- Nos, halljuk, mi történt? – dőlt hátra székében John, miután mindenki mást kiküldött a helységből. Cora csendben nézelődve várt a szoba másik felében.
- Az az igazság, hogy belekeveredtem valamibe és kötelezettségemnek éreztem, hogy beavassalak téged is a helyzetbe, mint a helyi rendfelelőst. – kezdtem bele egy angyali mosolyt villantva felé.
- Értem. Micsoda megtiszteltetés. – mondta egy hasonlóan ártatlan arccal viszonozva a megjegyzésem. Azonban innentől kezdve jött a komoly része a dolgoknak, így egy gyors nevetést elengedve, komolyra is vettem a szót.
- Nem is olyan régen megkeresett engem egy ... különleges pár. Az egyikük vérfarkas, míg a pár másik tagja csak félig az. – kezdtem bele, amit hallva az ő tekintete is rögtön megszilárdult, majd válasz helyett csak határozottan bólintott egyet, hogy folytassam.
- A félig vérfarkas, Luna, pedig terhes. – engedtem szabadjára a bombát, mire egy halk szisszenés hangzott fel. Egy megértő mosollyal arcomon folytattam.
- Egy vámpír is érkezett velük, aki egészen eddig nálam húzta meg magát a párral együtt, de most már jobbnak láttuk, ha inkább beolvadnak a helyiek közé. Egyelőre minden oké, bár egy jó nagy csapat vadász és természetfeletti keverékéből álló hadat már ki kellett vonnom a forgalomból, de tiszta a terep jelenleg. Figyeltem az állapotukat is, már teljesen felépültek és a baba is egészséges. – avattam be nagyvonalakban az eddig történtekbe, mire egy kicsit megterhelten kezdte az orrnyergét masszírozni.
- Értem. – mondta egy sóhajt követően. – Nos, akkor majd értesítem a falkatagokat a dologról és erősítek a védettségünkön, tekintettel a helyzetre.
- Szuper, de nem kell túlzásba vinni, mert én is tervezek inkognitóba vonulni és szemmel tartani a dolgokat egy időre. – tettem gyorsan hozzá, mire felkapta a fejét és összeszűkített szemekkel kezdett méregetni engem.
- Van ennek bármi köze az állapotodhoz? – kérdezett rá óvatosan, mire kedvesen elmosolyodtam biztatásképpen.
- Nyugodtan kérdezhetsz bármit és igen. Volt egy kis összetűzésem egy démonnal pár nappal ezelőtt és most telis-tele vagyok démoni erővel. Tehát nem lenne érdemes bármilyen közegbe mennem egy ideig, tekintve, hogy nem tudom kontrollálni. – magyaráztam el neki a helyzetet röviden, mire még komorabb lett a légkör a helységben.
- Nos, hát, akkor nyugodtan maradj itt a falkaterületen, amíg úgy érzed, hogy szükség van rá. Meg akkor hivatalosan is bevennénk téged az őrjáratba és hozzád igazítva terveznénk. – mondta egy kis szünetet követően, amire válaszul hálásan elmosolyodtam és boldogan elfogadtam ajánlatát. Tekintve, hogy elméletileg mindent szóba ejtettünk és az alfa is befejezte a gondolatmenetét, így indulásra készen fel is álltam, amikor még egy utolsó dolog eszembe jutott.
- Még annyi, hogy egy pár napra városon kívül leszek, de bármikor elérhettek telefonon, nem fogok semmi veszélyeset csinálni, csak látogatóba megyek, még mielőtt belefognánk a dolgokba.
- Rendben, akkor majd visszatérünk erre, amikor visszajöttél. – korrigálta terveit fejében, én pedig beleegyezésül bólintottam is egyet.
- Kérhetnék egy papírt meg tollat?
- Oh, persze, máris. – válaszolta, majd már meg is kaptam az említett eszközöket. Kezembe vettem a tollat, majd gyorsan lejegyeztem a telefonszámomat a papírra.
- Ezen a számon keressetek, ha bármi lenne.
John bólintott egyet, majd ezúttal már tényleg elköszöntünk egymástól és el is hagytuk a helységet Cora-val együtt.

