Ez a nap is ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint amennyire ebben a városban az megszokott. A helyemen ülve figyeltem a többi diákot, azonban, úgy igazán, semmi sem utalt arra, hogy a mai napom bármiben is különbözne az  előzőtől. A falióra mutatója is szokás szerint igyekezett egyre lassabban mozdulni, mert ugyebár aztán még véletlenül vége lett volna az tanórának. Egy hatalmas sóhaj kíséretében követtem tovább szememmel a táblára írt egyenlet megoldását, amit a tanár úr igyekezett abban az utolsó öt nyamvadt percben még gyorsan ledarálni. Semmi bajom a tantárggyal, de mivel ez az utolsó, így igazán véget érhetett volna már.
  Gondolatmenetem azonban félbeszakadt, ahogy hirtelen elöntött a hányinger és hirtelenjében a tanár úrból is kettő magyarázott az osztálynak. Jobb híján, kezeimmel megragadtam a padot és elgyengülve lehajtottam rá a fejem. Egy pillanat múlva pedig be is szippantott magába az öntudatlanság.

    Magamhoz térve az erdő bejáratánál állva találtam magamat. Mit akar megmutatni? Azonban az erdő csendjét hirtelen egy vérfagyasztó ordítás hangja szakította félbe, így lábaimmal a hang irányába fordultam és gondolkodás nélkül célba is vettem a hang forrását. Éppen, hogy csak bevetettem magam a fák sűrűjébe, de már meg is éreztem a friss vér jellegzetes, vasas illatát. Egy nagy levegőt véve gyorsítottam tempómon, viszont rögtön utána, egy képszakadást követően, egy teljesen másik helyen találtam magam. Pár méterre pedig ott állt előttem egy hatalmas fekete farkas. Szemeit egyből rám irányítva követte testem minden egyes mozdulatát, felmérve engem tetőtől talpig. Hatalmas mérete alapján határozottan egy alfa farkasnak lehetne elkönyvelni, azonban az alfákra jellemző vörös szemek helyett egy halványszürke hideg tekintet tartozott a fekete bunda mellé. Azonban figyelmem valami egészen máson akadt meg, ahogy feltűnt a szemem sarkából egy másik alak. Tekintetem elvezettem a farkasról, aki nem mellesleg egy tapodtat sem mozdult azóta. Tőle alig négylépésnyire, egy mozdulatlanul fekvő test meredt merev tekintettel az ég felé, nagy valószínűséggel holtan. Szememet elkapva szorítottam össze erősen ajkaimat, majd pillantottam vissza a farkasra. Mintha csak élvezte volna reakcióm, szemei szórakozottan csillogtak egyenesen rám meredve.

