Enyhén hunyorítva pillantottam körbe magam körül, igyekezve felmérni a helyzetet. Habár egyedül indultam meg egy kész hadsereg ellen, még így is nyertesként végeztem a harcot. Ennek ellenére semmiképpen sem fogok büszkén távozni a helyszínről. A nagy létszámfölény miatt nem volt választásom, kénytelen voltam mindenkit a lehető leggyorsabban elintézni, ami miatt egyesek megfutamodtak és elmenekültek. Ez egyfelől könnyítette a dolgomat először, de később még biztosan lesz bajom majd belőle. Ezen kívül még ott van az is, hogy nem tudom, mit kezdjek ennyi hullával. A tőrök, amiket használtam az emberi érzelmekkel táplálkozik, azon belül is a negatívakkal és valószínűleg ez a természetellenes tulajdonság lehet az oka annak, hogy akárhányszor ehhez az egyfajta sötét mágiához fordulok a természet, mintha megrémülne, nem válaszol a hívásomra egészen addig, míg meg nem szabadulok az utolsó csepp energiától is, amit vele szereztem. Tüzet meg nem tudok ekkorát rakni, de ha tudnék is, ki tudja, hogy nem venné-e valaki észre a hullaszagú hatalmas füstfelhőt, amit csinálna. Karommal gyorsan megtöröltem az arcomat egy kicsit, majd jobb ötlet híján elkezdtem a holttesteket egy kupacba gyűjteni az általunk használt bejárattól nem messze.
- Ki gondolta volna, hogy egy egész hadsereget rám szabadítanak? – motyogtam orrom alatt, miután az utolsó holttestet is megtaláltam. Kínomban felnevetve engedtem el a hozzá tartozó lábat, majd ledobtam magam egy fa tövéhez. Nagyot sóhajtva megállapítottam, hogy kénytelen leszek megvárni, míg kiszivárog belőlem az összes sötét mágia. Szerencsére telis-tele vagyok a természetből származó energiával és mondhatni azt kezelem elsődleges forrásként, így azok maguktól kilökdösik belőlem a nemkívánatos dolgokat. Habár kicsit lassabban, mint azt szeretném, de nincs okom panaszkodni, úgyis eléggé elfoglalt voltam mostanában, egy kis szabadidő nem fog megártani semmiképpen sem. Szememet lehunyva fejemet óvatosan nekidöntöttem a mögöttem lévő fatörzsnek, majd az erdő hangjára kezdtem figyelni. Izmaim enyhén sajogva emlékeztettek az ezt megelőző fél óra történéseire, de szerencsére a madarak csicsergése rögtön elvonta a figyelmemet.
     Számat elhúzva figyeltem, ahogy a nap utolsó sugarai is eltűnnek a fák lombjai mögött. Kezemet felemelve óvatosan megpróbálkoztam egy apró tűzcsóvát előhozni, és mintha csak megsajnált volna, magabiztosan jelent meg előttem egy takaros méretű lángcsóva, ami egyúttal ki is világította a környezetemet. Elégedetten mosolyogva vezettem tekintetem a hullakupac irányába, majd egy elegáns mozdulattal felé küldtem a tenyerem felett nyughatatlanul mozgó lángcsóvát. Figyelve a növényekre, megemeltem az intenzivitását, majd másodperceken belül már csak egy nagy adag hamuval szemeztem. Egy gyors csuklómozdulattal a lefelé vezető folyosóba hajítottam a kupacot, majd angolosan távoztam a helyszínről.
     Gondolataim egyből a rám váró vámpírra terelődött. Vajon miért nem keresett még? Nem mondtam neki semmit sem azzal kapcsolatban, hogy meddig várjon vagy valami, bár amilyen magabiztosan elküldtem őket az ember nem gondolná, hogy bármi súlyosabb bajom lehetne. Viszont ma találkoztunk először, és még ha sikerült is egy kicsit összemelegednünk, mondhatni idegenek vagyunk még egymásnak. Legyünk realisztikusak. Mégis ki hagyná magára a sérült szeretteit egy idegen miatt? Még ha ez az idegen egy potenciális fontos ember is, semmi esély sincs rá. Évekkel előrébb vannak a fontossági sorrendben nálam. Nem mintha szeretném, hogy visszajöjjön értem, csak ... eszembe jutott. Semmi szükségem arra, hogy aggódjanak értem, abból sose sül ki semmi jó. Nem mintha valaha találkoztam volna bárkivel, aki képes lett volna megölni engem. A végén mindig a másik oldal járt rosszul. Kivéve azok az alkalmak, amikor volt mit veszítenem. Jobb is, hogy nem maradnak itt, csak amíg meg nem születik a kisbaba. Vagyis kitudja, lehet utána is itt maradnak. Nem is lenne baj, mert legalább oda tudnék figyelni a környezetükre, de jobb, ha nem kerülnek túl közel hozzám. Van elég bajuk így is a vadászokkal meg az egyéb tiszta vér fanatikus személyekkel. Talán ez az egész dolog David-del kapcsolatban is egy hatalmas hiba. Mégis mit fogok csinálni a jövőben? Egyáltalán melyik férfi szereti, ha nem ő az erősebb egy kapcsolatban? Talán inkább a másik nemre kellene koncentrálnom mostantól. Bár mondjuk, csak úgy magában, egy kapcsolat hiábavaló lenne. Folyamatosan bajba kerülnének miattam és ki tudja végül az életükbe kerülne ez az egész. Megéri egyáltalán akárkinek a fáradságot? Kétlem.
     Fájó szívvel pillantottam az útra, ahogy kiértem az erdőből. A beton kékesfekete felszíne, mintha csak érinthetetlen lenne, változatlan maradt a jobb oldalamon lemenő nap színének ellenére is. Ruhámra pillantva észrevettem, hogy csupa vér vagyok így miután körülnézve megbizonyosodtam arról, hogy egyedül vagyok, a lehető leggyorsabb tempóban kezdtem el futni. Bármennyire is vágytam most egy lassú sétára, nem kockáztathattam meg, hogy meglássanak. Ebben a tempóban pedig nem is tartott sokáig, már el is értem a város szélét néhány percen belül, ahol lelassítottam, majd az erdőbe betérve folytattam az utamat. Alig tettem pár lépést, amikor egy erős szél magával hozta Cora közelgő illatát.
- Sarah! – hallottam meg az említett kiáltását nemsokkal utána, amihez rögtön társult nekem csapódó teste is.
- Helló. – viszonoztam ölelését egy mosollyal arcomon. Igaz, nincs szükségem másra, hiszen itt van nekem Cora. Ketten a világ ellen, nemde?
- Mégis mibe keveredtél már bele megint? Egy napra magadra hagylak és már a halál torkába veted magad? – kezdett faggatózni gondterhelten. Akaratlanul is egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem.