Hazaérve, Cora is meg én is bevonultunk a szobánkba, majd a szükséges dolgokat elkezdtük egy táskába összepakolni. Bár nem terveztem túl sokáig Royston-ban maradni, a falkánál már viszont igen sokáig szándékoztam lebzselni a visszatérésemet követően. Ezek alapján pedig előre előkészítettem még egy kupac ruhát.
- Kihez mész látogatóba? – jelent meg Cora a szoba ajtajának helyén, ami még mindig hiányzott a legutóbbi incidens óta. Behúztam a cipzárt a táskámon, majd egy nagy levegőt véve lehuppantam az ágyra és megtapogattam a mellettem lévő helyet jelzésként.
- A szüleimhez akarok visszamenni. Múltkor a könyvtárba láttam egy könyvet, ami onnan való volt és egyszerűen úgy éreztem, hogy szükségem van erre a kiruccanásra. – magyaráztam el, mire eleresztett egy halk „Óh"-t.
- Hát, sok sikert hozzá és nyugodtan hívj, ha van valami. Még, ha csak két fülre is van szükséged! – mondta lelkesen, mire hálásan megköszöntem az ajánlatát.
- Eljössz velem a farkaspárhoz? Vagy mész egyből Ash házához?
- Még szép, hogy megyek veled! Nagyon sokáig aligha látni foglak, szóval kihasználom az alkalmat, amíg még együtt lehetünk. – mondta, mintha csak ez természetes lenne, mire elpirulva meglöktem őt a vállánál fogva.
- Úgy beszélsz, mintha kapcsolatban lennénk. – viccelődtem, mire sértődötten viszonozta a gesztusom.

Miután befejeztük a civakodást, megfogtuk a táskáinkat és megindultunk a következő megállónkhoz. Nemsokára pedig már a farkaspár ajtaja előtt állva vártuk, hogy beengedjenek minket.
- Sarah? Cora? Mi járatban? – nyitott nekünk ajtót Jake meglepetten, mire elmosolyodtam.
- Egy pár napra elutazom és beszélni akartam veletek még előtte.
- Értem, hát gyertek be! – invitált be minket, amit megköszöntünk, majd be is mentünk. A nappaliba érve rögtön szembe is találtuk magunkat Luna-val, aki a kanapéágyon félig fekve és félig ülve olvasott egy könyvet. Érkezésünkre meglepetten felkapta fejét, majd mosolyogva összecsukta kezében a könyvet.
- Sziasztok! Minek köszönhetjük a látogatást?
- Elutazom egy időre és beszélni akartam veletek még előtte. – ismételtem meg az indokot neki is.
- Oh. – dermedt meg mosolya, majd látható feszültséggel felült és helyet csinált maga mellett Jake-nek, aki ezt észrevéve szó nélkül el is helyezkedett, hogy magához húzza párját. Én és Cora pedig leültünk szemben velük.
- Khm, akkor bele is kezdek. – mondtam miután mindenki elfoglalta helyét. A hangulat már egyértelműen oda volt, úgyhogy nyilvánvalóan semmi helye nem volt más témának. A pár válaszul csak bólintott egyet.
- Nem leszek messzire, de a biztonság esetére szóltam a helyi falkának, hogy készüljenek fel és beleegyeztek ők is, hogy jobban odafigyeljenek a környéken történő dolgokra. Amíg távol leszek, ha bármi van, akkor keressétek Cora-t vagy telefonon is szólhattok nekem és én perceken belül itt is leszek, úgyhogy tényleg semmi ok az aggodalomra! – hadartam el mindent, ami éppen eszembe jutott, majd elgondolkozva összekulcsoltam kezeimet.
- Ah, igen! Valószínűleg még utána is kevésbé leszek elérhető, szóval, ha van valami, telefonon keressetek, ne a házamnál. – mondtam, majd egy mosolyt küldve feléjük jeleztem, hogy szerintem megvagyok, jöhetnek a kérdések.
- Hogyan vegyük fel a kapcsolatot Cora-val? – szólalt meg Luna, mire Cora rögtön át is vette a szót tőlem. Amíg Cora lediktálta neki az elérhetőségeit és egyéb dolgait, addig én inkább nézelődni kezdtem a szobában. Azonban hirtelen rosszul kezdtem érezni magamat és a szédültség hatására tehetetlenül a fotel karfájába kapaszkodtam, ami hangosan reccsent is egyet válaszul.
- Francba! – motyogtam az orrom alatt. Cora látva hogy valami nincs rendben felém nyúlt, hogy kisegítsen, viszont én ijedten ellöktem inkább kezét, félve, hogy valami baja esik.
- Ne! Ne érj hozzám most! – szűrtem ki fogaim között fájdalmasan. Miért pont most kell randalíroznia az erőknek bennem? Mivel nem állt szándékomban aggodalmat okozni a farkaspárnak, kinyögtem egy „mindjárt elmúlik"-ot, majd minden erőmet összeszedve kisiettem a házból. A friss levegőre kiérve megkönnyebbülten vettem egy nagy levegőt, majd bevánszorogtam a fák takarásába. Kezemet ökölbe szorítva dőltem neki a legközelebbi fának, próbálva összeszedni magamat, minél hamarabb. Szerencsére a fejfájáson kívül a többi tünet perceken belül enyhülni is kezdett, így bár kicsit nehezen fókuszálva, de végül elkezdtem visszasétálni a házhoz.

