Mosolyogva ébredtem fel. Mondjuk, ki az, aki nem ébredne így, egy ilyen álom után. Viszont hiába volt élvezetes ez az enyhén bódult állapot, amit ajándékul hagyott reggelre, ideje volt visszatérnem a valóságba, ahol jelenleg is szükség volt rám. Oldalra fordítva fejem, vezettem tekintetem a mellettem kicsit sem békésen alvó Cora-ra, aki a takarót markolászva motyogott magában mindenféle értelmetlenséget. Felpattanva odasiettem hozzá és a jobb híján, kénytelen voltam az elméjébe hatolni, hogy kiderítsem mi a baj.

/Cora fejében/

   Az enyhe nyugodtság, amelyet éreztem idejöttömet megelőzően a semmivál vált egyenlővé, abban a minutumban, hogy megérkeztem. A testemet egy jókora adag félelem vonta béklyója alá és a levegőt is mintha nehezebb lett volna a szervezetembe juttattni. Körbenézve egy koszos pincében találtam magam, ahol nem messze ott ült Cora is, előre-hátra dülöngélve, akár egy erősen traumatizált beteg és megállás nélkül motyogott valamit az orra alatt. Remélve, hogy nem ijesztem meg léptem kicsit közelebb hozzá, hogy segíthessek rajta, azonban ennek hatására az eddig halk szavakból, rémült kiálltás lett.
- Nem bírom tovább! Meg akarok halni!
Ijedten toppantam meg az éles váltás hatására, majd kikerekedett szemekkel figyeltem őt, ahogy szavai eljutottak az agyamig. Mégis mit műveltek vele?! A düh és a félelem keveredve folyt az ereimben, egyszerre biztatva és visszafogva testem, azonban az akaratom sokkalta erősebb volt holmi beültetett érzelmeknél, így nagy léptekkel odasiettem hozzá, majd kezeit megfogva kényszerítettem, hogy pillantson rám. Szemei fakóak, szinte élettelenek voltak, ahogy rám tekintett és a szívem szakadt meg érte, de most koncentrálnom kellett.
- Cora, figyelj rám, kérlek! Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked, érted? Ez nem a valóság? - mondandómra, mintha egy pillanatra élet csillant volna a szemében, azonban rögtön el is illant, amint berontott egy dühös nő a helység ajtaján. Egyből ugrásra készen álltam fel azonban az illető, mintha csak ott sem lettem volna nézett rajtam keresztül egyenesen a mögöttem kuporgó lányra.
- Meg ne merj szólalni vagy zajt csapni mostantól kezdve addig, amíg érted nem jövök, mert különben az erdőben végzed, akárcsak az az ostoba barátnőd! Megértetted? - ordította kegyetlenül, hogy még én is a betonra fagytam ijedtemben. A francba, kezdem egyre jobban átvenni az érzelmeit.
- Megértettem. - suttogta halálra rémülten Cora, majd amint elhagyta a nő a helységet, keserves sírás tört elő belőle. Ó, anyám, most segíts, ha hallasz! Ahogy visszanyertem testem felett az irányítást, hátrafordultam és újból próbálkozni kezdtem.
- Cora? - fogtam meg vállát, mire kisírt szemeivel rám nézett.
- Tűnj el innen! Meg fog ölni! Úgy mint Leila-t is! Bántani fog! El kell menned, most! - suttogta kétségbeesetten.
- Miattam ne aggódj, nem tud bántani engem. Ez csak egy álom. Szóval most fel kell, hogy ébredj! - mondtam neki nyomatékosítva az összes szavamat, remélve, hogy elérem a kellő hatást. Kezdünk kifogyni az időből.
- Hogy micsoda? Mégis hogyan? - nézett rám tehetetlenül.
- Ürítsd ki az elméd, szabadulj meg a negatív érzésektől, mondjuk gondolj valami szépre, vagy aranyosra. - fogtam meg a kezét, próbálva támaszt nyújtani számára, majd vártam.
- Nem tudom! Nem megy! Képtelen vagyok rá. - pillantott rám kétségbeesetten.
- Hé, hé! Nyugalom! Nincsen semmi gond, nem is gondoltam volna, hogy rögtön sikerülne itt ebben a sötét pincében. A barátnőd, Leila, ugye? - kérdeztem rá, habár tudtam, hogy ennek a sztorinak sem a legszebb a vége, de talán az eleje vagx bármelyik pontja az. Arca fájdalmas fintorba húzódott, de nem volt más választásom.
- Sosem érdemeltem meg őt. Láthatod mi lett a vége. Meghalt és ráadásul miattam. - suttogta szenvedéssel teli hangon.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Ha bármi is történt vele, akkor arról csak is a bántalmazói tehetnek. Viszont most nem ez a lényeg. Voltak szép emlékeitek is, nem?
- De, valóban voltak. Több, mint azt valaha merni hittem volna.
- Nos, akkor koncentrálj ezekre az emlékekre! Hagyd, hogy segítsenek! - bátorítottam kedvesen, azonban belül tudtam, hogy ha nem siet, itt kell, hogy hagyjam.  Lehunyta a szemét, majd be és kifújta a levegőt. Egy kis idő után megéreztem, ahogy kitisztult az elméje így fogtam magam és kicsit megcsíptem. Persze ezzel együtt természetfeletti mivoltomat is felhasználtam.