- A halál torkába? Komolyan? Mégis mennyire felfújva adták elő neked a többiek a helyzetet? – panaszkodtam. Mi ez? A becsüljük alá Sarah képességeit nap?
- Hát, annyira nem volt vészes, de a képzeletem megoldotta a többit. Ki tudja, mikor kerül elő valaki egy ismeretlen módszerrel.
Egy pillanatra ledöbbentem, majd hangosan felnevetve szorítottam magamhoz őt még jobban.
- Igazad van, megígérem, hogy legközelebb ezt az eshetőséget is számításba veszem majd. – suttogtam hálásan.
- Helyes. – mondta elégedetten, viszont aztán hirtelen el is tolt magától.
- Jaj, tényleg! Siessünk vissza, mert biztos vagyok benne, hogy már kikopott a nappaliban a padló a fiúd lábától. – tette hozzá sietve.
- Oh.
- Oh? Ennyi? Na, jó, hallgatlak. Még is mi van veled? – húzta fel egyik szemöldökét faggatásra készen.
- Nincs semmi, csak gondolkoztam. – válaszoltam gyorsan, majd elkezdtem sétálni.
- Uhum, ez igazán meggyőzően hangzott. Min gondolkoztál? – kérdezte, követve példámat.
- Sok mindenen. – mondtam kissé lelankadtan.
- Sarah, én tudom, hogy talán nem állunk még olyan nagyon közel egymáshoz -, bár őszintén szólva én már úgy érzem -, de ha szükséged van valakire, hogy meghallgasson, akkor rám számíthatsz.
- Nem, szó sincs erről! – tiltakoztam rögtön, mire kérdőn nézett rám.
- Mármint, nem gondolom, hogy nem állunk elég közel még egymáshoz. Sőt, a mai nap után rájöttem, hogy szinte már úgy kezellek, mint egy családtagot. Szóval eszedbe se jusson ilyesmi.
- Értem. – fordult el pirultan. – Akkor csak nem akarsz róla beszélni, igaz? Sajnálom, hogy erőltettem, csak aggódom.
- Semmi gond, igazából még jól is esik, hogy érdeklődsz, szóval nincs baj azzal, ha kérdezgetsz. – vontam vállat egy biztató mosolyt küldve felé.
- Oké, köszönöm.
- Na, gyere ide!
- Hogy mi? – nézett rám értetlenül, azonban nem foglalkozva kérdésével rántottam magamhoz testét még egy ölelésre. Biztos vagyok benne, hogy valami hasonló érzés lehet egy gyereket örökbe fogadni.
     A házhoz érve lépteim lelassultak és hirtelen idegesség fogott el. Legszívesebben elfutottam volna az ellenkező irányba, de már csak a gondolata is nevetségesen hangzott. Nem is értem, mi történik velem, semmi okom nincs arra, hogy a saját házamba ne merjek belépni valaki más miatt.
- Amikor megérkeztem itt ültek kint és csak vártak rád, szóval beengedtem őket és megmutattam nekik a fürdőszobát meg a mosógépet. – szakította félbe gondolatmenetemet Cora, majd be is nyitott. Nagy levegőt vettem, majd a lehető legfelkészületlenebbül fogtam magam és beléptem az ajtón.
- Hogy vannak? – kérdeztem rá, ahogy eszembe jutott, hogy nem sikerült teljesen begyógyítanom a sérüléseiket.
- A farkasfiú teljesen felépült, az lány is látszatra megvan, de eléggé magába zárkózott, úgyhogy beküldtem őket a szobámba pihenni miután megmosakodtak. Oh, és bocsánat, de kicsit szétdúltam a ruhatáradat miközben kutattam. – avatott be gyorsan az eddig történtekbe.
- David? – kérdeztem rá a lehető legsemlegesebben.
- Nemrég közölte, hogy elmegy vadászni meg körbenéz a területen.
- Körbenéz? Cora, ugye mondtad neki, hogy a helyi falka területén belül helyezkedik el ez a ház? – fordultam felé gondterhelten. Aztán itt még ő is bajba keveredik nekem a végén.
- Azt mondta, hogy majd odafigyel rá. – mondta vállat vonva.
- Szuper. – sóhajtottam fáradtan. – Akkor, ha nem bánod én is bevonulok a fürdőbe. Oh, és ha nem lenne gond, akkor szólnál, kérlek, ha megérkezne? – adtam fel végül a dolgot. Egy biztató mosolyt küldve felém bólintott egyet, majd a konyha felé mutatott.
- Addig csinálok neked szendvicset meg teát, gondolom nem ellenkezel?
- Eltaláltad. – válaszoltam egy fáradt mosollyal arcomon, majd szavaimnak megfelelően távoztam is.
     A lehető leghalkabban odaléptem Cora szobájának ajtajához, majd érzékeimet kiélesítve leellenőriztem a farkasok állapotát. Szerencsére, ahogy azt Cora is említette mindketten sikeresen felépültek azonban még mindig érződött rajtuk a mai kalandunk emlékeinek utóhatása, így arcomon szomorú mosollyal hagytam ott őket. Ha akarnám, eltudnám velük felejtetni mindazt, amit ma átéltek, de azzal túlságosan felborítanám az egyensúlyt bennünk. Egyelőre megvárom, amíg túl lesznek a nagyján, és majd csak azután ajánlom fel a segítségem.
- Ülj le az asztalhoz, majd odaviszem neked a dolgaid. – utasított engem Cora, amint beléptem a látókörébe.
- David-ről még mindig semmi hír? – jutott eszembe, ahogy kezembe vettem egy szendvicset.
- Semmi. Szeretnéd, ha utánamennék? – pillantott felém kérdőn, mire válaszul megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá.
Elég idős már, tud magára vigyázni. Valahogy csak sikerült ennyi ideig életben maradnia.
- Oké, akkor, ha nem gond én is gyors elmegyek vadászni. Sietek vissza.
- Rendben. – bólintottam, majd figyelmemet újra a vacsorámra vezettem. A házat hirtelen ellepte a csend és egyedül az erdőből beszűrődő motoszkálást és ciripelést lehetett hallani. A mai nap eseménydús pillanatai után kifejezetten kellemesnek hatott ez a kis nyugalom, ami létrejött. Bár nem sokáig élvezhettem, mivel hirtelen nyílt a bejárati ajtó és léptek zaja törte meg a csendet.
- Sarah? – szólalt meg David ahogy belépett az ebédlőbe. Gyorsan lenyelve az utolsó falatot megtöröltem a számat, majd felé fordultam testemmel.
- Szia. – köszöntem neki enyhe idegességgel hangomban.
- Jól vagy? Nem sérültél meg sehol sem? – kérdezgetett, tarkóját vakarva idegességében.
