivel lehet megölni, mik a szokásaik és egyéb tudnivalók. Erre kaptam külön egy füzetet is, amiben le van írva fajonként minden és akármennyire hihetetlen is, élvezem. Egyes lényeknek még a létezéséről sem tudtam, másoknál meg azt hittem mindent tudok már róluk, de még csak a közelében sem voltam mindannak az információnak, amit itt átadnak nekem. Bár azt senki sem árulja el, hogy mi vagyok, azt elmondják mitől óvakodjak és mi segít rajtam. Például az ametiszt hatására erősebb leszek és gyorsabban gyógyulok. Ha egyszer kiszabadulok innen, tutira beszerzek egyet. Elmondták, hogy ez az átkozott ásvány, amire immunis leszek majd elméletileg, az nem más, mint az Azurit. Szóval, ja. Megtudtam egy s mást.

Miután átvettünk mindent, amit mára betervezett, elégedetten becsukta a füzetét és határozottan a szemembe nézett.
- Aaron találkozni akar veled. – jelentette ki bármi bevezetés nélkül. Döbbenten pislogtam vissza rá egy pár pillanatig, majd kínomban felnevettem.
- Hát, hogyne. Megbeszéltük, hogy majd még mesélni fog nekem, nem igaz? – kérdeztem vissza, bár el sem tudtam hinni, hogy végre valahára válaszokat kaphatok. Na, meg elhagyhatom ezt az átkozott szobát.
- Valami olyasmi. – válaszolta kicsit sem szórakozva a dolgon, mire meggyötörten felmorogtam. Bármennyire vágyom is válaszokra, a látványára kicsit sem mondható el ugyanez. Csak rossz emlékeket hoz fel. De mint mindig, most sem volt választási lehetőség. Vagy igent mondok, vagy semmit sem.
- Most? – kérdeztem teljesen feladva bármiféle ellenállásnak már csak a gondolatát is. Tony csak bólintott egyet válaszul. Uhh... semmi kedvem nincs most az apámhoz. Tony odalépett elém, majd felsegített az ágyról.
- Menni fog? – kérdezett rá gondolom udvariasságból, mert nyilvánvaló volt, hogy így is, úgy is indulnunk kell.
- Túlélem. – motyogtam, majd megerőltettem magam egy kicsit és Tony karját megragadva megtettem az első pár lépést még a segítségével, majd már magamtól is ment.

A szobától egy folyosón haladva pár percen belül meg is érkeztünk a helyre, ahol elméletileg az apámmal egy kései mesedélutánt fogunk tartani. Nincs gáz, csak bemész, meghallgatod, mit akar, aztán már mehetsz is. Bár mondjuk az utóbbinál elég érdekesen pillantgatott felém Tony, a többiről hihetően biztosított, hogy úgy is lesz. Nagy levegőt vettem, majd kopogtam egyet az ajtón. Rögtön érkezett is egy gyors „Gyere" válaszként, így nem maradt több időm hezitálni, összeszedtem minden csepp bátorságom és beléptem apám dolgozó szobájába. Jöjjön, aminek jönnie kell.
- Ülj le nyugodtan, ahova akarsz. – jött az utasítás, amint beléptem bármiféle köszönés nélkül. Hát, oké, nekem oké.
- Nos, mit szerettél volna elmesélni? – kérdeztem továbbra is az ő általa használt kifejezéssel, mire felhorkantott és mosolyogva emelte rám tekintetét, végre letéve a tollat kezéből.
- Anne-ről, rólam meg igazából rólad is. Mindenről, amibe édesanyád volt szíves belekeverni minket a megkérdezésünk nélkül. – engedett szabadjára egy igen csak méretes bombát, amihez azt sem tudtam mit kellene szólnom. Szerencsére nem voltak efféle elvárásai.
- Gondolom jobb, ha mindent az elejéről kezdünk, Tony tanított neked az angyalokról és a démonokról már, ugye? – kérdezte kezdésként, mire bólintottam.
- Mint azt gondolom már sejthetted, én egy démon vagyok, viszont amiről bizonyára még te sem tudtál az az, hogy kedves édesanyád egy angyal volt. Ó, de még milyen! – folytatta elködösödött tekintettel és egy nosztalgikus mosollyal. Fogalmam sem volt hova tegyem a látványt. Egészen ezidáig aligha láttam bármilyen érzelmet az apám arcán, pedig egy jó ideig boldogítottuk egymást.
- Erős volt, gyönyörű és hihetetlenül bájos. Abban az időben a családom által futatott cégnél dolgoztam titokban, hogy tapasztalatot szerezzek és lássam, hogy is mennek a dolgok egészen lentről kezdve, ahogy az szokás az utódoknak. Édesanyád pedig, teljesen a szokásoktól eltérően, hamis papírokkal szerzett egy állást ugyanott, ahol én és megbízást kapott, hogy csábítson el. Persze, nem volt sok választása. Egy gusztustalanul kékvérű angyalcsalád leszármazottja volt, azonban az apja egy ember volt, ami az angyaloknál általánosságban nem számított nagy bűnnek, de nem is volt elnézendő. Az ő vérvonaluknak pedig felért egy eget rengető bűncselekménnyel. Ezt kihasználva pedig belekényszerítették ebbe a szerepbe. Eddig nincs semmi gond, nem igaz? – fordult hirtelen felém, mire félve, de bólintottam. Kimondhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam. Az apám, akiről azt hittem, hogy már ismerem minden oldalát, most mutatta meg, hogy ki is és milyen is ő valójában. Leterhelve éreztem magam már most, pedig tudtam, hogy még csak az elején tartunk a dolgoknak.