   Visszatérve szemeimet egyből Cora-ra vezettem, aki még mindig a történtek hatása alatt állva igyekezett rendbe tenni érzelmeit, majd kikerekedett szemekkel bámult rám.
- Én ezt nem értem. Hogyan kerültél bele az álmomba? - vont kérdőre ijedten.
- Szerintem erre te is tudod a választ. - válaszoltam. Tudom, hogy nem említettem neki, hogy nem vagyok ember, de mégis mikor kellett volna elmondanom neki? Miközben totál ki volt készülve már eleve? Még csak egy estét töltöttem vele, nem bízhattam rá minden titkom még akkor sem, ha rögtön kialakult egyfajta kötelék. Mi van, ha ő nem is érez így?
- Csak nekem lehet ekkora szerencsém... - motyogta idegesen az orra alatt, azonban nyilvánvalóan el volt tájolódva ezzel kapcsolatban, mert igenis szerencséje volt, hogy én találtam rá, nem pedig egy ember tele fincsi vérrel. Viszont ezt jobb is, ha nem tudja.
-  Cora, az a helyzet, hogy amiatt, hogy ilyen emberek vettek körbe téged én azt javasolnám, hogy minél hamarabb hozzuk vissza az emlékeid.
- Micsoda? Mégis miért? - értetlenkedett, hozzátenném, nem hiába.
- Azért, mert fennáll az esélye annak, hogy ezek az emberek keresni fognak téged és, ha megtalálnak, előnyben lesznek. - magyaráztam el a probléma forrását.
- Oh, értem. Én... - szólalt meg beletörődötten.
- Tudom, hogy már ez az álom is valószínűleg sok volt a számodra, azonban ahhoz, hogy biztosan ne essen meg több ilyen veled, fel kell készülnöd. Persze, nem kell most rögtön, várhatunk egy-két napot, de a lehető leghamarabb jobb lenne megtenni, mert ahogy telnek a hetek, úgy tűnnek el szépen lassan az emlékeid az elmédből. - vázoltam fel neki a helyzetet.
-Csináljuk. - szólalt meg egy kis idő múlva határozottan, azonban ez túl nagy volumenő dolog volt ahhoz, hogy az ember ne gondolja át többször.
- Biztos vagy benne, hogy most rögtön akarod? - kérdeztem rá óvatosan.
- Igen, biztos. - válaszolt még mindig kiállva döntése mellett.
- Nem érzed magad leterhelve?
- Nem, jól vagyok. - több kérdés híján, egy nagy sóhaj kíséretébenn, nekikezdtem az elmém kiürítésének.
- Nos, akkor kezdjünk is neki. - mondtam, miközben két tenyerem irányába nyújtottam.
- Nem lesz semmi bajom? - kérdezte félénken.
- Nyugalom, már halhatatlan vagy. Tulajdonképpen újrafogod élni az eddigi éveidet a következő fél órában. Sokkal inkább lesz ez az elmédre hatással, mint a testedre. Viszont én ki fogok merülni, szóval felvinnél az ágyamba, kérlek? - kértem meg, ő pedig egy bólintással beleegyezett.
- Rendben, akkor essünk túl rajta! - rakta rá kezeit határozottan az enyéimre.
- Még annyi, hogy ne nyiss ajtót senkinek. Ha akarnak valamit, majd visszajönnek máskor vagy várnak egy kicsit. - adtam ki a parancsot, majd most már tényleg nekikezdte a folyamatnak. Nem akartam bevallani neki, de én is izgultam egy kicsit, mivel életemben először csináltam ilyet, de nem lehet olyan nehéz, nem igaz? Koncentrálni kezdtem, majd miután óvatosan az elméje felé nyúltam, még éreztem ahogy a hátam hirtelen ívbe feszült, majd pedig beszippantott a sötétség.

