„Idegesen sétálva, igyekszem nem rosszul érezni magam amiatt, hogy Cora nincs mellettem, de egyelőre lehetetlennek tűnik a dolog. Az elmúlt egy órában az élete forgott kockán és legszívesebben magamhoz láncoltam volna őt, mivel sehol máshol nincs nagyobb biztonságban, de nem tehettem meg ezt vele. Azonban a nagy elmélkedésemet félbe kellett szakítanom, mivel megéreztem egy újabb halhatatlan auráját nem is olyan messze tőlem. Talán jobb is, hogy nincs velem. Túlságosan instabil vagyok. Közeledni kezdett felém a hátam mögül, így megpördültem és egyenesen az illető szemébe vájtam tekintetem. Azonban rögtön ki is estem a szerepemből és teljesen lehengerelve ejtettem le a kezeimet magam mellé.
- David? – suttogtam kimerülten, de mégis reménykedve."

- Helló. – válaszolt, hozzám hasonlóan éppen csak kiejtve a szavakat, majd egyszerre kezdtünk el rohanni egymás felé. A sebesség ellenére azonban testeink mégis finoman forrtak össze, ahogy egymáshoz értünk. Alig akartam hinni a szemeimnek, amik jelenleg össze-vissza járkáltak az engem ölelő férfi sármos arcán. Jéghideg kezei szorosan tartottak a derekamnál. Arcát érzelmesen bújtatta a nyakam hajlatába és mintha csak lehetetlen volna igyekeztem csillapítani a bennem keletkezett olthatatlan szomjúságot a közelsége után.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire látni akartalak már. – suttogta lágyan a bőrömre, aminek hatására libabőrös lettem.
- Hát, pedig nagyon is sejtem. – jeleztem neki, hogy ha nem is ugyanúgy, de legalábbis hasonló érzések kavarogtak bennem is az utolsó napokban. Szerencsére nem nagyon unatkoztam, így volt, ami elvonta a figyelmem az idő többségében.
- Valóban? – kérdezte vidáman.
- Valóban. – feleltem mosolyogva.

Nevetve kaptam hátra a fejemet a házunkhoz érve. A vállam felett hátra pillantva, David hitetlenkedő ábrázatával találtam szembe magam.
-Nem hittem volna, hogy a valóságban is ilyen gyors vagy. - szólalt meg egy fának támaszkodva.
- Sok mindent nem hinnél el velem kapcsolatban. - kuncogtam fel a fejemet rázva, majd amikor érdeklődve felém fordult, rákacsintottam.
- Ebben nem kételkedem. – lökte el magát nevetve. Halkan felhorkantottam válaszára, de eszembe sem jutott vádolni, amiért így gondolja. Valószínűleg megtette a szükséges kutatómunkát mielőtt felkeresett engem.
- Bemegyünk? Biztosan megéheztél az út alatt. – néztem rá kérdőn. Utolsó mondatom hallatán idegesen nézett el másfelé.
- Valami rosszat mondtam? – vontam fel szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, a te vé...
- Jesszus! Nem, dehogy. Zacskós vérre gondoltam. Nem szándékozom megkockáztatni, hogy bármilyen mellékhatások áldozata légy a vérem miatt. – szakítottam félbe. Azonban, olyan volt, mintha ettől még feszültebbé vált volna, így kínosan felnevettem egy pillanatra.
- Oké, húzás befelé! – utasítottam, igyekezve véget vetni a kialakult kínos helyzetnek.
- Igenis! - felelte egy félmosollyal, majd követve engem, elindultunk a házba. Viszont két lépés után rögtön meg is torpant, mire értetlenkedve néztem rá.
- Na, mi van már megint? - kérdeztem idegesen az arcomat fürkésző férfitől.