- Megvagyok. – válaszoltam kurtán. – Hallottam, hogy elmentél körbe nézni a környéket, gondolom minden oké? – kérdeztem kínosan próbálva folytatni a beszélgetést.
- Oh, igen. Tiszta a terep.
- Szuper, akkor, a nem bánod én el is vonulnék. – közöltem, majd felkelve a székből a lépcsőfeljáró felé kezdtem lépkedni.
- Dehogy, jó éjszakát.
- Kösz, neked is.
A lehető leggyorsabb lassú tempóval – a látszat fenntartása miatt – besiettem a szobámba, majd fáradtan ledobtam magam az ágyra. Ki gondolta volna, hogy ilyen bonyolulttá válnak majd a dolgok? Nem hiába mondják, hogy sosem szabad a munkát érzelmekkel keverni, huh? Holnap muszáj lesz helyrehoznom a dolgokat.
     Álmosan morogva egyet fordultam másik oldalamra, mikor megéreztem egy kezet a karomon, ami makacsan igyekezett felrázni az álmomból. Pilláimat óvatosan felemelve pillantottam a már ismerős kék íriszekbe.
- Hmm. - mosolyodtam el egy újabb értelmetlen mormogás kíséretében, majd egy mosollyal arcomon hunytam le újra szemeimet. A szép szemek gazdája nevetve emelte le kezét, majd valamit motyogva közelebb hajolt.
- Ébresztő! – suttogta pár centiméterre arcomtól, mire szempilláim enyhén megrebbentek, de különösebben nem zavart a dolog.
Óvatosan körbe tapogatva a helyet, ahol utoljára láttam, megkerestem karját, majd megragadva azt berántottam magam mellé. Pár másodperces néma csendet követően karjait körém fonta, én pedig ösztönösen hozzá simultam. Lassan simogatni kezdett a hátamon, amitől kellemes bizsergés futott végig egész testemen. Halkan hümmögve egyet jeleztem ki tetszésemet, amin újból felnevetett.
- Ideje felkelni. – szólalt meg halkan, azonban nekem egészen más terveim voltak, így megragadva felsőjét húztam testét közelebb, ezzel kifejezve a tiltakozásom.
- Szóval nem akarsz kikelni? – kérdezte látszólag feladóan, de a hangjából tisztán kivehető volt, hogy készül valamire, így ámbár gyanakodva, de bólintottam egyet.
- Nos, ez esetben kénytelen leszek más módszert alkalmazni. – közölte én pedig már épp készültem volna rákérdezni, hogy miféle módszerről hadovál itt nekem, amikor megéreztem kezeit derekamnál. Számon egy hatalmas sikoly szaladt ki, ahogy oldalamba bökve egyet kezdett el csikizni ott ahol csak tudott. Hangosan nevetve könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de mintha meg sem hallotta volna, folytatta. Nekem pedig túlságosan is reggel volt ahhoz, hogy bármiféle erőfeszítést tudjak tenni az ügy érdekében. Nem maradt választásom.
- Fel-keh-lek! Felkelek! Csak ha-hagyd má-hár abba! – adtam be a derekam, mire egy utolsót bökött oldalamba – aminek hatására, természetesen, megint felsikkantottam – és lefogta kezeimet.
- Valóban? – kérdezte gyanakvóan pillantgatva rám, mire hevesen bólogatni kezdtem az újabb támadástól félve.
- Egy feltétellel! – tettem azért, hozzá, mivel neki köszönhetően teljesen kifáradtam.
- Mi lenne az?
- Vigyél le engem. – néztem rá határozottan, mire elnevette magát, majd engedelmesen beleegyezett. Kérésemhez hűen, fel is kelt az ágyból, majd egy hatalmas vigyor keretében mellém lépett, és kiemelt az ágyból, úgy ahogy voltam. Karjában tartva testemet indult meg a nappaliba, majd a végállomásnál – azaz a lépcső aljánál, ami a nappali bejárata mellett helyezkedett el - megállt.
- Most már leteszlek, baba. - suttogta, mire szomorúan elmosolyodtam. Minden jónak egyszer vége, nem igaz?
- David! Végre, hogy megjöttetek már é... - kezdte azt hiszem Luna, de megakadt a mondandójában, ahogy párosunkat meglátta. Egy enyhe mosollyal arcán dőlt neki Jake-nek, aki hozzá hasonlóan, minket figyelt.
- Sziasztok, Sarah vagyok. – mutatkoztam be ignorálva az előbb történteket, majd letelepedtem a fotelemben, arcomon enyhe pírral. Jut eszembe, nagyon szuperül megy eddig a tegnap esti tervem is. Ennél jobban nem is tudtam volna elszúrni a dolgot. Mégis, hogy tegyek pontot ennek a végére?
- Sajnálom, hogy nem sikerült túl jól az első találkozásunk. Én Luna vagyok, ő pedig Jake. A kis lurkó itt, pedig Delilah. – mutatott be mindenkit Luna.
- Ugyan már, semmi gond. Emlékezetes volt az biztos. – válaszoltam kicsit kínosan, mire hasonlóan érezve mindenki felderült egy kicsit. Körbe pillantva a társaságon, rajtunk kívül nem találtam senkit, így kiélesítve érzékeimet kezdtem Cora után kutatni, de sehol sem volt.
- Valami gond van? - kérdezte óvatosan David.
- Egy pillanat. – kértem türelmet, majd koncentrálni kezdtem.
- Hol vagy? - üzentem aggodalmasan.
- Semmi baj sincs, Ashton-nal vagyok. - hallottam meg hangját, mire feszült izmaim ellazultak és már nyugodtabban tettem fel következő kérdésem.
- Hogy hogy? Máris ilyen jóba lettetek?
- Kicsit feszült volt a hangulat, ő pedig felajánlotta, hogy elmehetnénk még más helyekre is. - vázolta fel a helyzetet.
- Értem, akkor nem is zavarlak tovább. - köszöntem el, majd visszatértem a nappalimba, ahol három fürkésző tekintet várt arra, hogy válaszoljak.
- Nincs semmi. Most már nincs. - válaszoltam. – Szóval visszatérve, mit terveztetek, mit szeretnétek csinálni, amíg meg nem születik a baba?
- Szeretnénk elkezdeni beilleszkedni a városba. – válaszolt Jake párját magához szorítva.
- Jól hangzik. Akkor gondolom, majd elkezdtek lakást keresni is? – érdeklődtem kényelmesen hátradőlve.
- Igen, bár ha nem lenne probléma, akkor egy időre még itt maradnánk. A tegnapi után, őszintén szólva sokkal biztonságosabban érzem magam a közeledben. – válaszolt ezúttal Luna.