/Cora/

Egy elhagyatott játszótér hintáján ülve dúlok egy ismerős dalt.

A szobámban ülök és egy babával játszom, miközben lentről üvöltözés hallattszik fel.

Az ágyon ülve sírok, majd valaki megragad és elönti a fájdalom minden porcikám.

Megkönnyebülten figyelem, ahogy egy férfit betuszkolnak a rendőrök az autójukba, miközben egy nőhöz szorosan hozzábújok .

Egy kislánnyal szaladgálunk és nevetgélünk a lehulló őszi levelekkel takart tájon.

A kislány elvisz egy házhoz, ahol egy mosolygó nő nyit ajtót.

A lánnyal egy zeneboltból jövök ki egy gitárral a kezemben.

Telefonálok, majd hirtelen kiesik a kezemből. Meggyilkolták. Az édesanyám halott.

Egy ismeretlen ház előtt állok bőrönddel a kezemben. Félek.

Egy nő kiabál velem, majd felpofoz és feldúr körülöttem mindent.

A gitárral a kezemben futok, ahogy csak tudok.

Megkérem a lányt, hogy vigyázzon rá. Nálam nincs biztonságban.

Az erdőben ülök a lánnyal. Hirtelen megjelenik a nő egy puskával és lelövi.

A vérben úszó lány testét tartva, zokogva várom a mentőket. Majd megígérem, hogy megbosszulom, amit vele tettek.

A szobámban pakolok mindenféle holmikat egy táskába.

Az erdőben járkálok, amikor valaki elsuhan mögöttem. Futni kezdek, azonban valaki megragad és magához rántva, beleharap a nyakamba. Sikítok, azonban hiába, senki sem hallja meg. Kimerülten esem össze, majd az avarban fekve tűröm némán a testemet átjáró elviselhetetlen fájdalmat.

Meghaltam?