- Elfelejtettem valamit. – mondta a tarkóját vakargatva. Értetlenül pillantottam rá, azonban nem sokkal később meg is világosodtam, ahogy tekintete ajkaimra tévedt és azok a gyönyörű tengerkék íriszei felcsillantak. Zavart mosolyra húztam számat, ahogy lassan közeledni kezdett, akár a prédát bekerítő ragadozó, amely hamarosan támadni fog. Azonban ő a nyakam helyett az ajkaimra csapott le, hogy egy szenvedélyes csókban forrjanak össze. Mikor megbizonyosodott, hogy nem fogok elmenekülni, egy határozott mozdulattal magához rántott, eltüntetve a hátramaradt távolságot. Egy sosem tapasztalt melegség járt át és az erdő zaja is mintha megszűnt volna, ahogy egymásba kapaszkodva élveztük a valóság okozta édes élvezetet. A levegőhiánytól zihálva húzódtam el tőle. Sajnos nekem még szükségem volt az oxigén bevitelre. Furcsa érzés volt ez számomra és valahol mélyen, ha őszinte akartam volna lenni, azt mondtam volna, hogy megijedtem ettől, de inkább leráztam magamról gyorsan az érzést. Daivd valóban nagyon új még az életemben, de már most kockáztatnám az életem érte. Gondolataimat félretéve pillantottam félre, teljesen elpirulva arca közelségétől. Áthatóan fürkésző tekintete, mintha csak azt sugallta volna, hogy lebuktam, mindent hallott. Tudva mekkora badarság ez, gyorsan cselekedtem, hogy elrejtsem az előbbi kósza gondolataim utolsó nyomait is. Kezeimet az övére kulcsoltam, és a bejárat felé kezdtem őt húzni.
- Minden oké? – hallottam meg halk kérdését mögülem, majd egy gyenge húzás is társult mellé, késztetve, hogy megálljak.
- Persze. Érezd otthon magad! - mondtam egy mosolyt erőltetve arcomra. Én magam sem értettem, hogy mi folyik bennem, de semmi kedvem sem volt most ezzel foglalkozni. Miután mindkettőnk lábbelije sikeresen lekerült, bevezettem őt a nappaliba. Nos, jöhet az üzlet nemde?
- Térjünk a lényegre! Mikor találkozhatok a kedves szülőkkel? Nem veled együtt jöttek? – halmoztam el kérdésekkel, miközben mindketten elhelyezkedtünk egy-egy üres helyen. A gyors váltástól meghökkenten nevette el magát.
- Elképesztő vagy. Nem volt biztonságos együtt jönnünk, szóval jelenleg csak reménykedem, hogy épségben megérkeznek. Ha megérkeznek egyáltalán. - halkult el a hangja. Szomorúan néztem rá. Majd a képzeletbeli villanykörte felvilágított fejem fölött. Bolond férfi, elvárja, hogy megvédjem őket, de eszébe sem jut, hogy talán már most segíthetnék?
- Tudod, hogy hol vannak? - kérdeztem elszántan. Nem hiszem el, hogy képes volt magára hagyni őket, amikor volt más lehetősége. Az igazat bevallva, már az elejétől fogva iszonyatosan alábecsül engem ez a makacs vénember. Ideje, hogy erőteljesen bedobjam magamat és egy csapásra foghatnék két legyet is.
- Tudom, de már nem tudsz segíteni. Már úgyis a repülőgépen vannak nagy valószínűséggel - sóhajtott fel.
- Miért ne tudnék? - vontam fel fél szemöldökömet sértődötten. Ahogy sejtettem. Fogalma sincs, mire vagyok képes és mégis úgy tesz, mintha már tökéletesen kiismerte volna a határaimat. Megáll az eszem!
- Túl veszélyes és már rég az idetartó repülőn ülnek. Talán már a reptéren is vannak. - közölte.
- Jó, akkor itt maradsz. – válaszoltam, ugyanazzal a semleges hanglejtéssel. Természetesen direkt azért, hogy idegesítsem.
- Mi? Pont, hogy neked veszélyes! - nézett hitetlenkedve rám. Válaszára dühösen felhorkantottam.
- Oh. Valóban? Akkor kérlek, emlékeztess, hogy miért is fordultatok hozzám, ha én ilyen hasznavehetetlen és törékeny vagyok? – vontam fel fél szemöldökömet hűvös tekintettel. Kínosan megvakarva tarkóját nyitotta száját, hogy reagáljon valamit, de úgy sejtem, hogy elakadhatott, mivel nemsokkal utána be is csukta. Én is így gondoltam.
- Szóval, hol vannak? – tértem vissza a lényegre. Még csak kapcsolatban sem vagyunk, de már túl leszünk az első nagy veszekedésünkön. El sem akarom hinni, hogy milyen abszurd ez az egész. Alig van pár napja, hogy megismerkedtünk és már is több vitán vagyunk túl, mint azt bárki szeretné.
- Nem akarlak megsérteni, de tényleg nincs mit tenni. Túl sok emberrel vannak körülvéve. Felelőtlenség lenne ennyi szemtanú előtt parádézni. – válaszolta makacsul ragaszkodva az igazához.