- Ez csak természetes, sokkal könnyebben oda tudok rátok figyelni, ha a közelemben vagytok szóval ez igazából magától értetődő. – válaszoltam egy biztató mosolyt küldve feléjük. – Ha bármi kérésetek van, nyugodtan szóljatok, nem harapok.
- Úgy lesz. – húzta ravasz mosolyra száját Jake megjegyzésemre.
- Köszönjük, hogy segítesz nekünk! Fogalmad sincs, hogy milyen sokat jelent ez nekünk. – szólalt meg Luna, néhol el-elakadva. A helységben hirtelen feszült csend keletkezett és mindenki a szavak mögött rejlő jelentésen kezdett csámcsogni.
- Ugyan már, én köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok nekem. Csak ígérjétek meg nekem, hogy Delilah hallani fog, majd rólam. – viccelődtem igyekezve oldani a hangulatot. Azonban számításaim ellenére, Luna nem elmosolyodott, hanem sírva fakadt és társa mellkasába temette arcát. Ha belegondolok, valószínűleg én voltam az utolsó reményük, tekintve, hogy nem igazán vagyok még egy nagy híresség a természetfellettiek között. Nem könnyű rám találni, már csak az, hogy tudnak a létezésemről is sok időbe telhetett nekik, tehát mindent felforgathattak annak reményében, hogy találnak valakit, aki segít nekik. A farkasok makacsok, ha a hagyományaikról van szó és az, hogy valaki egy emberrel összeálljon, nem éppen elfogadott dolog egyes falkáknál. Bele sem akarok gondolni, hogy mi mindenen kellett keresztülmenniük mialatt idejutottak. Mindannyian csendben a gondolatainkba meredve hallgattunk, az egyetlen zaj Luna szipogása volt.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ránk férne egy kis kalória! - szólaltam meg egy kis idő múlva, próbálva menteni a menthetőt. Egyöntetűen bólogatni kezdtek, így meg is indultam a konyhába valami ehetőt keresni. Benézve a hűtőbe és a szekrényekbe úgy döntöttem, hogy pont lesz elég alapanyag egy kis palacsintázáshoz, úgyhogy előkaptam az alapanyagokat, majd neki is kezdtem a dolgokat.
      Éppen a harmadik adag tejet öntöttem bele a hatalmas tálkába, amikor meghallottam David-et felkelni a fotelból és felém lépkedni.
- Mit csinálsz? – kérdezett rá. A tejes dobozt letéve, fordultam meg és kezem helyett inkább képességeimmel folytattam a kavargatást.
- Palacsintát. Sajnos mással nem igazán tudok most szolgálni, mivel kicsit üresebb a hűtőnk, mint azt szeretném. Nem nagyon jutott eszembe, hogy bármi ehetőt is vennem kellene, mivel Cora vámpír és nem eszik emberi ételt. – kezdtem el magyarázkodni.
- Semmi gond, Luna biztos örülni fog neki. Főleg, ha van hozzá mogyorókrém. – mondta halkan felnevetve.
- Oh, a terhesség miatt, vagy amúgy is? – kérdeztem rá.
- Előtte is szerette nagyon, viszont az állapota bőven felturbózta a dolgot. – magyarázta.
- Haha, értem. Biztosan van itt valahol. Megtennéd nekem, hogy megkeresed addig is?
- Persze, máris. – mondta, majd el is kezdte keresgélni. Visszafordulva pillantottam a tálkára és úgy döntöttem, hogy még egy kis liszt és már mehet is a serpenyőbe. Gyors beleöntöttem az előbb említett alapanyagot, majd továbbra is a távkevergetésnél maradva pattantam fel a pultra, onnan figyelve a dolgokat. A látványvilág igencsak kidolgozott volt részleteiben és nagyon is elnyerte a tetszésem. Ajkaimba harapva szegeztem tekintetem az izmos karokra, amelyek minden egyes mozdulatnál megrándultak vagy épp kidagadtak.
- Találtál valami érdekeset? – vigyorodott el miközben éppen a felső polcok egyikében turkált.
- Nem, miért? – adtam az ártatlant.
- Aha! Megvagy! – mondta, majd kihúzott egy teli üveg mogyorókrémet valahonnan a szekrény mélyéről.
- Szuper, akkor rakd azt le, kérlek az étkezőasztalra és keresd meg a fahéjas cukrot és a kakaót is, ha már így belejöttél. – kértem meg vigyorogva.
- Na, persze. Minek nézel te engem? – mondta tettetett felháborodással.
- Biztosan szeretnéd hallani? – kérdeztem egy ravasz mosollyal arcomon, mire nevetve fordult vissza a szekrények felé.
- Kész vagy vállalni a vele járó következményeket? – fordult felém egy démoni mosollyal, mire hangosan felnevettem. Viszont társalgásunkat félbeszakította a kókuszzsír sercegő hangja, amire meglepetten kaptam oda fejemet. Oh, igaz. Vissza a palacsintákhoz.
- Megyek, megkeresem a kakaót meg a cimetet. – mondta arcán egy sármos mosollyal, majd már el is indult keresgélni. Kicsit zavarban érezve magam megfordultam és inkább elkezdtem öntögetni a palacsinta keverékét a serpenyőbe. Miután kész lettem, kipakoltam őket három tányérra, majd sármos kuktám segítségével elkezdtem megteríteni.
- Menjünk, szóljunk a többieknek! – mondtam, amint elkészültünk, viszont rögtön meg is torpantam, ahogy meghallottam miről is van szó.
- Mit gondolsz róla? – kérdezte suttogva Luna. Jake egy mély levegőt gondolkozott el a kérdésen.
- Megnyerő az egyénisége. – bökte ki végül. – Te mit gondolsz?
- Vidámnak és nagylelkűnek tűnik. Plusz pont, hogy elvarázsolta a természetével a jégszívű barátunkat. – válaszolta egy pillanatnyi hezitálást követően.
- Igaz. Viszont ettől függetlenül szeretném, ha odafigyelnél.
- Rendben, bár kétlem, hogy bármi okunk lenne kételkedni benne. Főleg azután, amit a boszik mondtak. Még az is eszembe jutott, hogy esetleg nem-e... – a szívem összeszorult egy pillanatra és önkénytelenül is legördült egy könnycsepp az arcomon.
- ...átérzem a helyzetét? – szakította őt félbe Jake gondterhelten felsóhajtva.
- Igen. – motyogta halkan Luna.
- Őszintén, valamennyire nyilván igen, de ez nem jelenti azt, hogy már egyből leengedem az összes falamat neki. Nem fogom folyamatosan megkérdőjelezni a tetteit, de nem is fogok megbízni benne. Hirtelen megéreztem valakit a hátam mögé lépni, majd rögtön azután David kezével végig simítva karomon vonta magára figyelmemet.