Odaérve meglepetten vettem észre, hogy a többiek feszülten ácsorogva vártak rám az ajtó előtt, néma csendben figyelve a környéket. Elsőként Cora vett észre, majd rögtön utána oda is sietett hozzám, hogy segítsen.
- Sarah! Jobban vagy már? – kérdezte halálra aggódva magát, majd már nyúlt is volna felém, hogy átkaroljon, de félúton megállt a keze.
- Hé, tudod, hogy csak azért löktelek el, mert nem akarlak bántani, ugye? – kérdeztem összeszorult szívvel, miután végignéztem az előbbi jelenetét. Kérdésemre szerencsére erősen bólogatni kezdett és egy kicsit megkönnyebbültnek is tűnt, amit látva én is jobban éreztem magam.
- Szuper. Jake, Luna, bocsánatot kérek a fotel miatt, majd kifizetem, de szerintem most jobb lesz, ha elköszönök. – mondtam egy szomorú mosollyal arcomon, amit Luna aggódva viszonzott is.
- Ugyan, már így is sokkal tartozunk neked, hagyd csak! – szólalt meg ezúttal Jake.
- Értem, ez esetben köszönöm szépen. – fogadtam el kedvességüket hálásan. Ezután Cora is meg én is elköszöntünk tőlük és elindultunk Ash háza felé.

Következő úticélunkhoz érve feszült csend szállt ránk. Egy ideges sóhajt eleresztve Cora felé fordultam, majd mélyen a szemébe néztem, ami kíváncsian figyelte mire készülök.
- Tudom, hogy nem vagyok a leges-legmegbízhatóbb állapotban, de szeretném, ha csakúgy ahogy én is, te is szólnál nekem, ha bármi van. Nagyon figyelj oda magadra és a környezetedre is, mert sosem lehet tudni, hogy mikor mi vár rád. Oké?
- Rendben, ne aggódj, megleszek! Csak nyugodtan intézd el, amit kell! – válaszolta egy biztató mosollyal, mire lecsukva szemeimet eleresztettem még egy gondterhelt sóhajt.
- Jól van. Sietek vissza. – válaszoltam, majd egy utolsó pillantást vetve rá elhagytam a terepet.

