/Álom/

Felpillantva, egy végtelennek tűnő, hideg folyosón találtam magamat. A különböző díszek és a fal is egyaránt régies volt, de egyúttal kifejezetten ismerős is. Tapéta helyett csak egy csupasz kőfal övezte körbe a teret és a megszokott apró villanykörték helyett fáklyák adtak fényt. Bár képtelenség, úgy éreztem magam, mint aki visszautazott a középkorba. A pillanatnyi tudatlanság, hogy nem tudtam hol vagyok és mi okból kerültem ide, olyan hatással volt testemre, mint a fagyos szél a kiteregetett vizes ruhákra. Testemben az izmok megfeszültek, és egy pár pillanatra csak ledermedten meredtem a fáklyatartóban zavartalanul csóvaló lángra. Felismerve, hogy a tétlenséggel itt semmire sem fogok jutni, erőt vettem magamon és óvatosan lépkedni kezdtem. Egy pár lépést követően pedig szerencsére enyhülni is kezdett testemben felgyülemlett feszültség. Már éppen kezdtem megörülni, hogy látszólag semmi sem történt, annak ellenére, hogy járkálni kezdtem, amikor hirtelen egy vérfagyasztó sikoly szakította meg a hely csendjét. Ijedtemben egy nagyot ugrottam, majd rögtön utána testem újból le is fagyott, úgy és ott ahol éppen volt. Legszívesebben kifutottam volna a világból is, de a gyávaságom teljesen meggátolt ebben. Gondolatmenetemet egy hideg fuvallat szakította félbe, ahogy végigfutott a szűk alagútban, egy igen baljós érzést keltve bennem. Még csak gondolkozni sem volt időm, lábaim ösztönösen megmozdultak és olyan gyorsan igyekeztek az ellenkező irányba vinni, mint még soha. Azonban nem jutottam messzire, amikor a tér egyszerűen csak fogta magát és megváltozott a szemem láttára és egy túlságosan is ismerős sötétfenyő faajtóval találtam szembe magam. Tekintetem elhomályosult és erőtlenül dőltem neki a hideg falnak, ahogy végre felfogtam mi történik.
- NEM! Nem! Az nem lehet! – motyogtam a szédüléstől homályosan látva. Nem hiába volt ismerős az a folyosó. Az egyetlen, ami meggátolt abban, hogy felismerjem, az a temérdeknyi vér látványának a hiánya volt. Hiszen, hogyan is felejthetném el azt a borzalmas éjszakát?
- Remélem nem gondoltad, hogy majd csak úgy sértetlenül elsétálhatsz mindazok után, amit műveltél? – szólalt meg gúnyolódva egy hang. Időm sem volt megkeresni a tulajdonosát, mivel kezemen hirtelen valami folyni kezdett. Lepillantva kezeimet vérben úszva találtam és a helység szintúgy vérben kezdett úszni. Arcomon undorral töröltem kezemet a ruhámba, majd fordultam az ajtó irányába, hogy jobb híján oda meneküljek. Bármi is várjon rám. Belépve meghökkenten torpantam meg, ahogy magammal szemben édesanyám sziluettjével találtam szembe magamat a koszos falra felszegezve.
- Anya? Anya! – tört ki belőlem, majd kétségbeesetten odasiettem hozzá és óvatosan kezeim közé vettem törékeny testét.
- Sarah? Te vagy az? – kérdezte rekedt hanggal, továbbra is mozdulatlanul, mint valami rongybaba.
- Nincsen semmi baj, azonnal kiviszlek innen! – igyekeztem nyugtatni, azonban igencsak úgy tűnt, hogy kettőnk közül én voltam az egyetlen, aki ideges volt.
- Tegyél le most. – szólalt meg az előzőnél még halkabban, amire még ijedtebben néztem át testét még egyszer.
- Nem hallottad mit mondtam? Azt akarom, hogy most azonnal engedj el! – szólt rám idegesen ellökve kezemet magától. Értetlenül kezdtem tekintete után kutatni, ami folyamatosan csak a padlóra meredt.
