...
- Mit csináljak most veled? – kérdezte Ryan a kelleténél vidámabb hanggal. Gondolom látva, hogy nem javul az állapotom a percek teltével sem, sőt egyre jobban nehezedik rá testem, úgy gondolta, hogy nincs szükség az engedélyemre. Kérdezés nélkül felemelt és megindult velem ki tudja merre.
- Nem vagyok nehéz? - kérdeztem meg a fejében, amit figyelembe sem véve, csak egy nevetéssel reagált le. Meglepődve nyitottam résnyire szemeimet, hogy vessek egy pillantást arcára, de bár ne tettem volna. A látószögem legalább felét Ryan a vérfarkasoktól már megszokott izmos mellkasa tette ki, ami, szerintem meg sem kellene említenem, milyen egy kellemes látványt tud nyújtani szemszögtől függetlenül. Viszont rendkívül zavarba ejtő is, tekintve, hogy minden egyes lépésnél kis híján az arcomnak préselődik az egész.
- Egyáltalán nem vagy nehéz. Ha netalán elfelejtetted volna, ember feletti erőim vannak. – válaszolt előbbi kérdésemre hangjában enyhe gúnnyal.
- Mertél volna mást mondani! - mosolyogtam rá fél szemmel kikukucskálva, amit meglátva egy szívdöglesztő mosolyt villantott felém. Mikor megérkeztünk, az idevezető út alapján a hálószobákhoz, kicsit szorosabban rám fogva, könyökével lenyomta a kilincset, majd belökte a szoba ajtaját és velem együtt beoldalazott az ajtón.
- Csillagom, nem is tudom ki fekszik a karjaimban jelenleg teljesen erőtlenül. Mégis mit tehetnél? – kérdezte teljes magabiztossággal, sajnos teljesen jogosan. Egy kis szelet felhasználva összeborzoltam haját.
- Hát ezt meg mire fel kaptam? – kérdezte meglepetten, mire az arcomon lévő mosoly még szélesebb lett.
- Csak megigazítottam. - válaszoltam lazán. Meg eltüntettem azt az önelégült vigyort az arcodról.
- Ah, sejthettem volna. – szólalt meg egy kifejezetten színészkedős hangon. Előre is félve pillantottam fel rá, belemenve a dologba.
- Mégis mit?
- Hát, hogy te is áldozatául estél az ellenállhatatlan vonzerőmnek. – adta az ártatlan szerepét, túldramatizálva beszédét. Döbbenten pislogtam vissza rá, majd röviden felnevetve eltoltam egy kicsit fejemet mellkasától, hogy tisztábban tudjak egy kicsit gondolkozni.
- Szeretnéd, mi? - kérdeztem vissza vigyorogva.
- Ah, te jó ég, dehogy! Még csak az hiányzik. - viccelődött. Válaszát hallva sértődötten csaptam rá egyet vállára, mire csak nevetgélni kezdett.
- Na, szépek vagyunk. És én még hálás voltam neked, hogy ilyen udvariasan becipeltél... - nyújtottam ki rá a nyelvem, azonban arcomról rögtön utána el is tűnt a mosolyom és újra döbbentem kaptam felé tekintetem.
- Na, mi az? Valami gond van? – kérdezte egy önelégült mosollyal arcán, amire már szólásra is nyílt a szám, de egy kis idő múlva be is csuktam, mert fogalmam sem volt mit kellene mondanom ebben a helyzetben.
- Csak nem elvitte a cica a nyelved? – kérdezte jóízűen nevetve, mire feladtam inkább a dolgot és úgy tettem, mint aki nincs magánál. Erre Ryan aztán még inkább nevetni kezdett, de sajnos én nem tudtam értékelni a helyzetet.
- Nos, ha nincs semmi ellen vetésed, akkor ágyba is teszlek. – beszélgetett tovább magában. Ennél a pontnál már feladtam mindent. A szóhasználata volt az utolsó problémám. Ryan valóban nem zavartatta magát és óvatosan elhelyezett engem az ágyában. Igen, az övében. Ez az őrült behozott engem aludni a saját szobájába. Haló? Nekem is van szobám a falkaházban! Egy rövid motoszkálást követően pedig besüppedt mellettem az ágy, amit megérezve, nem bírtam tovább és halálra döbbenten nyitottam tágra a szemeimet és fordultam oldalra.
- Te nem vagy normális!
- Jó éjszakát. – mondta nevetve, majd betakarta magát meg engem, hála az égnek, két külön takaróval.

/Cora/

Sarah tegnapi rosszulléte óta ki sem mozdult Ryan szobájából, aki nem mellesleg úgy őrizte a szobát, mintha az életem múlna rajta, amivel nem csak engem, de mindenki mást is ledöbbentett meg egyúttal halálra is rémisztett. Egyre jobban aggódtam. A farkaspárnak inkább nem is szóltunk még. John látva, hogy komoly a helyzet már másnap reggel gyűlésre hívott mindenkit és a titoktartást is az ő utasítása volt. Ezen kívül, más nagyon nem változott. Már eleve szorosabb volt a védelmi rendszerük, mint eddig, szóval csak az információmegosztás volt a lényeg.
- Dean. – suttogtam gondterhelten oda a mellettem fekvő férfinak. Két karját derekam köré fonva maga felé fordított és kezemet simogatva igyekezett nyugtatgatni.
- Nem lesz semmi gond. – mondta határozottan, ami bár egy kicsit gyanúsan magabiztosan hangzott, jelenleg semmi erőm nem volt rákérdezni a dologra. Meg aztán, ez a magabiztosság segített is végül lenyugodnom. Fejemet nyakhajlatába rejtve szorítottam magamhoz testét egy ölelésbe. Ami azt illeti ez a pár nap maga volt a pokol számomra. Dean pedig az eddigi laza stílusát félretéve, kifejezetten elkomolyodott, ami miatt kételkedés nélkül rátámaszkodtam. Ő volt az egyetlen, akinél megnyugvást találtam, és így elég közel is kerültünk egymáshoz.
- Köszönöm. - mondtam, majd egy apró puszit nyomtam nyakára köszönetképp.
- Érted bármit. – suttogta vissza egy mosollyal arcán, ami ragadósnak bizonyult. Az én arcomra is egy apró mosoly kúszott, ami oda is fagyott, ahogy megláttam, hogy libabőrös lett a bőre ott, ahol az előbb megpusziltam. Mosolyogva bújtam vissza a kis zugba, amelyet mintha csak nekem készítettek volna, tökéletesen kényelmes volt.
- Pihenned kéne. - utalt arra, hogy napok óta csak bolyongok a házban és már harmadjára kaptam ilyen pánikroham féleséget.
- Tudom. - húztam el a szám. Hiába nincs szüksége egy halhatatlannak az alvásra, valami ahhoz hasonlót azért néha művelnünk kell, mert még ha fizikálisan nem is fáradunk el, az agyam még mindig le tudja terhelni magát, így muszáj, hogy időnként hibernáljak minimum egy pár órát. Viszont az most szinte lehetetlennek tűnt, mert a gondolataim megállást nem ismerve pedzegettek mindenféle összeesküvés elméletet és lehetőséget, amint arra idő akadt. Ekkor azonban felvillant a kis lámpa a fejem felett és mosolyogva pillantottam Dean-re.