/Sarah/

    A kábulatból visszatérve azonnal elárasztott az energiaveszteség által okozott szédülés és hányinger, majd a kimerültség átvette felettem az irányítást és testem fáradtan eldőlt.
    Magamhoz térve igyekeztem nem meghalni már az első másodpercben a folytonosan belém nyillaló fejfájás hatására, azonban ez igencsak nehéz feladatnak tűnt a jelenlegi állapotomban. A szemeimet kinyitva igyekeztem előrehaladni, viszont a hirtelen fény hatására hunyorognom kellett, így aligha számított ez a próbálkozásom. Erőt véve magamon nyitottam ki teljesen őket amikor hozzászoktam az engem körülvevő világossághoz, majd kifejezetten megkönnyebbülten pillantottam az engem fogadó plafonom látványára. Oldalra fordulva egy pohár vizet pillantottam meg az éjjeliszekrényemen, amit azonnal magamhoz is vettem. Szinte megváltásként hatott a víz kellemes, hideg érzése a torkomon.
- Cora? Itt vagy? - kérdeztem meg, még mindig enyhén rekedt hanggal, amit meghallva se perc alatt itt termett mellettem.
- Hála az égnek, hogy fent vagy! Már kezdtem kétségbe esni.  - pillantott rám megkönnyebülten.
- Miért, valami gond van? -  összezavarodva.
- Áh! - legyintett - Csak egy csapat pali vár kint rád ... kb. úgy egy perce. Semmi különös! - mondta megjátszott lazasággal. Biztosan a falka az. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar keresni fognak.
- Nyugi, nincs gáz. Csak segíts nekem kikelni az ágyból, kérlek!
- Természetesen. - kapott fejéhez, majd kezével megtámogatva hátulról, felkeltem és el is indultunk lefelé. Mire a bejárati ajtóhoz értünk, olyan volt, mintha már egy kis élet is belém szállt volna, úgyhogy határozottan tártam ki azt, magam előtt.
- Te jó ég! - kaptam szörnyülködve arcomhoz, ahogy megpillantottam az előttem lévő helyzetet.
- Szükségünk lenne egy szívességre. - nézett rám kétségbeesetten a három fiú közül az egyik. Ijedten kapkodtam a szemem az előttem fekvő, vérben úszó és az őt körülvevő ijedt tekintetek között. Atyám, kérlek segíts!
- Sarah, azt hiszem rosszul va..- kezdett bele Cora, azonban még mielőtt befejezhette volna, el is tűnt gondolom, mert nem bírta tovább.
- Ez meg ki volt? - kérdezte az egyik.
- Egy új vendég. - válaszoltam, inkább a homályban hagyva őket ezzel kapcsolatban. AMúgy sem volt nagyon időnk.
- Viszont ez nem lényeges, mivel a barátotoknak azonnal segítségre van szüksége. Hozzátok be, gyorsan! - utasítottam őket, mire ők is észhez kaptak és felkapva behurcolták őt a nappalimba. Még szerencse, hogy nincs itt szőnyeg.
- Tegyétek le oda és nyugodtan rakjatok egy párnát a feje alá. Mindjárt jövök. - mondtam, majd már szaladtam is a fürdőbe, hogy a szükségesebb dolgokat összeszedjem. Fertőtlenítő, géz és barátai, majd még kifelé menet felkaptam egy törölközőt is. Azonban mivel a sok vér miatt egyre jobban aggódtam Cora miatt, így egy pillanatra megálltam és beleszippantva a levegőbe bizonyosodtam meg arról, hogy még mindig itt van. Szuper, a szobámban van. Akkor menjünk.
- Itt vagyok. - hívtam fel magamra a figyelmet, majd lecuccolva bevizeztem egy rongyot és szépen óvatosan letöröltem a vért a testéről, hogy láthassam, mivel is van dolgom.
- Ó, te jóságos..
- Rendben lesz? - szakított félbe az egyikük, aki mintha sokkal fiatalabbnak tűnt volna, mint a többi.
- Megteszek mindent, hogy ez így legyen. - próbáltam megnyugtatni, azonban ahogy visszapillantva a férfi mellkasán lévő hatalmas karomnyomra néztem és a szinte üres energiatartalékomra gondoltam, egyre nehezebbnek tűnt a dolog. Muszáj lesz energiát szívnom magamba.