- Anya? Mi a baj? Csak segíteni akarok. – kérdezősködtem, kezeimet fájdalmasan ökölbe szorítva. Mégis mi történt vele? Mi folyik itt?
- Ne érj hozzám. Csak ne érj hozzám! – kiáltott rám hirtelen felkapva fejét. – Mégis mit képzelsz? Nézz csak rám? Remélem, örülsz, hogy végre elérted a célodat!
- Anya? Mi, mégis mi van veled? Nem értek semmit! – fakadtam ki most már énis. Kikerekedett szemekkel kutattam tekintetében válaszok után, de ott nem várt más csak a színtiszta undor.
- Miattad! Miattad kerültem ebbe az állapotba és meg merészeled kérdezni, hogy mi van velem? Még is milyen messzire akarsz még menni, te hálátlan? – ordított rám dühösen tartva a szemkontaktust. A mellkasomban szaporán verő szív fájdalmasan szorult össze minden egyes dobbanásnál, de bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elfordítani a tekintetem.
- Mégis, hogyan nevelhettem fel egy ekkora szörnyeteget? Meg sem szabadott volna fogannod! Nem kellett volna hagynom, hogy megszüless! – motyogta kegyetlenül az orra alatt. Elsápadva borultam el oldalra, ahogy fejemben folyamatosan ismétlődtek édesanyám mondatai és végül nem bírtam tovább, eszméletem vesztve lehunytam szemeim.

// //

Egész testemben összerándultam, amint felébredtem az álmomból. Arcomon akaratlanul is egy fájdalmas kifejezés jelent meg és bármennyire próbálkoztam, nem sikerült levakarnom magamról a negatív érzelmeket, amelyek az álmom okozott.
- Huh, még szerencse, hogy csak egy álom volt, nemde? – mosolyodtam el fáradtan motyogva magamnak. A következő pillanatban azonban két kar fonódott körém, szorosan magához húzva, ezzel abszolút kizökkentve gondolatmenetemből. Szemei aggódva fürkészték arcomat szinte már kétségbeesetten. Egy nagy levegőt vettem, majd fejemet mellkasába temettem, remélve, hogy az majd segít összeszednem magam. Azonban, mindhiába, pillanatokon belül forró könnycseppek kezdték meg útjukat arcomon, majd felhagyva a próbálkozással, zokogni kezdtem. David teste meglepetten rándult meg a hirtelen jött hangra, majd lágyan simogatni kezdte fejemet.
- Hékás! Nem lesz semmi baj. Most már itt vagyok. - suttogta a hajamba, majd egy nyomott bele egy puszit is. Rettentően féltem, hogy talán mindaz, ami az álmomban történt egyszer valóra fog válni, hogy az egyetlen ember, akire számíthattam gyerekként valóban meg fog utálni és még a létezésem is megbánja.
- Köszönöm. - suttogtam hálásan két szipogás között. Fejét megemelve támasztotta állát az enyémre, majd megéreztem, hogy elmosolyodott.
- Csak természetes. – suttogta válaszát egy kis szünetet követően. Nagyot szippantva illatából hunytam le újból szemeimet.

Miután reggel lenyugodtam, szerencsére már bármiféle akadály nélkül tudtam aludni még pár órát. Azonban a napom ennek ellenére is botrányosan végződött. Minden létező zajra összerándultam és egyfolytában elvesztem a gondolataimban, mindenféle összeesküvéselméletet kreálva. Emiatt pedig Cora egész nap gyanakodva méregetett és halálra aggódta magát az állapotomat látva. David-del együtt fáradhatatlanul igyekeztek kideríteni, hogy mégis mi történik velem. A tegnap esti belépőmről már nem is beszélve. Azonban, nem voltam képes rávenni magam, hogy beszámoljak a dologról. Őszintén szólva nem is akartam. Sajnálatomra a tanárok is észrevették, hogy az átlagnál többször kalandoztak el gondolataim, de hála az égnek nem nagyon foglalkoztak velem. Vagy legalábbis ebben a hitben éltem egészen az utolsó órámig.