Minden egyes alkalommal, amikor mancsaim földet érnek az ősi levelek hangosan ropognak alattam. Szerencsére a környéken lévő városok zöme egy hatalmas erdős részen belül vannak, így egyszerűen megközelíthetem őket a farkasalakomban is. Élvezve, hogy hosszú idő után először megint elengedhetem magamat, kényelmes tempóban haladva kerülgetem a fákat és ugrok át árkokat időnként. Akárcsak egy akadálypályán.

Azonban a jóleső érzések közepette önkéntelenül is elkalandoznak az ember gondolatai és ezalól én sem voltam kivétel. Fejem telis-tele lett az elmúlt napok történéseivel. A bosszúszomjas klántagtól a szívemben tátongó ürességig, amit már napok óta éreztem. Bár eddig egészen jól tartottam magam és az érzelmeim is ügyesen visszafogtam, most, ahogy egy tó tükrében figyeltem enyhén kócos hajamat, ami szabadon az arcomba lógott, eltakarva fájdalmas arckifejezésem, önkénytelenül is, de feltört belőlem a zokogás. Fogalmam sem volt, hogy mi volt az, ami a leginkább megérintett az eddig történtek közül, de őszintén nem is igazán érdekelt. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy elfáradtam és szükségem volt egy erőteljes bőgésre. Úgyhogy hagytam, hagy hulljanak a könnyeim és elterültem a mögöttem lévő fűrengetegen.

Fogalmam sincs, hogy mégis mennyi idő telhetett el, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy az egész égbolt egy gyönyörűszép rózsaszín árnyalatban úszott és a nap már csak éppen, hogy kilátszott a fák felett. Ideje indulni. Visszaváltoztam, majd újból számba vettem hátizsákomat a pántjánál fogva. Miután megvoltam mindennel, egy utolsó pillantást vetettem a tóra és annak környezetére, majd folytattam utamat Royston-ba.

A ház előtt állva bámultam a bejárati ajtóra, várva, hátha kinyíl az magától is. Azonban az ajtó tényleg ki is nyílt nem sokkal később, amitől megrémülve egy közeli fa mögé bújtam. Feszülten szorítottam össze szemeimet, majd mondva, hogy egyszer élünk, gyorsan kilestem a fa takarásából. Anya robotosan mozogva kezdett neki a kertben lévő virágok gondozásának. Arca, mint egy nyitott könyv mutatta, hogy mennyire megviselte az utóbbi idő. Egyszerűen csak hiányzott belőle az élet. A látvány hatására elöntött egy fájdalmasan erős bűntudat és legszívesebben félredobtam volna mindent és a karjai közé szaladtam volna, de nem volt hozzá elég bátorságom, bármennyire is szerettem volna. Ami történt az megtörtént és nyilvánvaló, hogy következményei is lettek. Bámészkodásomat egy hangos csattanás szakította félbe, ami az anya kezéből kieső virágcseréptől eredt. A nagy nézelődésem közepette úgy tűnik, hogy a tudtom nélkül kiléptem a fa takarásából és felfedtem kilétemet előtte. Szemeimben újból könnyek gyűltek és összeszorult szívvel meredtem édesanyám elsápadt alakjára. Ledermedve figyeltem következő lépését, lelkiekben igyekezve felkészülni, hogy pillanatokon belül kiszakadhat belőle mindaz a gyűlölet, ami ezalatt a 4 év alatt nagy valószínűséggel felgyülemlett benne. Legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam, nem? Óráknak tűnt az a pár pillanat, amíg anya végre magához tért és a kerítés ajtajához szaladt. Minden porcikámban remegtem, de erőt vettem magamon és újra közelebb sétáltam az ajtóhoz. Sajnos a kertbe a ház belsején keresztül lehetett csak közlekedni, így ahhoz, hogy én bejussak vagy ő kijusson át kellett mennie a nappalin, majd ki kellett nyitnia még a bejárati ajtón. Ez a fél perces útivonal most pedig szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy éreztem, mintha valaki megállította volna az időt csak, hogy keresztbe tehessen nekem. Hirtelen kulcscsörgés zaja hangzott fel, amit meghallva ijedten hátráltam egy lépést. A szívem a homlokomban dobogott és legszívesebben elfutottam volna, de sajnos innen már nem volt visszaút. A következő pillanatban pedig kinyílt az ajtó, nekem meg még az ereimben is megfagyott a vér. Azonban, ahogy megláttam anya zokogó alakját, nem bírtam tovább és én is hangosan zokogni kezdtem. Anya félve fogta kezei közé arcomat még mindig nem bízva abban, hogy ez valóban a valóság. Miután hiába várt, még mindig nem váltam porrá, erősen magához szorított, mintha csak az élete múlna rajta, amit megérezve még jobban rákezdtem a sírásra. Mit tettem?
- Sarah. - hangja rekedt és erőtlen volt a percek óta tartó sírástól, de a legkevésbé sem bizonytalan. Egyik kezével fejemet simogatva puszilt hajamba, majd elhúzódva végigtapogatott. A könnyektől homályosan látva figyeltem, ahogy orra alatt motyogva felméri, hogy mennyit változtam azóta, hogy eltűntem. Ezalatt a négy év alatt egyszer sem vettem észre, de most, hogy végre megint itt volt velem, rájöttem, hogy mennyire is hiányzott már nekem. Mégegyszer magához húzott, én pedig boldogan merültem el ölelésében, áldva azt a hülye könyvet, hogy rávett arra, hogy visszatérjek megint.