- Cora! Kérlek menj ki a ház elé és hozz nekem egy virágot, amilyen gyorsan csak tudsz! - kiáltottam el magam, majd kezeimet a sebesült mellkasára helyeztem és kántálni kezdtem. Olyan szinten ki volt szippolyozva, hogy éreztem, ahogy szépen lassan újból elkezd kiszivárogni belőlem az energiám és, ha nem figyelek oda, akkor a saját életemet is kockára tehetem. Azonban hála az égnek ettől nem kellett félnem, mivel hirtelen meg is jelent mellettem a kért virág és immár azzal a kezemben folytattam a kántálást, a saját energiám helyett a természetét felhasználva. A kezem alatti seb lassan, de biztosan be is forrt és csupán néhány piros csíkot hagyott maga után, vamint egy igen halvány heget is. Ez nem szabadott volna, hogy ott maradjon, hacsak nem ...
- Egy alfa volt az, nem igaz? - pillantottam hirtelen fel, ahogy a zihálást felváltotta egy ütemes levegővétel és én sem akartam magam elhányni.
- Az. - válaszolt, fogcsikorgatva ugyanaz a fiú, aki az előbb még összetörten meredt a betegemre. Azt hiszem itt is eg igencsak hosszú sztori áll a dolgok mögött. Amit jobb nem háborgatni.
- Nos, valószínűleg még egy ideig ki lesz ütve, de más baja nem lesz. A heg megfog maradni ezekszerint, szóval javaslom, hogy ha valami problémátok van egy másik falkával akkor vagy avassatok be, hogy segíthessek vagy intézzetek el gyorsan, mert már most véres az ügy nem tudom, hogy hogyan tudnék meggyógyítani egy egész falkát napiszinten. - véleményeztem a helyzetet nyugodtan mégis komolyan.
- Képes lennél megtenni ezt értünk? - nézett rám zavartan egy másik. Látom a lényeget sikerült felfogni.
- Természetesen. Nem egyszer vesztettem már el számomra fontos embereket, ha lehet szeretném ezt megelőzni másoknál, ha lehetséges. - vontam vállat, majd még gyorsan letöröltem a maradék vért is, miközben ők csendbe burkolóztak. Alapvető emberi dolog, ha engem kérdeznek, de hihetőbb, ha oka is van.
- Köszönjük! - mondta az egyik, amire ösztönösen odaböktem egy "szívesen"-t, majd szépen lassan felemelve a testet, távoztak is és eggyel együtt Cora meg is jelent mellettem.
- Sarah, valami baj van velem! - szólalt meg kétségbeesetten, a torkát szorongatva. Ajjaj. Elindult az átváltozás első szakasza. Nem korai még?
- Hé, nyugalom! Csak figyelj rám jól, oké? - fogtam meg a vállánál, próbálva húzni az időt egy kicsit, amíg kitalálom, hogy hogyan jussunk vérhez.
- Oké. - mondta az átlagnál kissé vékonyabb hangon, zihálva. Megvan!
- Elkezdődött az átváltozásod, úgyhogy most elmegyünk az erdőbe. Maradj közel hozzám és ha lehet, akkor ne nagyon vegyél levegőt, amíg nem kérlek meg rá. - mondatomra meghökkenve figyelt rám.
- Ne nagyon vegyek levegőt? Meg vagy te huzatva? - kérdezte felháborodva, azonban ez valamiképp még jól is jött, mert mintha enyhén el is terelte volna a figyelmét.
- Csak pár másodperc lesz amíg odaérünk, tekintve, hogy már magadtól is tudsz vámpírsebességgel menni.
- Hát... - szólalt meg nyújtottan - az a helyzet, hogy nem igazán.
- Oh, akkor újratervezés. - lepődtem meg válaszán. Egész nap össze-vissza rohangált, szóval gondoltam már megy neki, de nem vagyok egy nagy vámpírszakértő.
- Hát igazából, jobb tervem nincs, mint hogy futunk és aztán, majd jön, ha jön zsigerből. - vontam vállat. Mint azt már említettem, nem vagyok szakértő.
- Rendben, menni fog ez. - mondtam, magát biztatva. Bár szerintem nem lesz rá szüksége, de meglátjuk. Eddig is egész ösztönösen használta a képességeit szóval mindenképp megmarad.
- Biztos vagyok benne. Viszont akkor menjünk is! Csak kövess engem, a többi miatt ne is aggódj, figyelni fogok rád, nehogy bármi bajod legyen. - vagy másnak. Aztán eszebejutott, hogy talán egy-két jótanácsot mégiscsak össze tudnék neki kaparni, hiszen nekem is volt első alkalmam.
