A könyvtári kalandunk után síri csendben telt a hazafelé út és egy gyors szóváltást követően Cora és én is elvonultunk a saját szobánkba. Ráadásul a többieknek még mindig semmi nyomuk nem volt, hozzáadva még egy lapáttal a már eleve nyomasztó hangulathoz. Az emlékek teljes egészében ellepték az agyamat és képtelen voltam másra fókuszálni még órákkal később is. Már egy ideje csak az ágyamban ülve meredtem magam elé és próbáltam összeszedni magam, tudva, hogy nemsokára David és a többiek is megérkeznek, de egyszerűen nem ment. Valószínűleg az az átkozott démon is hangosan röhögve nézi, ahogy bármiféle beavatkozása nélkül kerülök egyre mélyebbre. Szemeimet összeszorítva igyekeztem megszabadulni a folyamatosan beugró emlékképektől, de azok makacsul csak jöttek és jöttek. A következő pillanatban azonban meglepetten kaptam fel a fejemet, az ajtó nyílására, majd egy gyors mosolyt erőltettem magamra. Bár végül erre semmi szükség nem volt, mert Cora lehajtott fejjel állt az ajtómban, rám sem nézve.
- Bejöhetek? – pillantott fel egy keserű mosollyal arcán, amire válaszul csak bólintottam egyet. Lassan felém sétált, majd óvatosan leülve mellém felém fordult.
- Tudom, hogy nem tartozik rám, mert végül is, nem is olyan régóta érkeztem még csak, de ... ugye nem miattam történt ez? - sütötte le szemeit.
- Hogy mi? - jött meg a hangom. Értetlenül meredtem rá.
- Még is, hogyan tehetnél erről? Csak találtam valamit a könyvtárban és egyszerűen csak előtörtek az emlékek. Ennyi az egész, szóval csak szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Nem miattad van és nagyon is van közöd hozzá, mivel velem laksz egy házban és azóta, hogy megérkeztél a családom egy tagjává váltál! NA, gyere ide! – akadtam ki, teljesen elfelejtve, hogy az előbb még micsoda káosz uralkodott a fejemben. Szorosan magamhoz öleltem, igyekezve belesűríteni az ölelésembe minden egyes gondolatom és érzésem, remélhetőleg sikeresen. Néha olyan ez, mintha lenne egy kishúgom. Cora, teljesen lesokkolódva ölelt át, bár semmi oka nem volt meglepődni, mivel eddig is igyekeztem a tudtára adni, hogy hol áll a prioritási listámon.
- Na, jó! Most már sokkal jobban vagyok én is. – szólaltam meg diadalittasan eldöntve, hogy a mai napot az újonnan felavatott kishúgommal töltöm. Na, tessék. Én meg a folyamatos hangulatingadozásaim. Elgondolkozva hátradőltem az ágyamba, majd felvillanyozódva újra felpattantam és a polcomhoz siettem. Tudva, hogy mit keresek, célirányosan nyúlva értük levettem onnan a vázlatfüzetemet és ceruzámat, majd vigyorogva visszafordultam Cora felé.
- Hölgyem, kérem, helyezkedjen el kényelmesen! - szólaltam meg színészkedve.
- Már is!
Cora nevetve elhelyezkedett én pedig természetfeletti sebességemet kihasználva gyorsan elkészítettem egy gyors vázlatot egy enyhe árnyékolással együtt.
- Szuper. Most már mozoghatsz! - mondtam elégedetten végigpillantva a mesterművemen.
- Milyen lett? – sietett izgatottan mellém. A lapot felé fordítva büszkén mutattam meg a végeredményt.
- Wow! Ez nagyon jó lett! – dicsérte szemeivel a részleteket fürkészve. Azonban a kellemes légkört hirtelen félbeszakította két kopogás hangja, így mindketten irányába kaptuk fejünket. Az ajtó mögül David illatát megérezve rögtön válaszoltam is.
- Gyere! – mondtam, majd Cora kezébe helyeztem a rajzomat és érdeklődve fordultam vendégünk irányába.
- Sziasztok. – köszönt
- Szia.
- Helló.