    Fejemet ijedten felkapva a padról tértem vissza a valóságba, ahol az óra végét jelző csengő hangja élesen hasította ketté a teremben mindenki agyát. Kissé még kábán végighallgattam a házi feladat lediktálását, majd követve a többiek példáját, elpakoltam, felálltam és a dolgaimat felkapva a hátamra, enyhén imbolyogva, de én is megindultam a kijárat felé. Az udvarra kiérve szerencsére már sokkal jobban éreztem magam, így sietve rohanni kezdtem az erdő felé. Azt se tudtam hol vagyok, de a fejem tele volt a látomásomban történtekkel. Viszont mivel az út teljesen kimaradt és az erdő nagy része ugyanúgy nézett ki, kicsit sem bizonyult egyszerűnek a feladat. Tehetetlenül álltam meg és döbbentem rá, hogy mekkora esztelenség is, amit művelek. Mégis mit kezdek majd, ha megtalálom őket? Feltéve, hogy egyáltalán sikerrel járok. Mi lesz, ha leblokkolok? Mi lesz, ha erősebb és okosabb lesz, mint én? Még a látomásomban is csak ledermedve bámultam a vérfarkasra, mégis hogyan lehetne más a valóság? Gondolatmenetemet azonban lábdobogások zaja szakította félbe, így sietve beléptem egy fa mögé és egy jól bevált bűbájjal elrejtettem jelenlétem. Pillanatokon belül az egyik bokor sercegni is kezdett, jelezve, hogy valaki érkezik, majd egy velem egykorú fiú lépett ki a fák közül. Aprót szippantva a levegőből, orromat elárasztotta a farkasok jellegzetes szaga. Viszont ez messze nem az a szag volt, amit a látomásomban éreztem, így kíváncsian tüntettem el a láthatatlan falat, ami eddig elrejtette kilétemet. Talán a helyi falka tudhat valamit arról, hogy mi is folyik itt. A fiú menta zöld szemeivel idegesen mért végig, ahogy kiléptem a fák mögül. Nagy valószínűséggel azért, mert nem érzékelte a jelenlétemet egészen ezidáig. Szerencsére semmi más nem történt, és az arca is szimplán közönyösre váltott pillanatokon belül. Ezután egy aprót szimatolt a levegőből, mire arcára kiült az értetlenség.
- Ki vagy te? - kérdezte távolságtartóan, mire villantottam neki egy félmosolyt.
- Nem láttál erre mászkálni egy nagy szőrös kutyuskát?- szólaltam meg nem foglalkozva az előző kérdésével, tudva hogy ezzel felidegesítem.
- Ki vagy te? - ismételte meg előbbi kérdését idegesebben, így egy hatalmas kárörvendő vigyor került arcomra.
- Sarah. Na és te? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva beszédstílusát.
- Zayn. Mit keresel itt? -vallatott tovább. Na, majd még persze azt hagyom is.
- Dolgom van. Te? - vontam fel szemöldököm érdeklődve.
- Az nem rád tartozik. - válasza hatására egy apró horkantás szaladt ki belőlem és már készültem is visszavágni neki, amikor meghallottam a kiáltást, így félbehagytam a dolgot. Idegesen indultam meg a hang felé, de amikor a látomáshoz hasonlóan, újból megéreztem a vérszagot, megálltam a mozdulatomban. Már csak annak a vérfarkasnak a jelenlététől is ellepett a rémültség, és észre sem vettem, de a levegőmet is visszatartottam egy pillanatra tőle.
- Francba! - káromkodtam szolidan az orrom alatt. Utáltam ezt az érzést és utáltam, hogy még csak azt sem tudtam, hogy mitől félek ennyire, de a fejemben folyamatosan megjelenő, tiszta erőt sugárzó alak és szürke szemek szinte már kísértették az elmémet. Visszafordulva egy gyors mosolyt varázsoltam arcomra és úgy pillantottam vissza Zayn-re.
- Uhm, hát akkor örültem a találkozásnak! - mondtam nyugalmat erőltetve magamra, majd elindultam vissza a sulihoz.
- Hé! - szólt utánam mérgelődve, azonban én már távol jártam addigra.
    Amikor visszaértem egy tucat diákkal találtam szemben magam. Mivel nem akartam, hogy bármi közöm legyen az ügyhöz, így inkább a suli mögé surrantam és onnan közelítettem meg a tömeget. Eközben a mentősök és a helyi seriff is megérkezett hangos szirénázás közepette, majd kipattantak és rögtön két csapatra bomlottak. Az egyik csapat, kutyák segítségével, az erdőbe ment megkeresni a helyszínt, míg a többiek az itt összegyűlő tömeget kezdték el megzabolázni. Az emberek sutyorogva figyelték a látszatra ugyanolyan erdőt, amely most egy áldozatot rejtegetett magában. A nagy tömeg miatt egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, úgyhogy gyorsan hátatfordítottam és elhatározva, hogy teszek egy kerülőt hazafelé a történtek miatt, elindultam az erdő mellett húzódó sétány felé, majd aztán rögtön meg is álltam. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki követne, így óvatosan körülnéztem, de az állatokon kívül nem láttam senkit. Elmémben hirtelen megint felvillant a szürke íriszek látványa, de gyorsan elhessegetve az emléket vettem inkább sietősre lépteimet. Még csak össze sem futottunk, még is mi oka lenne követni? Biztos csak az előbb történtek hatása alatt vagyok még...

2016. január 29.