- Gyorstalpaló. Fuss, ahogy csak bírsz! Koncentrálj a szellőre és vedd természetesnek. Mintha repülnél. - pillantottam még utoljára rá, majd meg is indultam kifelé az erkélyemen keresztül, majd futni kezdtem. Természetesen jóval lassabban mentem, mint amire képes voltam és minden érzékem Cora személyére fókuszált közben. Nem akarok hullákat pakolgatni az éjszaka közepén.  Ahogy azt kértem is tőle, elkezdett futni, azonban még egy jó ideig nem sikerült neki, majd egy pár perc múlva, mintha valami eszébe jutott volna, hirtelen erőre kapva megindult előre és sikeresen rá is érzett a dologra. Egy pillanat múlva már fel is tudott zárkózni.
- Na milyen érzés? - kérdeztem a mellettem suhanó lányt vigyorogva.
- Mintha repülnék! - mondta kacarászva, idézve nemrég elhangzott szavaim. Én pedig elnevettem magam. Hát, nem megmondtam? Két karját az ég felé nyújtva mosolygott vidáman. Esküszöm, nyitni fogok egy sulit egyszer. Biztos jó igazgató lennék.
- Nos, akkor kövess! Gyorsítunk. - figyelmeztettem, majd célba vettem egy közeli tisztást.  A levegőbe szippantva kezdtem valami élőlény után kutatni, majd nem meglepő módon sikerült pont egy őzet kifognom magunknak. Óvatosan iránytváltottam, majd megállva Cora-t is visszarántottam magammal. Úgy tűnik ezt, majd még gyakorolni kell. Vagy csak szimplán szólnom kellett volna neki, hogy megállunk. Na, mindegy. Szememmel gyorsan megkerestem az állatot, majd készültem a mellettem álló tekintetét is odavezetni, azonban addigra már az említett szempár már rég oda meredt. Csak mostmár vörösen. Innentől kezdve pedig már nem is volt más teendőm, minthogy figyelek és várok. Beindultak az ösztönei. Az őz már nem csak egy aranyos és ártatlan állat volt számára és ő sem csak egy lány volt. Az egyikük préda, másikuk pedig ragadozó lett. Cora erősen koncentrálva kezdett el közelíteni, majd mikor biztosnak érezte magát, egy határozott mozdulattal az állatra vetette magát. Az őznek ideje sem volt reagálnia és már el is tört a nyaka. Okos lány. Miután az őz már biztosan nem érzett semmit, vámpír barátom teljesen eleresztette magát és gátlástlanul lakmározni kezdett. Tekintve, hogy még sosem láttam ehhez hasonlót döbbenten kaptam el a tekintetem irányából, majd egy nem messze lévő patakot kezdtem el fixírozni. Nem is baj, ha adok neki egy kis privát szférát. Azonban miután már egy jó ideje elhalkult mögöttem minden és még mindig nem hallottam semmit, ijedten kaptam hátra a fejem és néztem szét. Hova tűnt ez a nőszemély?
- Francba. - szitkozódtam halkan. A lehető legjobbkor nem figyeltem oda, nem igaz? Azonban nem kellett sokáig keresnem, mert egy halk zörrenést követően, hirtelen csapást mért rám. Tévedtem. Mégsem olyan okos. A lehető leggyorsabban reagálva, fogtam meg őt a nyakánál majd a földre rántva, a lehető legjobban korlátozva a mozgásterét, lefogtam.
- Térj már észhez! - üvöltöttem az arcába, azonban válaszul csupán egy artikulálatlan hörgést kaptam. Szuper.
- Oké, te akartad. - üzentem neki telepatikusan, ami épp elég volt arra, hogy egy pillanatra meghökkenve leálljon, ezzel utat adva egy finom jobb horognak. Ahogy öklöm megérkezett arcának, egy mindent elmondó nyögés hagyta el száját, ami miatt még én magam is felszisszentem.
- Bocsi, de muszáj volt. - szabadkoztam, ahogy a vörös számpárt felváltotta a már jól ismert csokibarna változat.
- Sarah, mégis mi történt? Mi lett velem? - szólalt meg halkan, de legalább annyira határozottan.
- Halhatatlanná váltál. Vagy köztudottabb nevén, vámpírrá.  - mondtam ki kerek-perec, hogy mi a szitu, mire sóhajtott egyet.
- Ez biztosan valami fura álom csak. Nem létezik, hogy pont az én életem váljon egy kicseszett klisévé. - motyogta az orra alatt, de hála a szuperhallásnak tisztán hallottam minden szavát.