Percekig állhattunk az ajtóban, egymás karjaiban, amikor megéreztem, hogy kezd túl hideg lenni ahhoz, hogy csak itt ácsorogjunk. Eltolva magamtól pillantottam a könnytől csillogó íriszekbe és miután megtöröltem a szemeimet – amik hasonló állapotban lehettek -, kezeinket összekulcsolva elindultam befelé.

Miután beértünk megmostuk az arcunkat és készítettünk egy-egy finom, forró teát. Anya már félig üres bögréjébe meredve ült előttem, míg én néha-néha beleszürcsölgetve figyeltem a terítő kusza mintáit. Gondolatainkba mélyedve, mindketten csak vártunk. Mire? Nem tudom. Talán, hogy valamelyikünk megszólaljon?
- Hogy vagy? - szólalt meg immár bársonyos hangon a forró energiabombának köszönhetően. Fejemmel óvatosan felé fordultam, majd egy enyhe mosolyt erőltetve magamra válaszoltam.
- Ramatyul.
Kijelentésemre halkan felhorkantott, majd ivott egy kortyot.
- Én is. – szólalt meg halkan, mire összeszorult a torkom. Igyekeztem valami témának valót keresni, de hiába forogtak azok a fránya fogaskerekek, nem találtam semmi olyan témát, ami ide illett volna jelenleg.
- Hol voltál? – kérdezte alig hallhatóan, de még mindig érezhető dühvel, mire nyeltem egy nagyot.
- Két várossal arrébb, ahol azok a fesztiválok szoktak lenni. – válaszoltam hasonlóan gyenge hangerővel, mire eleresztett egy sóhajt.
- Iskola? – kérdezgetett tovább. Volt mit bepótolnunk.
- Befejeztem a gimnáziumot előrehozott érettségivel és most fordítónak tanulok. – válaszoltam szorgosan, mire elmosolyodva bólintott egyet.
- Az egy jó szakma, illene hozzád.
- Igen. – válaszoltam viszonozva mosolyát. Azonban rögtön utána beállt még egy kínos csend, viszont ezt hamarabb megtörte.
- És mi a helyzet a kapcsolatokkal? Vannak barátaid vagy valaki fontos számodra? – kérdezte kíváncsian, mire egy pillanatra megrándult a mosoly a számon.
- Először nem igazán ismerkedtem senkivel, meg történt egy-két dolog, ami keresztbe húzta a terveimet, de aztán megismertem sok mindenkit. Nemrég találtam magamnak egy fogadott lánytestvért is, akit nagyon szeretek. – meséltem neki nagyon nagyvonalakban a távol töltött időm történéseit.
- Nem volt valami más? – tapogatózott, mire idegesen elpirultam.
- Ugh, de volt, nem is olyan régen, de nem lényeges, mert már ahogy jött, úgy ment is. – nyögtem ki nagy nehezen a dolgot, mire jóízűen kinevetett. Az anyai szeretet csodálatos példája.
- Örülök, hogy akkor nem maradtam le sok mindenről. – szélesedett ki mosolya engem figyelve. Válaszul, csak bólintottam egyet.