Ijedten rándult össze testem, ahogy a csengő éles hangja keresztülszelte az iskola minden egyes zugát, jelezve, hogy az órának vége. Gyorsan belesöpörtem az asztalon lévő dolgaim a táskámba és rohantam is volna ki a teremből, amikor meghallottam a nevemet.
- Evans!
Magamba szitkozódva egy sort megálltam, majd szép lassan megfordultam.
- Igen, tanárúr? - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Minden rendben van? – kérdezett rá fürkésző tekintettel, még mindig a tanári asztal székében ülve.
- Természetesen. – válaszoltam a lehető legbarátságosabb ábrázatomat felvéve. Bár úgy tűnt, hogy abszolút sikertelen volt a próbálkozásom, a tanárúr egy rövid sóhajt követően felállt és elgondolkodva pillantott le rám.
- Nos, azért ha mégis lenne valami, nyugodtan keressen meg. Igyekszem a tőlem telhető legtöbbel szolgálni. - felelte mélyen a szemeimbe nézve, majd megfordult és kezébe vette a táskáját.
- Mindenféleképpen, köszönöm. – válaszoltam még mindig hálásan mosolyogva, mondván, ha már ezt a stílust választottam, akkor kitartok vele.
- Menjen. – adott engedélyt a távozásra, fejét rázva. Nem is tétováztam tovább, elrohanva megcéloztam az ebédlőt és meg sem álltam addig, amíg oda nem értem a helység bejáratához. Miután kissé szétszórtan, de végre beléptem, Cora-t kezdtem keresni, majd amint megláttam levágódtam mellé.
- Helló, mit eszünk? - kérdeztem barátnőmet, miközben előkaptam a még reggel készített ennivalót a táskámból.
- Szia. Szerintem Ash-t David-del. - válaszolta, majd értetlen arcomat látva a kezében lévő kanállal a bejárat felé mutatott. Odafordulva meg is láttam az említetteket besétálni, ott, ahol egy perce én is érkeztem. Ahogy észrevették, hogy ugyanoda tartanak, mindketten gyanakodó tekintettel kezdték méregetni a másikat. Ahogy ideértek, David mellém, Ashton pedig Cora mellé ült le, magukkal hozva egy igen hideg légkört. Kikerekedett szemekkel meredtem a mellettem ülőre, aki válaszul csak egy ezer wattos mosolyt villantott felém, majd egy gyors mozgolódást követően nyugodtan elhelyezkedett a székben.
- Hát te? – érdeklődtem egy erőltetett mosollyal arcomon.
- Jöttem vigyázni rád. - válaszolta magabiztosan.
- Ah, oké. – reagáltam le kurtán, majd inkább az előttem várakozó ételre kezdtem megint koncentrálni. Hirtelen, mintha kicsit melegebb lenne az idő? Oldalra pillantva, David engem figyelő ábrázata fogadott, amitől ha lehet még inkább melegem lett és magamban motyogva magyaráztam valamit az engem mosolyogva bámuló denevérnek.
Ebéd közben kiderült, hogy David fogta magát és beiratkozott nem hivatalosan az iskolánkba egy velem megegyező órarenddel együtt. így aztán miután elköszöntünk Cora-tól és Ash-től az ebédidő vége előtt pár perccel, David-del kettesben indultam meg a következő órára, ami kivételesen nem igényelt semmilyen mentális jelenlétet, vagy nagyobb hozzájárulást a részemről, így viszonylag jó kedvvel léptem be a rajzterembe David-del az oldalamon. Kifejezetten szerettem a rajz órákat, mivel a tanárnő nem félt eltérni a tanrendtől, a legtöbb esetben csak annyit kért tőlönk, hogy örökítsünk meg valami számunkra fontosat vagy a jelenlegi érzelmi állapotunkat valamilyen formában és azt adjuk be az óra végén, hogy értékelhesse. A szokásos helyemre letelepedtünk, majd nekikezdtem az órához szükséges dolgokat előszednem magamnak meg társamnak is, mivel természetesen bármiféle taneszköz nélkül kellett utánam jönnie. Ezután vállára döntve fejemet kezdtem bele a várakozásba. Azonban, mikor már percek óta a tanárt vártuk, kezdtem unni a dolgot.