- Amennyi sztori van erről, nem nagyon van olyan dolog a természetfelletti létben, ami nem klisés, ha engem kérdezel. - vontam vállat miután már kissé megnyudogva elengedtem kezeit. Talán leszállnom sem ártana.
- Jogos. - mondta az utóbbi két napban már sokszor hallott beletörődött hangstílusával.
- Na, gyere te kis szöcske! - ragadtam meg a karjánál fogva, hogy felhúzzam. 
    A visszaút kifejezetten csendesre sikerült. Nem mintha gond lett volna a beszélőkémmel, csak egyszerűen hagyni szerettem volna Cora-nak egy kis teret, hogy átgondlhassa mindazt, amin keresztülment az utóbbi két napban. Na és az emlékeiről meg még csak nem is beszélt még. Remélem meg tud bírkózni mindezzel, mert még csak most kezdtünk neki a dolgoknak. Bár egy biztos, én itt leszek neki. Azonban talán jelenleg, amire a leginkább szüksége lenne az az, hogy ne legyek itt. Akár addig el is mehetnék meglátogatni a kedvenc farkas falkám. Bár jobb lesz, ha ezt inkább megbeszélem vele még mielőtt itt bármit is elkezdek tervelgetni.
    Nem sokkal később meg is érkeztünk a házhoz, ahol Cora felé fordulva bele is fogtam a dolgokba. Természetesen a már jól megszokott fordított pszichológiát felhasználva.
- Azon gondolkodtam, hogy lenne-e kedved eljönni velem a falkához, megnézni, hogy mi a helyzet velük? Nem most akarok menni, hanem, majd csak a nap végén szóval, ha akarsz, nyugodtan emészthetsz még. - vázoltam fel neki hirtelen a eddig megfogalmazódott ötleteim.
- Hát, ha nem gond, akkor egyelőre még nem nagyon akarnék sehova sem menni. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni. - válaszolt kényelmetlenül. Ahogy azt sejtettem.
- Rendben, akkor majd szólok mielőtt indulok. - mondtam megértően.
- Az tökéletes lenne, köszönöm.
- Még annyi, mielőtt elfelejtem. Felfedezted már a házat? - érdeklődtem kíváncsian. Hiszen ki voltam dőlve ma reggel órákra, ki tudja mivel foglalta le magát addig.
- Nem, még nem. Egyedül a szobád, a konyha meg a nappali van meg. - válaszolta zavartan.
- Semmi gond, akkor gyere megmutatom mi hol van. - mondtam, miközben megindultam a lépcső felé.
- A lépcsőtől balra van a bejárat és egy ebédlő, jobbra van a kamra. - mutogattam, majd elindultam fel a lépcsőn.
- Szemben van a vendégszoba, balra fürdő mögöttem pedig a hálószobám. - mutattam meg a hátramaradt helységeket.
- Rendben, köszönöm. Több nincs, ugye? - pillantott rám érdeklődve.
- A helyzet az, hogy de, van. Ha kimész, akkor jobbra van még egy garázs, ahonnan le lehet jutni az alagsorba, ahol van az edzőterem meg egy titkos szoba, ahova csak velem tudsz bemenni.
- Woaw, jól hangzik.
- Hát, nem véletlenül. Én terveztem az egészet, aztán persze a többit az építész valósította meg, de ettől függetlenül magamnak tulajdonítom a dicsőséget. - mondtam mosolyogva körülnézve a házon. Tulajdonképpen ez a ház engem ábrázol a maga módján és éppen ettől lesz olyan otthonos.
- Na, jólvan. Hagylak is, nyugodtan menj és foglald el a vendégszobát. - intettem útjára.
- Igenis, kapitány! - nevetett fel halkan, mire nem tudtam magamban tartani és egy hosszú "ó"-t hallattam, ahogy azt már mindenki hallotta párszor a spongyabob főcímdalában. Mindketten nevetve mentünk a szobánkba egy enyhébb hangulatba esve, azonban amint arcon csapott az egyedüllét hirtelen rámzúdult minden, amit eddig visszafogtam. Egy hatalmas ásítást hallattva vágódtam el az ágyamon, majd még mielőtt elkényelmesedhettem volna, beálítottam egy ébresztőt és letettem a telefonomat az éjjeliszekrényre. Nagyon úgy tűnik, hogy kénytelen leszek elhalasztani az iskolai teendőim másnapra.