- Nem nagyon volt időm kapcsolatokra, amikor még az életem forgott kockán. Szóval csak nemrég kóstolhattam bele az életnek ebbe a részébe. – mondtam visszagondolva az utóbbi időben szerzett barátságokra. Viszont anya arcáról lehervadt a mosoly, mire ijedten jöttem rá, hogy ezt a részt lehet jobb lett volna kihagyni.
- Mi történt? – kérdezte aggódva, mire elhúztam a számat.
- Csak egy kis bajba keveredtem, de nincs semmi baj, mert már elintéztem a dolgokat. – igyekeztem menteni a menthetőt, valószínűleg feleslegesen.
- Elméletileg. – tettem hozzá, miután belegondoltam, hogy a legutóbbi kalandom nem feltétlen volt az utolsó is. Anya szemöldökét ráncolva meredt a teába, majd újból felém fordult.
- Meddig maradsz? – kérdezte komolyan, mire enyhén megszeppentem, de rögtön válaszoltam is.
- Nem tudom, de nem sokáig, mert éppen egy terhességet felügyelek.
Ezúttal anya szeppent meg, viszont rögtön össze is szedte magát és újra megkeményítette vonásait.
- Veled megyek. Együtt megyünk vissza. – jelentette ki, mire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- Annak örülnék. – mondtam. Bár nem akartam rákérdezni, mert nem tudtam, hogy mennyire számít kényesnek a téma, de nagyon is úgy tűnt, hogy anya már egy ideje egyedül él ebben a házban. Ami pedig azt jelentette, hogy jobb, ha a közelemben marad, ahol figyelhetek rá. Ki tudja, mikor gondol valaki egyet és támad inkább rá és nem rám. Persze, csak amennyiben tudnak a létezéséről és hollétéről, de az könnyen kideríthető egy megfelelő mennyiségű befolyással. Hirtelen felállt a székéről, majd megfogva a bögréket a mosogatóba helyezte őket és felém fordult.
- Szeretnéd megnézni a szobád? - kérdezte, mire én csak bólintottam egyet.

A szobámba belépve elárasztottak az emlékek. Fejemet megrázva szakadtam ki a múlt alkotta buborékból, majd lehuppantam az ágyamra, ahova már anya le is ült, még amikor beléptünk. Óvatosan vállára hajtottam fejemet és kezeimet ölébe rakva hagytam, hogy összekulcsolja a kezünket. Számra egy apró mosoly kúszott a hirtelen beülő idilltől és mosolyogva szívtam magamba az ismerős vanília illatot, amit úgy szerettem. Kezével hajamat kezdte simogatni, amitől önkénytelenül is, de elálmosodtam.
- Mesélj még. Mit csináltál, amíg nem láttalak? - kérte én, pedig bele is fogtam a mesélésbe, remélve, hogy addig is ébren tudok maradni. Anya végig figyelmesen hallgatta, amit mondok, tincseimet birizgálva. A szívemet melegség és végtelen boldogság öntötte el. Szavakba sem tudtam volna önteni, hogy mennyire örültem, hogy meglátogattam. Hát még annak, hogy nem hajított ki rögtön, amint meglátott. Bár akárhogy agyalok, a végeredmény ugyanaz, jobb, hogy nem jöttem hamarabb. A mai napnak kellett lennie az első találkozásnak.