- Hát, igen. Most jön az érdekes része a dolgoknak. Szerelmes lettem és sikeresen egy pár lettünk, aztán kedves drága édesanyád gyerekvállalásról kezdett beszélni nekem. Addigra már majdnem kész voltam a tapasztalatszerzéssel és egy alapjáraton stabil életem volt a démonok között, szóval természetesen megengedhettem magamnak. A szüleim... a szüleim mindig mindenben támogattak és kedvelték őt is annak ellenére, hogy mi volt, és honnan származott. Oh, de ha tudtuk volna. Az anyád nem akart gyereket. Vagy legalábbis nem így. Neki és az angyaloknak te és én csak egy megegyezésalapú projekt része voltunk. Nem tudták volna rákényszeríteni, ha tényleg annyira ellene lett volna és már nem csak egymagában volt. Ott voltunk neki mi is. De Anne, ő nem akarta ezt az életet és a te létezésed a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy ezért bármit megtett volna. Az édesanyád embersége az, amiért átvert mindannyiunkat. Azért cserébe, hogy te megszülettél, megszabadulhatott a természetfeletti énjétől. Annyira gyűlölte az angyalok vérét magában, hogy képes volt lesüllyedni a szintjükre. Érted már, Sarah? Érted, hogy miért nem tudtam az lenni, akire szükséged volt? – kérdezte rám sem nézve, éppen hogy csak kiejtve utolsó szavait. Arcomon könnyek csorogtak, amit igyekezve eltakarni, inkább lehajtottam a fejem és irányába sem pillantottam. A fejemben semmilyen gondolat sem forgott, nem tudtam volna eldönteni, hogy hol kezdjem, vagy talán nem is volt emlékem arról, ahol kezdenem kellett volna. Ebben a pár pillanatban kiderült, hogy talán egész eddig a rossz személyt okoltam mindazért, ami velem történt.
- Óh, de még itt nincs vége! Hah. A legrosszabb az egészben, hogy az angyalok között kiderült valahogy, hogy egy démon és egy nemes családból származó angyal gyereket vár és háborogni kezdtek odafent. Az angyalok pedig, akik ebben részt vettek, úgy döntöttek, hogy egyszerűen megoldható a helyzet, ha megbüntetnek minket. Engem is meg anyád is. Édesanyád azért akart olyan nagyon ember lenni, mert családra vágyott, a sajátjára és ott is volt neki még az ember apja. Az angyalok viszont lemészárolták nem csak az ő apját, hanem az én szüleimet. – fejezte be mondandóját dühvel telve, mire nem bírtam tovább, dühösen ökölbe szorítottam kezeimet és szemeimet összeszorítva kiböktem a kérdést, ami még ezek után sem volt tiszta számomra.
- Pontosan... pontosan miért nem tudtál az apám lenni? – hangomból kivehető volt, hogy mennyire megviselt mindaz, amit hallottam, de nem izgatott. Hallani akartam, hogy miért hagyott magamra.
- Tudom szánalmas, de nem tudtalak tiszta szívből szeretni. Addigra túlságosan is sok sebből vérzett az életem és minden alkalommal, amikor rádnéztem, az anyádat láttam benned és még dühösebbnek éreztem magam, mint előtte. Átkoztam mindenkit, aki ezt tette velem és bosszút akartam. Úgyhogy neki is álltam. Reménykedtem, hogy talán az majd segít félretennem az érzéseimet, és ha anyáddal nem is, de veled még helyrehozhatom a dolgokat. – válaszolta egy kínos mosollyal.
- És most itt is vagyunk. – szólaltam meg, sokkal nyugodtabban, mint azt gondoltam.
- Pontosan.
- De miért nem te tanítasz akkor? Miért Tony? - kérdezősködtem tovább, amit hallva ezúttal egy igazi mosoly került arcára.
- Még nem fejeztem be a bosszúm és sok dolgom lesz vele. Viszont az angyalok nem hajlandóak lemondani rólad. Szóval muszáj volt felkészítenem téged, amilyen gyorsan csak lehet. Szerencsére rám ütöttél és gyorsan tanulsz. – fejezte be egy kaján vigyorral, mire bár egy kicsit ramaty állapotban, de elnevettem magam.
- Hát nem mondom, hogy nem haragszom még rád, de egyértelműen jobb helyzetben vagy, mint eddig. – jegyeztem meg csípősen, mire apa felnevetett.
- Helyesbítek, olyan vagy, mintha klónoztak volna. Még szerencse. – mondta a fejét rázva, mire megálltam és nagyon furán éreztem magam. Ki gondolta volna, hogy valaha fogok egy normális beszélgetést folytatni az apámmal? Én nem az biztos.