- Nem illik hallgatózni! – suttogta David, amilyen halkan csak tudta, mire elmosolyodtam. Gyorsan elfordulva letöröltem az arcomról a könnycseppet, eltüntetve a negatív gondolatok utolsó bizonyítékát is. Azonban a szekrényajtó üvegének köszönhetően csúfosan kudarcot vallottam, ami miatt kénytelen voltam hagyni, hogy David kihúzva engem a folyosóra, magával szembe fordítson.
- Mi történt? – nézett rám aggódóan, mire kínosan mosolyogva öleltem át magamat kezeimmel.
- Nincs semmi, csak eszembe jutott valami. – válaszoltam, kerülve tekintetét, azonban ezt észrevéve mordult fel, majd kezei közé fogva arcomat kényszerített arra, hogy szemébe nézzek.
- Ha nem akarsz beszélni róla, azzal nincs semmi gond, csak ne hazudj nekem. Szóval? – kérdezett rá a dologra első mondata ellenére, mire nagyot sóhajtottam.
- Nem hazudtam, de tényleg nem akarok erről beszélni. – zártam rövidre a dolgot, szememet a plafonra szegezve.
- Értem. – mondta, majd kezeit lehullajtva figyelte arcomat tovább. Tekintete mintha csak meztelenre vetkőztetett volna, úgy éreztem magam, mint valami porcelán baba. Utáltam ezt az érzést. Szemeimet összeszorítva vettem egy nagy levegőt, majd egy mosolyt erőltettem magamra.
- Nincs semmi bajom. Tényleg. Csak néha rám jön ez az öt perc. – nevettem fel erőltetetten, miközben elléptem mellőle. Ezután újból a nappaliba indultam.
- Kész a kaja. – szólaltam meg egy erőltetett mosollyal arcomon, mire ijedten szegezték rám szemüket.
- Most jöttél? – kérdezett rá Luna, gondolom félt, hogy hallottam valamit. Nos azt nem tudom, miről beszéltek az utóbbi pár percben, de előtte igen. Ez van.
- Igen.– zártam rövidre, tudva, hogy miért is kérdezett rá igazából.
- Ah, oké.
- Na, gyertek! – mosolyogtam rájuk. Igazán magával ragadó a személyiségük az egyszer biztos. Isten is egymásnak teremtette őket.
     Miután mindenki a konyhába került és leültünk enni újból beszélgetni kezdtünk. Luna elmesélte, hogy egy kisvárosban nőtt fel az ország túlsó részén. A szülei emberek között nevelték fel, úgyhogy viszonylag átlagos gyermekkora volt. Amíg elő nem jött az első jele a farkas énjének még csak a létezésünkről sem tudott. Jake ugyanabba az iskolába járt és ekkor ő már egy éve tudott a képességeiről. Egy kis balesetnek köszönhetően fedezte fel Luna-t, és rögtön be is vésődtek egymásnak első pillantásra. Barátok lettek és megpróbált mindenben segíteni neki, tekintve, hogy még teljesen idegen terep volt ez még neki, aztán idővel szépen összemelegedtek és összejöttek. David csak két évvel ezután került képbe. Először csak egy idegen volt egy helyi klubból, de aztán barátok lettek, hála annak, hogy megmentette őket pár vadásztól. Ezután a pár elment, azzal a címszóval, hogy színak egy kis friss levegőt, ami miatt ketteskében itt maradtunk David-del. Mosolyogva néztem kék íriszeibe, elgondolkozva, hogy vajon mi is legyen velünk és, hogy talán ez egy jó alkalom lenne arra, hogy ezt megbeszéljük. Azonban valaki úgy döntött, hogy pont most akar a házba berontani, így meglepetten pillantottunk a hirtelen megjelenő lányra. Cora egy vidám sóhajt kieresztve vetette le magát a kanapéra teljesen kizárva a világot. Egy perc múlva aztán minket is megpillantott és egy nagyot köhintett zavarában.
- Ó, sziasztok! Nem akarok zavarni, már megyek is... - mondta fülig érő vigyorral és felment az emeletre. Nevetve néztem a meglepetten pislogó David-re.
- Ha nem lenne a külsőtök még el is hinném, hogy testvérek vagytok.
- Igen? – kérdeztem rá vigyorogva Cora hűlt helyének irányába fordulva. Vajon milyen lett volna az életem, ha nem egyetlen gyerekként növök fel? Mennyivel lett volna másabb? Vajon úgy maradtam volna?
- Tagadhatatlanul, egy kicsit ártatlanabb és nem is annyira közvetlen, mint te, de a többi szerintem stimmel. – magyarázta arcomat fürkészve.
- Hogy ismerkedtetek meg? - kérdezte, mire nekem leesett, hogy nem is mutattam be nekik még Cora-t normálisan.
- Cora, nemrég keveredett ide, amikor egy vámpír átváltoztatta és magára maradt. – magyaráztam kicsit elmerengve a feltörő emlékeken.
- Érdekes, olyan mintha már évek óta itt lenne. Gondolom akkor ez ilyen veled járó mellékhatás lehet? - szólalt meg angyalian mosolyogva.
- Na, persze. - nevettem fel, kezemre támaszkodva. – Bár örülnék neki, ha igazad lenne. Sok mindenen ment keresztül, és már ha csak ennyivel is, de segíthetek, akkor annak örülök.
- Nem is sejti, hogy milyen szerencsés.
- Ugyan már. Nem is tudom, hogy ő mentett meg engem, vagy én őt. Szerintem kvittek vagyunk. – magyaráztam zavartan, amire válaszul csak hümmögött egyet egy sármos félmosollyal. Enyhén elpirulva rejtettem el arcomat hajammal, amire halk nevetés hangzott fel felőle. Viszont az idill kellemes érzése egyből elillant, ahogy a tegnapi nap döntése eszembe jutott. Hirtelen lefagyott arcomról a mosoly és szívem fájdalmasan dobbant egy nagyot.
- David? – suttogtam elhaló hanggal.
- Mi a baj? – ráncolta össze szemöldökét aggodalmasan.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez az egész kettőnk között. – motyogtam, azonban kiélesedett hallásunkkal még érthetően.
- Van... van értelme folytatni? – szegeztem rá tekintetemet szinte kétségbeesetten. Arcára fájdalmas kifejezés ült, majd tűnt el egy erőltetett nevetés kíséretében.
- Kétlem, de nem vagyok hajlandó elengedni ezt az érzést, amit neked köszönhetek. – közölte tekintetét enyémbe fúrva. – Már nagyon régóta csak sodródtam az árral, de végre úgy érzem, hogy van értelme maradnom. – folytatta, majd felkelve előttem termett. Egyik kezével az asztalon, a másikkal a székem támláján megtámaszkodva börtönözött be, majd arcával közel hajolva meredt rám. Szavai és egyaránt tettei miatt úgy éreztem, mintha valaki ellopta volna a hangomat, némán figyeltem minden egyes mozdulatát pislogás nélkül.