- Mikor jön már? Sosem késik. – motyogtam orrom alatt, miközben folyamatosan a falra felfüggesztett óra mutatóját figyeltem.
- Akkor rajzolj addig valamit. Például engem. - mondta egy hatalmas vigyorral arcán, mire felnevettem.
- Na, persze.
Szinte vakon kezdtem el húzni a vonalakat, amelyeket az agyam diktált, így beletelt egy időbe, hogy feleszméljek és egyáltalán vessek egy pillantást arra, hogy mit is csinálok éppen. A papíron egy sötét erdő részleteit firkálgattam a közepében egy sötét alakkal. Valamiért feszültnek éreztem magam az alakot látva, de inkább rajzoltam tovább és megpróbáltam nem mélyebben beleásni magam a rajz hátterébe. Nem igaz, hogy még rajzolni sem rajzolhatok anélkül, hogy az valami baljós ómenné váljon.
- Valahogyan bármit is teszel, mindig meglepsz. - szólalt meg David halkan, hangjában egyszerre játékossággal és komolysággal.
- Hm, ezt kérlek, fejtsd ki jobban nekem. – kértem egy mosollyal arcomon. Fejemet kezemmel megtámasztva fordultam teljes testemmel felé, jelezve, hogy kíváncsian várom válaszát.
- Nos, a legelső alkalommal be kell valljam, hogy arra figyeltem fel, hogy milyen jó vagy az egom zsugorításában, azután a melegségeddel és a megbízhatóságoddal leptél meg. Aztán az elszántságoddal és, hogy mi mindenre vagy vele képes. Aztán most meg azzal, hogy képes vagy egy másik férfit lerajzolni a szemem láttára. – fejezte be érdekes monológját egy még érdekesebb panasszal, ami miatt önkéntelenül is felnevettem, majd rögtön utána számhoz kaptam. Szerencsére, az emberek többségét nem zavartam meg és a tanárnő is, aki időben megérkezett, csak egy gyors pillantást küldött felém, aztán folytatta is a kezében pihenő könyv olvasását.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol. – mondta semleges arckifejezéssel, majd derekamnál megragadva megához húzott egy ölelésre. Mosolyogva dőltem mellkasának, megadva magam a hirtelen rámzúduló érzéseknek.
- Egyébként... – kezdett neki hezitálva – minden rendben van?
Kérdése után ölelése hirtelen szorosabb lett.
- Igen, de köszönöm, hogy aggódsz értem, jól esik. – tereltem a szót, amint csak lehetett.
- Értem. Gondolkodtál, hogy akkor most mi lesz? Ha esetleg valami baj lenne és felszívódnál, vagy rossz állapotba kerülnél... - érdeklődött teljesen jogosan, mire sóhajtottam egy nagyot. Nem igaz, hogy sosem jöhet semmi sem össze normálisan, ha rólam van szó.
- Igen, tegnap a voltam a farkasoknál meg majd ma is megyek, hogy tájékoztassam őket a helyzetről, meg megkérjem őket, hogy szálljanak be a dologba. Több szem többet lát.
- Biztos vagy benne, hogy megbízhatunk bennük? – kérdezte kétkedve David.
- Igen, rendesen rendbe raktam őket nem sokkal az érkezésem után, szóval kétlem, hogy bármivel is bepróbálkoznának, de ha én nem is voltam elég akkor, majd az alfa tesz róla, hogy így legyen.
- Értem, azért, ha nem gond, nem kényelmesednék el ezek ellenére sem.
- Csak természetes. Még ha toppon lennék, akkor sem szabadna elkényelmesedned, mert kitudja, hogy mikor találja meg őket valaki, vagy valami, akár a helyzetüktől függetlenül is. Ezért sem értem, hogy mégis mit keresel itt. Aranyos, hogy aggódsz értem, de sokkal logikusabb lenne, ha nem rajtam, hanem rajtuk tartanád a szemed. – közöltem a lehető legkomolyabb hangommal. Válaszul sóhajtott egyet.