- Remélem nem zavarok, csak szólni akartam, hogy megérkeztünk. – mondtam zavartan tarkójára téve kezét, ami miatt enyhén kirajzolódtak az izmok karján.
- Mhm, nem, nem gond, köszi, hogy szóltál. – válaszoltam tekintetemet erősen arcára szegezve, majd zavartan a plafonra pillantottam.
- Szuper, akkor hagylak is benneteket. – mondta, majd egy gyors elköszönés után távozott is. Amint elhalkultak léptei, Cora hangos hahotázásban tört ki.
- Ugh, mégis mi volt ilyen vicces? – kérdeztem vissza totál elvörösödve.
- Semmi. Igazán semmi említésre méltó. – mondta hasát fogva, majd inkább témát váltott.
- Ezt megtarthatom? – kérdezte vigyorogva figyelve engem, ami valamilyen okból kifolyólag kifejezetten zavart.
- Persze. – válaszoltam összehúzott szemekkel méregetve őt, majd inkább egy új elfoglaltság után kezdtem kutatni.

Már egy ideje csak kártyáztunk meg beszélgettünk, amikor hirtelen elkapott a fáradtság és ösztönösen nyújtózkodtam egyet egy ásítással kísérve.
- Fáradt vagy? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam egyet.
- Szerintem elpakolok és le is tusolok.
- Oké, akkor jó éjszakát! – kelt fel a szőnyegről.
- Jó éjt neked is. – köszöntem el én is, majd bevonultam a fürdőbe. Zuhany vagy kád? Legyen inkább a zuhany, mert aztán még véletlen elalszom a kádban. Komótosan elkezdtem vetkőzni azonban nem jutottam messzire, mert hirtelen egy nagy lökés hatására a falnak csapódtam. Felnyögve nyúltam fejemhez, majd idegesen söpörtem le a ripityára tört csempedarabkákat. Esküszöm, hogy valaki megrögzötten tönkre akarja tenni a házamat. Feszülten pillantottam körbe a fürdőben, viszont senki sem volt rajtam kívül a helységben. Időm sem volt tovább gondolkozni, mivel a következő pillanatban összeszorult a torkom és kiszorult tüdőmből a levegő, ahogy ráadásként még egy ütés érkezett a gyomromba. Hiába vagyok halhatatlan, a levegőhiány még nálam is ájulással jár, ami nem hiányzik senkinek sem ebben a helyzetben. Kétségbeesetten helyeztem egy levegőburkot a torkom köré, remélve, hogy az megakadályozza a torkomat szorongató erőt, azonban sikertelenül jártam. Kétségbeesetten kezdtem törni a fejemet akármilyen megoldást keresve, azonban megint félbe lettem szakítva. A támadás ezúttal kegyetlenül fájó volt, így ösztönösen elordítottam magam, teljesen megfeledkezve a többiekről, akik sokkal nagyobb veszélyben lennének, ha belekeverednének mindebbe. Kezeimet remegve szorítottam magam köré, tudva, hogy az előbbi ütés hatására a bordáim nagy valószínűséggel eltörtek. Azonban hiába okoztam igencsak nagy hangzavart, az ajtó mozdulatlan maradt, és mögüle sem hallatszott át semmi sem, mintha csak el lettem volna zárva a külvilágtól. Szemeim kikerekedtek, ahogy végre realizáltam mi is folyik itt. Ezúttal hiába ért több támadás is, gondolatmenetem megszakíthatatlanná vált és végre visszanyertem magabiztosságomat. A fájdalomtól nyöszörögve igyekeztem nem elveszíteni eszméletem miután egy újabb lökés hatására ezúttal csörömpölve törtem be fejemmel a zuhanykabin vastag üvegfalát. Kétség kívül egy a démon által kreált rémálomban voltam megint, de ezúttal sokkal rosszabb volt. Minden olyan valósághű volt, hogy eltartott egy ideig, hogy észrevegyem sem a természetfeletti képességeim nincsenek jelen, sem a többiek jelenléte. Vagy bármi más élőlény. Szóval a hatékonyság kedvéért, vagy lehet hogy sokkal inkább amiatt, hogy minél erősebben érezzem a fájdalmat, amit okoz. Bosszúszomjas rohadék. Egy újabb ordítás szakadt fel belőlem, ahogy megéreztem egy nagyobb szilánkot beleállni a lábamba. Számat ezernyi szitokszó hagyta el, remélve, hogy ezzel enyhítem az egész testemet elárasztó, kínzó fájdalmat. Mi lenne, ha elájulnék? Ha ez egy rémálom, akkor valószínűleg a tudatom végre elhagyhatná ezt a mesterséges világot, nem? Vagy legalábbis szeretném ezt hinni.