- Szóval, ha véget akarsz ennek az egésznek vetni... akkor azt itt és most meg kell tenned, mert nem hiszem, hogy később képes lennék megállni. – suttogta gyengéden. Arcomon libabőr futott végig meleg leheletétől, majd számat szólásra nyitottam, majd be is csuktam. Kétségbeesetten igyekeztem a fejemben felötlő gondolataimat csitítani és egy épkézláb mondatot kicsikarni, de képtelenség tűnt. Ez a férfi pár másodperc alatt romba döntötte azt a makacsul felépített várfalat, amit direkt ellene építettem fel és minden, ami mögötte rejlett egyszerre lett szabadjára engedve, ezzel elárasztva mindent. Viszont a mellkasomban dobogó szív, akár egy vezér, átvette az irányítást és saját akarata szerint irányította a dolgok folyását.
- Én... nem akarom. – szöktek ki az áruló szavak ajkaimon. David szemei lecsukódtak és homlokát enyémnek döntve mosolyodott el.
- De ugye tudod, hogy ennek csúnya vége lesz? – suttogtam óvatosan a fájdalmas igazságot, mire elhúzódott és egy puszit nyomott fejemre.
- Tudom. – válaszolt vidáman, majd ajkait enyémre tapasztva húzott magához közelebb egyik kezével.
     Magamban még mindig mosolyogva indultam meg az emeletre.
- Haló? - kukucskáltam be Cora ajtaján, mire felém fordult és vigyorogva könyökölt fel.
- Na, végre! Majd meghaltam a kíváncsiságtól. - dobta le magát az ágyára.
- Látszik. - nevettem fel a lány szétterült testének látványán.
- Egy ilyen nap után ez a minimum. Annyi minden történt, hogy még én is alig akarom elhinni. Kezdhetsz is mesélni, ha már itt tartunk! – parancsolt rám egy angyali mosolyt felöltve. Elpirultan és egy buta vigyorral az arcomon idéztem fel magamban David hívogató külsejét, azonban aztán beugrott a farkaspár vérbe áztatott képe is, ami miatt rögtön el is komorodtam.
- Talán egy hete kezdődött, amikor egyik éjjel David-del álmodtam. Bár nem is nagyon volt álom. – kezdtem el mesélni, miután sikeresen elhelyezkedtem mellette.
- Miért? - nézett rám furcsán.
- Egy boszorkány segítségével, ezekkel az álmokkal akarták felvenni velem a kapcsolatot és megbizonyosodni arról, hogy megbízható vagyok-e. Csak aztán kicsit össze is melegedtünk még pluszba. Nyilván, ha az embert megfosztják a valóságérzetétől, akkor könnyen egy ösztönlénnyé válik. Azt tesz, amit akar és nincs semmi, ami visszatartsa. Gondolom ez is volt a cél. – magyaráztam, hogy biztos megértse a helyzetet.
- Hát, nem tudom. Ez elég szemét húzásnak hangzik. – húzta el száját a plafonra meredve.
- Valóban az, de az ő esetükben kénytelenek voltak erkölcstelenül eljárni, tekintve, hogy mekkora felelősség van rajtuk. – keltem védelmükre.
- Tényleg, miért is jöttek ide? – kérdezett rá kíváncsian.
- Luna csak félig vérfarkas, ami miatt nagyon sokan próbálják levadászni őt már eleve, de most ráadásul még terhes is, szóval nem lenne túlzás azt mondani, hogy a természetfelettiek többsége rá fókuszál. A fajtánk nem igazán van oda a félvérekért. – avattam be gyorsan a dolgokba.
- Ó, értem már.
- Tegnap is emiatt kerültünk bajba. Egy egész klánt rájuk szabadítottak. Gusztustalan férgek. – forrt fel vérem már csak a gondolatától is.
- Még szerencse, hogy egy kész csodabogár vagy. – kuncogott fel.
- Csodabogár? – kérdeztem vissza sértetten felhorkanva.
- Tökéletes illik rád, ugye? – viccelődött, mire óvatosan meglöktem vállammal.
- Na, persze.
- Viccet félretéve, elég durva egy napod lehetett. Nem is csodálom, hogy olyan kókadt hangulattal tértél vissza.
- Hát, tényleg nem volt kellemes egy kupac hullával tölteni a napom második felét.
- Fúj már! Ha lehet, inkább hagyj ki a részletekből, köszönöm. – torzult el arca az undortól.
- Ahogy szeretnéd. - vontam vállat egy elégedett vigyorral arcomon.
- Na, de most te jössz! Milyen volt a te napod? – váltottam gyorsan témát.
- Ashton kifejezetten kellemes társaság volt. Voltunk kávézni és közben beszélgettünk mindenféléről. Amikor elmondtam neki, hogy nem leszel otthon sokáig, akkor felajánlotta, hogy maradjak vele, úgyhogy percekkel később már a lakása küszöbén álltam. Elmondhatatlanul szép a háza! - mesélte lelkesen a történteket. - Körbevezetett, aztán csak szimplán beszélgettünk tovább és rengeteg mindent megtudtam róla. Jó érzés, hogy egy ilyen személy változtatott át. - fejezte be egy meleg mosollyal arcán.
- Csak vigyázz, nehogy kifogyj a szerencsédből! – viccelődtem.
- Majd odafigyelek rá. – nevetett fel.
- Örülök, hogy végül megbízhatónak tűnik. Jobb, ha vannak kapcsolataid ebben a világban.
- Igen, elég kényelmetlen tudatlannak lenni, szóval jól jött ez a tegnapi nap ebből a szempontból is. Ashton beavatott szinte mindenbe és türelmesen elmagyarázta a dolgokat.
- Sajnálom, hogy ezen a téren nem igazán tudtam a segítségedre lenni, de én is viszonylag tudatlan vagyok ebből a szempontból.
- Semmi gond, már így is rengeteg mindennel tartozom neked.
     Ezek után még beszélgettünk egy ideig minden féléről. Hiányzott már, hogy egy kicsit magunkra maradhassunk és magam mögött hagyhassam mindazt a felelősséget, ami a napokban rám került.
- Amúgy nem kellene készülni a sulira? Csak, mert holnap matekból meg idegen nyelvből is szintfelmérőt iratnak velünk. – szakította meg a kialakult idillt az iskola említésével Cora.
- Menjünk tanulni. - jelentettem ki, majd meg is indultam a szobámba, hogy elmélyedjek a tantárgyak vad bugyraiban.