- Igazad van, sajnálom. – kért bocsánatot, mire elenyhülve oldalba böktem, próbálva oldani a kialakult hangulatot.
- Sajnáld is, ha nem akarsz Sarah hűséges ölebjeként fennmaradni az utókor számára. – viccelődtem nevetve, mire sértődötten felhorkantott.
- Sokan igyekeztek életem során sértegetni, de ezt még egyszer sem hallottam.
- Nem hiába, lassan kinevezhetnének az egyediség Istennőjének. – feleltem egy pökhendi ábrázattal, amire David angyalian felkacagott.
- Persze, persze. Inkább mondd el nekem, hogy mit alkottál! Bár tényleg nagyon szépen megrajzoltad, nem úgy tűnik, mint valami, amivel magadtól állnál elő. – terelte a témát vissza az előttem elterülő műre. Szemeimet lehunyva vettem egy nagy levegőt, majd átgondoltam, hogy mennyi mégis mennyi mindenbe avassam be őt. A jelenlegi helyzetemből kiindulva úgy gondolom, hogy jobb, ha nem tud túl sokat, de túl keveset sem. Összeszedve gondolataimat egy mosolyt erőltettem magamra, majd visszanéztem a rajzomra.
- Ez egy démon. – böktem ki amilyen halkan csak tudtam.
- Egy démon? - értetlenkedett. Összehúzott szemekkel rápillantottam, majd úgy döntöttem, inkább biztosra megyek és megkérdezem.
- Ugye tudod, hogy léteznek? – kérdeztem óvatosan, amire miután hátrafordultam, ugyanaz az ábrázat fogadott. Kibújtam öleléséből, majd szembefordultam vele. Egy gyors falat felraktam magunk köré, hogy biztosan csak kettőnk beszélgetése maradjon ez, majd kieresztettem még egy gondterhelt sóhajt. Meggondoltam magam, nem baj, ha nem tud sokat. Ha jól sejtem, akkor a démonok nem igaz kerülnek kapcsolatba az ilyen úgymond „kispályásokkal", ha nem muszáj, vagy ha esetleg nem előnyös a kapcsolat számukra, emiatt pedig nem feltétlen szerezhet az ember tudomást a létezésükről anélkül, hogy célirányosan kutakodna. David válasza alapján pedig, nem volt semmi oka eddig arra, hogy köze legyen hozzájuk, ami jobb is, ha így marad. Már éppen elég az is, hogyha miattam a látókörükbe kerül később.
- Sajnálom, de ha nem tudsz róluk, akkor jobb is, ha nem keveredsz ebbe bele jobban, mint kellene. A lényeg, hogy régen egy elég nehéz helyzetbe kerültem, ami miatt csináltam egy-két dolgot, amit lehet, nem kellett volna, és ami miatt most egy bosszúszomjas akárki, akinek valami köze volt azokhoz, akiknek keresztbe tettem, rám szállt. Egyelőre csak a pszichés állapotomat igyekszik legyengíteni, gondolom azok alapján, amiket hallott. Viszont több mint valószínű, hogy ez csak a kezdet, szóval megismétlem, jobb, ha nem folysz bele túlságosan. – fejeztem be a monológomat, mire már tiltakozóan nyitotta is volna a száját, azonban nem hagytam.
- Ne felejtsd el, hogy miért vagy itt. – tettem hozzá még gyorsan, mire tekintete elhomályosodott és inkább csak némán bólintott egyet. Nem szabadott volna elengednem magam, mostantól muszáj lesz jobban odafigyelnem, hogy ne látszódjon, ha gond van. Egyelőre lehet, hogy csak David és Cora aggódik, de a farkaspár is elkezdheti érezni majd a helyzet súlyosságát és kétlem, hogy az jót tenne a babának, úgyhogy jobb lesz ezt mindenki láthatárán kívül megoldani.