- Szánalmas vagy. Meg sem érdemled az erőt, ami benned lakozik. Nem is értem, hogy hogyan volt bármi esélyed egyáltalán a klánom ellen. - hallottam meg fröcsögő hangját, mire lefagytam szavait hallva. Szóval jól sejtettem. Ez a démon tényleg a Winston fivérek klánja miatt jött utánam. A francba. Egy évvel hamarabb esetleg nem tudott volna megtalálni? Miért pont most?
- Ugh! – nyögtem fel dühösen hátradöntve fejemet.
- Mire végzek veled még azt is megbánod, hogy a világra jöttél.
Felnevettem a helyzet abszurditásán, azonban ezt rögtön meg is zavarta egy újabb ütés, ami egyenesen a már eleve sérült hasamba vágódott. Ezúttal viszont már képtelen voltam bármiféle hangot kiadni, számból hangok helyett vér tört elő, ahogy köhögve előre görnyedtem. A következő pillanatban azonban a hajamnál fogva megemelkedett testem, és egy határozott mozdulattal a szoba másik végébe, az ajtónak csapódott. Az újabb sokk hatására undorodva, de felköhögtem még egy adag vért, majd megtörölve a számat elszántan összeszorítottam szemem. Gondolkozz! Hogyan törhetnék ki innen? Van esetleg valami katalizátora? Vagy egyszerűen csak romboljam szét a helyet? Viszont az erőm nélkül, ráadásul ripityára törten, még csak megmozdulnom is nehéz. Bár, belegondolva, az egész helyzet alapja az volt, hogy mentálisan kimerült legyek... Akkor igazából csak mentálisan kipihentnek kell legyek? Akármilyen röhejesen is hangzik, ennél jobb ötletem nem igazán van, ami egyben kivitelezhető is lenne. Kezemmel fogtam és egy nagy levegővételt követően kitéptem a lábamba állt szilánkdarabot, tekintve, hogy még csak a látványától is kikészültem, majd gondolkozni kezdtem. Szerencsére a támadások valamilyen okból kifolyólag enyhültek, meg aztán már olyan szinten fájt mindenem, hogy nem volt hova tetézni a helyzetet, hacsak nem tervezik leszakítani egy végtagom. Azonban sejtelmem sem volt, hogy hogyan frissíthetném fel az elmémet. Magamtól lenyugodni... kizárt, képtelen lennék rá ebben a helyzetben. Valami szép emlékkel? Az általában be szokott válni a filmekben, de volt egyáltalán olyan alkalom, amikor biztonságban vagy legalábbis boldognak éreztem magam? Kifejezetten sokáig kellene törnöm a fejemet ahhoz, hogy találjak egy rá egy példát. Már ha csak az utóbbi hetet vesszük például, az életem városában minden utca sarkán valami veszély lakozik. Az erőm nem segíthet ebben a helyzetben, mert tekintve, hogy egy külön készített álomban vagyok, a természetnek nincs .... itt helye.
- Ha! Haha! – nevettem fel elképedve azon, hogy milyen egyszerű is volt a válasz. Mindeddig egyedül a természet erejére akartam támaszkodni, de egy démon erejével készült csapda, csak ugyanazzal az erővel pusztítható el. A múltban számtalanszor próbáltam ellenük felvenni a harcot és végül mindig ehhez az erőhöz nyúltam.
- Látom nem kellett sok energiát rád szánnom és már el is ment az eszed. Valóban, nem is értem, hogyan irthattál ki egy egész klánt, ha csak ennyi lakozik benned... Micsoda időpocsékolás. – szavai bár rólam szóltak, már nem nekem. Komolyan azt hitte, hogy már egy eszét vesztett bábu lettem csak ennyitől? Egy hatalmas kacaj hagyta el számot, ahogy megéreztem a démon dühéből szerzett hatalmas mennyiségű sötét erőt. Ki gondolta volna, hogy majd saját maga okozza, majd a vesztét? Milyen ironikus.