     Fáradtan dőltem hátra a székemben, hogy kinyújthassam végtagjaim, ahogy elkészültem mindennel. Még gyorsan belesöpörtem a táskámba a holnapi napra a könyveimet és füzetjeimet, majd feltápászkodtam a székemből és az ágyamba vetettem magam. Oldalra fordítva a fejemet nyomtam az arcomat a puha takaróba és már késznek is nyilvánítottam magam egy kiadós délutáni pihenésre. Cora viszont pont abban a pillanatban döntött úgy, hogy megtisztel a jelenlétével.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk ... Sarah, ugye te nem az ágyban fekszel? - nézett rám rosszallóan.
- Én? Dehogy! - tagadtam, majd a végén a kezemet a szám elé rakva ásítottam egy hatalmasat, mire ő fogta magát és rámugrott. Fáradtan felnyögve fogtam menekülőre a dolgot, próbálva lelökni magamról testét, de az makacsul hozzám ragadt.
- Te kegyetlen nőszemély! - mordultam fel feladva mindent.
- Kegyetlen? - kérdezte felháborodva. Egy gúnyos "csodálkozol?" után toltam egy utolsó rajta. Gondolom mondanom sem kell, hogy hiába.
- Fényes nappal van és ez az utolsó szabadnapunk! – fakadt ki, így kimondatlan kérését teljesítve, kikászálódtam ágyamból.
- Na mi terv? - kérdeztem egy ásítást visszafojtva. Rám emelte szemeit, majd megvonta a vállát.
- Esetleg elmehetnénk vásárolni. Alig vannak ruháim, meg hát valami munkát is nézni akarok majd, mert eléggé feszélyez, hogy ingyenélőként szálltam meg nálad. - vázolta fel a terveit.
- Értem. Bár mondjuk, megjegyezném, hogy szívesen teszem. Viszont munkáról egyelőre szó sem lehet, nem állsz még készen rá. – közöltem a szomorú igazságot. - Szóval hagyd azt a fránya munkakeresést és menjünk, vásárolgassunk egyet. - mondtam rávillantva legszebb mosolyomat, mire megadóan bólintott egyet.
     Miután sikeresen megérkeztünk a plázához egy taxi segítségével, gyorsan a bejárathoz siettünk. Ahogy azt előre elterveztük, sorra benéztünk minden szimpatikusnak tűnő boltba és minden szükségesnek bizonyult dolgot elhoztunk. Miután végeztünk az első szinttel, nevetve ecseteltünk át a szetteket, amiket a holnapi nap felszeretnénk, majd húzni egy fotelen megpihenve, amikor hirtelen egy női sikoltás szelte ketté az épület kellemes atmoszféráját.
- A táskám! – hallatszott el egy tipikusan filmbeillő kiáltás, ami miatt egy pillanatra nem is igazán akartam komolyan venni a dolgot. Szememmel megkeresve a zaj forrását pillantottam meg tőlünk nem messze egy férfit, akit hajthatatlanul üldözött egy csapat tinédzser.
- Ezt figyeld, Cora! - mosolyodtam el gonoszan, majd egy intéssel kigáncsoltam a tolvajt. Az említett egy eszméletlen röhejes eltaknyolást követően fájdalmasan nyögött fel. Cora vidáman kezdett hahotázni a műsor hatására, míg én egy ördögi vigyorral figyeltem, ahogy a táska tulajdonosa visszaszerzi az elvesztett tárgyat és bemutatva az idegennek hagyja magára. Az biztos, hogy a kamerák által felvett jelenet kétség nélkül elég bizonyítékul fog szolgálni. A következő pillanatban megjelentek a pláza biztonsági őrei, akik tétovázás nélkül felkapták a rablót és elvezették valahová. Miután minden főszereplő elhagyta a tetthelyet a tömeg újra felélénkülve kezdett mozogni és megindult a maga dolgára.
Egymásba kapaszkodva próbáltuk csillapítani nevetésünket, de egyikünk sem járt sikerrel. A jelenet, amint elterül a rabló a padlón alattomosan visszaférkőzött az elmémbe és folyamatos lejátszásra kapcsolt. Gyorsan elhessegettem és a mellettem ülő lányra néztem, majd felkaroltam őt a fotelről.
- Gyere, menjünk gyorsan, mert ennek így sosem lesz vége! Ha így folytatjuk még a végén minket is kidobnak! - röhögtem fel.
- Azonnal. - kapaszkodott belém nevetve. Kacagásunk végre elhalni látszott, így újult erővel indultunk meg a következő szint felé.
Ezután minden eseménymentesen ment, beszélgettünk, kacarásztunk meg minden. Éppen az n-edik üzletben járhattunk, amikor megpillantottam egy gyönyörű ruhát, amit mintha csak Cora ihletett volna. Rögtön be is zavartam vele egy próbafülkébe.
- Siess már! Látni akarom azt a kék csodát! - szóltam a fülkében öltözködő leányzónak.
- Jól van már! Csak egy pillantást vetek még rá é... - akadt el a hangja félúton.
- Gyere már az Isten szerelmére! - sürgettem a lányt lázban égve az izgalomtól. Egy pillanat múlva ki is lépett a fekete függöny takarása mögül, nekem pedig tátva maradt a szám is, ahogy megláttam.
- Atyám, ez bomba! – szólaltam meg elégedetten, közben pedig már fel is pattantam, hogy közelebbről is megnézhessem. Cora pedig csak nevetve figyelt.
- Egyetértek, egy álom ez a ruha! - nézte ő is elbűvölten a darabot, néha-néha végig simítva rajta.
- Valami vérvörös jobban állna rajta. - ijedten kaptam fel a fejemet a hangra, ami túlontúl ismerős volt számomra. Viszont hiába fürkésztem az engem körülvevő tömeget sehol sem találtam a hanghoz tartozó személyt.
- Valami baj van? - tette vállamra kezét Cora, mire akaratlanul is összerezzentem. Barátnőm aggódva figyelt, én pedig egy mosolyt erőltetve magamra, ráztam meg a fejem. Biztosan csak képzelődőm.
- Nincs semmi. – válaszoltam enyhén megrázva magamat gondolatban, majd vissza is tértünk a ruhához.
     Fáradtan dobtam le a szatyrokat a szobámban, mikor hazaértünk, majd egy ásítást szabadjára engedve indultam el lezuhanyozni. Halkan dudorászva kapkodtam le a ruháimat, majd beléptem a fülkébe.