- Ugh, ez tényleg megbolondult. Talán életben kellene hagynom, tekintve, hogy ilyen állapotban igen nagy káoszt okozna. – váltott egyre vidámabbá hangja, észre sem véve a bennem folyamatosan dolgozó erőt. Pillanatokon belül pedig már késő is volt bármiféle ellenállásra részéről. Tisztán láttam az őt körülvevő aurát és egy izgatott mosoly keretében le is csaptam rá.
- Mi a.. ?
Arcomra egy hatalmas vigyor szökött, ahogy megláttam, hogy egy ökölcsapást követően már fel is fedte magát. Bár már az is csoda, hogy azt az egyet túlélte. Ezek szerint egy fontosabb személlyel van dolgom ezúttal, mint gondoltam.
- Most már értem. Semmi esélyük sem volt a legelejétől fogva. – szólalt meg a semmibe meredten, arcán egy félmosollyal. Azonban rögtön vissza is váltott arckifejezése az eddig hallottakhoz illő, dühös ábrázatra, majd köpött egy kis vért oldalra.
- Csak túl sokáig tartott! – közölte arrogánsan, még mindig rendületlenül bízva abban, hogy van esélye ellenem, aminek hatására újból nevetni kezdtem. Igazán szórakoztató volt, ahogy tovább próbálkozott, fel sem ismerve helyzetét. De már nem én irányítottam, hanem az erőm. Az erőm, ami aligha volt a sajátom, sokkal inkább voltam én az övé, de vitathatatlanul hasznos volt. A fájdalmakkal nem törődve pattantam fel, majd tettem helyre az utolsó sérült bordámat, ezzel vissza is kerülve eredeti, egészséges állapotomba. Hümmögve nézett rajtam végig, majd elvigyorodott és szemembe nézett.
- Ha jól sejtem, akkor még csak most kezdünk majd bele igazán.
Elvigyorodva bólintottam egyet, nem pazarolva több időt egy hamarosan halott lényre. A következő pillanatban pedig az őt körülvevő sötét aurából fekete csápok törtek elő, támadásra készen. Unottan viszonoztam magabiztos tekintetét, majd egyetlen karmozdulattal elárasztottam a kis teret saját erőmmel. Igazából pocsékolás volt az egész, tekintve, hogy még három ütésembe tellett volna csak, hogy elintézzem, de nem. Nem úszhatja meg ennyivel. Rossz emberrel húzott ujjat.
- Azt hiszed, hogy bármi jogod van bosszúra? – szólaltam meg lassan lépkedve remegő démon felé, aki az erőm okozta nyomás hatására elvesztette teste felett az irányítást. Még csak meg sem szólalhatott.
- A klánod egyszerűen csak megfizette az árát a szolgáltatásaimnak. Na, persze a munkakörülmények és a bánásmódjuk miatt volt egy kis bónusz ráadásként, de semmi olyan, amit nem érdemeltem ki. – magyaráztam, gondolatban felelevenítve az akkori emlékeimet. Arcomról a mosoly eltűnt és egy komor, hideg ábrázat került helyére.
- Tehát, most, hogy te is megzavartál, amikor már eleve igen elfoglalt vagyok, illő lenne bocsánatért esedezned, nem? – suttogtam közelebb hajolva arcához. Enyhén visszaengedve erőmből, adtam neki teret a válaszadásra, mire elmosolyodott és köpött egyet oldalra.
- Azt hiszed, majd itt nekiállok könyörögni a semmiért? – mondta a félelemtől még mindig remegve, de egyúttal magabiztosan is. Meg kell hagyni bátor volt tőle, hogy büszke akart maradni az utolsó pillanatig. Idegesen végignéztem rajta, majd eleresztettem az erőt, amit eddig igyekeztem vissza fogni. Ahogy az erőm végzett a démon erejének elszívásával, a démon szemei fennakadtak és teste elernyedt. Hideg borzongás járt át. Túl könnyűnek találtam halálát. Többet akartam.