- Ejnye! Tényleg elhitted, hogy ennyi volt? - szólalt meg újból a korábban hallott rekedt hang a fejemben. Ijedten kaptam hátra a fejem, de most is csak az üres fürdő látványa fogadott. Szívem szaporán dobogva mellkasomban késztetett cselekvésre, azonban fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, ha az ellenfél csak a fejemben létezik. Gyorsan kinyitottam a vizet, majd amilyen csak gyorsan csak tudtam megfürödtem, félve, hogy talán félbeszakítanak megint. Pár perccel később már a csurom vizes hajamat szárítgattam törölközőmmel, hogy ne csöpögjön belőle a víz. Viszont hirtelen egy hideg érintést éreztem meg a vállamon, így halálra rémülten sikkantottam egyet. Riadtan kezdtem kapkodni a levegőt, miután érzékeimet kiélesítve is csak az én és a többiek megszokott jelenlétét érzékeltem. A törölközőt a pultra dobva gyorsan felöltöztem és kirontottam a fürdőből. Sürgősen levegőre van szükségem. Szemeimet lehunyva vettem egy nagy levegőt, majd felkapva egy pulcsit kitártam az ablakomat és kihajolva rajta igyekeztem lenyugtatni magam.
- Minden rendben? - hallottam meg Cora hangját az ajtó irányából. Ijedten kaptam irányába fejemet, majd nyomtam el szívverésem hangját egy gyors hangszigetelő bűbájjal, hogy ne hallhassa senki más.
- Persze. – vágtam rá már szinte ösztönösen. Hangom enyhén szólva idegesnek hangzott, de úgy tűnt, hogy a célra megfelelt.
- Oké, azért szólj, ha mégis lenne valami. Lent leszek a nappaliban.
- Mindenképp. – válaszoltam sietősen, türelmetlenül várva, hogy végre megint magamra maradjak. Amint elhalkult az egyre távolodó léptek zaja fejemet újból a friss hideg levegő irányába kaptam és visszatértem félbehagyott tervemhez. Gondolataimat újból ellepték az előbb történtek és rá kellett jöjjek, hogy ez már nem az a kategória, amit nyugodtan ignorálhatok. Az egyetlen ember, aki meg tudna nyugtatni az fogalmam sincs, hogy hol van, vagy éppen mit csinál, így próba szerencse alapon megkerestem gondolatait, majd felsóhajtva fogadtam az ismerős közeget.
- Ráérsz? - kérdeztem meg a rend kedvéért.
- Rád mindig. - hallottam meg válaszát, mire akaratlanul is mosolyogni kezdtem.
- Nincs kedved álomba ringatni egy riadt cicust? - kérdeztem játékosan, viszont még így is aggódni kezdett. Bár nem is tudom mire számítottam.
- Mindjárt ott vagyok! - közölte, majd ígéretéhez hűen két perc múlva be is rontott az ajtómon. Egy az alkalomhoz illő szettben ráadásul.
- Ez gyors volt. - mosolyodtam el erőtlenül ülve az ágyamon, átkarolt lábakkal.
- Mi történt? - kérdezte óvatosan, miközben közeledni kezdett felém, mintha csak elmenekülnék egy hirtelen mozdulattól. Óvatosan magához húzott, majd szorosan karjai közé vonva testemet kezdte hátamat simogatni. Sajnos szívem még mindig ijedten dobogott mellkasomban, ezzel totál elárulva engem.
- Ne beszéljünk róla. - suttogtam mellkasára. Egy nagyot szippantottam férfias illatából, majd karjaimmal magamhoz szorítottam őt. Kezdtem megnyugodni. Fejemet felemelve pillantottam kék íriszeibe, amik aggódóan csillogtak vissza rám, majd újra mellkasához simultam. Egy apró puszit adott hajamba, amit követően egy nagyot ásítottam.
- Itt maradsz? - kérdeztem mellkasába mormogva.
- Mindenféleképpen. - mondta, mire hümmögve elmosolyodtam.
- Köszönöm. - motyogtam hálásan.

/Álom/

     - Jó éjt! - mondtam anyunak, aki éppen kilépett a szobámból, majd egy nagyot ásítva fordultam a fal felé. A plüssömet átölelve hunytam le a szememet, annak ellenére, hogy tudtam ma sem fogok tudni elaludni. Habár ötpercenként ásítoztam sehogy sem jött álom a szememre, így ezt megunva szememet kinyitva kémleltem körbe a szobámat. Tudom, hogy nincs ott senki, de még is mindig leellenőrzőm. Ezúttal viszont nem voltam egyedül.
- Haló? - szólaltam meg a rémülettől vékony hangon. Senki nem felelt. Szívem nagyot dobbant a félelemtől, ahogy egy mély morgás hangja sodródott felém kintről. Fejemet hirtelen a hang felé kaptam, majd rögtön vissza, de addigra már hűlt helye volt az előbb ott álló alaknak. Amilyen csendesen csak tudtam, kimásztam az ágyamból és a szoba ajtajához sétálva hallgatózni kezdtem. Miután már egy ideje semmi sem hallatszott a tücskök ciripelésén kívül, kezeimmel a kilincsre fogtam és kinyitottam az ajtómat. Halkan lépkedve indultam meg a nappali felé, amin keresztül a szüleim szobájához juthattam. Azonban lábaim lefagytak, amint a nappalihoz érve megpillantottam a földön két sötét foltot, amelyek mozdulatlanul feküdtek ott, mint két élettelen bábu. Lassan, a félelemtől reszketve odasétáltam a közelebbi folthoz és apukám eszméletlen testével találtam szemben magam. Szám rémülten nyílt el, hogy tehetetlenül kiengedje egy rémült sikolyt, azonban azt egy tenyér kíméletlenül elfojtotta.
- Sss! Még a végén felébreszted a holtakat.

     Ijedten pattantam volna ki az ágyból, ha két erős kar meg nem akadályozott volna. Szaporán véve a levegőt hunytam le szemeimet amilyen erősen csak tudtam.
- Hé! Hallasz engem? Néz már rám, Sarah! - próbálkozott a karok gazdája, de én képtelen voltam kilépni a sokkból. Egy kéz megfogta a fejemet és maga felé fordította, de én makacsul csukva tartottam szemhéjaimat.
- Nem, nem, az nem lehet! – suttogtam rémülten visszagondolva az álmomban látottakra.
A következő pillanatban már csak annyit vettem észre, hogy vízcseppek hullanak le az arcomon és én kikerekedett szemekkel meredtem magam elé. Mi történik velem?
- Nézz a szemembe! Hallasz, ugye? – ragadta meg arcomat kétségbeesetten David, mire kissé kábán, de motyogtam egy „igen"-t válaszul.
- Ne merészelj még egyszer így megijeszteni. - mondta meggyötört hangon, majd még szorosabban ölelt engem magához.
- Sajnálom. – suttogtam erőtlenül. – Fogalmam sincs, mi történik velem. - csuklott el a hangom előre félve a továbbiaktól.
- Ez esetben az lesz a legjobb, ha mostantól veled maradok esténként. Meg nappal is. – jelentettem ki szigorúan.
- Rendben. – egyeztem bele elmosolyodva, majd elmerültem ölelésében, élvezve azt a melegséget, ami minden egyes alkalommal átjár a közelében.