- Hát, jól van. - álltam fel majd felé kezdtem lépkedni. David óvatosan követte mozdulataimat meghökkent tekintetével. Kifejezetten szigorú voltam, ha mások privát szférájáról volt szó és a képességeimről egy mondatban, de sajnos a helyzet megkövetelte tőlem, hogy megszegjem ezt a szabályt. Valószínűleg a bennem fortyogó düh és csalódottság is rendesen rásegíthetett erre a döntésre, de őszintén? Rohadtul nem érdekelt.
- Sarah, miért közelítesz ennyire? - kérdezte, mikor szépen lassan letelepedtem mellé. Egy apró mosolyt erőltettem arcomra.
- Nyugalom, nem foglak bántani. – szólaltam meg szemébe nézve. Sajnos a „nem akarlak" sehogy sem akart kijönni a számon, szóval ezzel maradtunk végül.
- Ez eddig eszembe se jutott, de most már semmiképpen sem zárnám ki a lehetőséget. - nézett rám kikerekedett szemekkel. Lehet, hogy egy kicsit kifogásolható látványt nyújtottam, de már mindegy volt.
- Ha nem mondod el, hogy hol vannak, akkor kénytelen leszek kiolvasni az elmédből. Azt pedig egyikünk sem szeretné, ugyebár? – suttogtam vészjóslón, jó közel az arcához. Rettentően dühített, ha valaki alábecsül és nem is hagyja, hogy bizonyítsam neki az ellenkezőjét. Mások meg azt nem szeretik, ha dühös vagyok.
- Miért akarod ennyire tudni? – hűvösödött el most már az ő tekintete is.
- Két szülőnek és a gyereküknek az élete forog kockán, én pedig tudom, hogy segíthetnék rajtuk, te pedig meg mered kérdezni, hogy miért akarom tudni? Lehidalok. – emeltem fel hangom, kieresztve az eddig visszatartott feszültséget. Csalódottan keltem fel mellőle. Már megint túl hamar szavaztam bizalmat egy idegennek.
- Sajnálom. Én csak féltelek. Téged is meg őket is. Emiatt pedig úgy gondolom, hogy az lesz a legjobb, ha ragaszkodunk az eredeti tervhez. Tudom, hogy valószínűleg ezt nem vagy képes megérteni jelenleg, de nagyon szépen kérlek, hogy most az egyszer hallgass rám. – fordult felém könyörögve. Ha az eszem nem csal, akkor ezt hívják köznyelven érzelmi zsarolásnak, barátom.
- Én is sajnálom. – válaszoltam ridegen, majd mélyen szemébe néztem és beléptem az elméjébe. Gondolatai hideg zuhanyként rohamoztak meg, de nem hagytam magam. Nyilvánvaló volt, hogy az aggódás és félelem leblokkolta az elméjét, de ez csak kifogás. Bármennyire jó is, csak is egy kifogás. Amint lenyugodtan, rögtön meg is találtam, amit kerestem és távoztam is. Gyorsan letöröltem egy lefolyó könnycseppemet, majd visszaléptem elé.
- Jössz vagy maradsz? – kérdeztem meg őt, egy nagy sóhajt követően. Kényelmetlenül nézett vissza rám.
- Ugye tudod, hogy nem igazán hagysz most nekem választási lehetőséget? – tette fel a költői kérdést.
- Mindig van választásod. Jól döntöttél. – a megújult körülményekkel, de ha nem lenne elhomályosodva az ítélőképessége, akkor hiszem, hogy ő is így döntött volna.
- Ha te mondod. – motyogta orra alatt cinikus hangnemben. Miután belepillanthattam az elméjébe, már képtelen voltam nem elnéző lenni vele, úgyhogy egyszerűen csak sóhajtottam még egyet, és elindultam kifelé.
- Legalább menjünk kocsival! Feltűnésmentesnek kell lennünk. – szólalt meg beletörődötten.
- Nincs jogsim. – közöltem vele a szomorú igazságot. Meg amúgyis, kocsival hatszor annyi idő lenne, és nem mintha az erdőben olyan sokan észre tudnának minket venni egy ilyen kisvárosban.
- ... de kocsid van? – pillantott rám reménykedve. Remélem, nem akarja, hogy jogsi nélkül vezessek.
- Van?
- Szuper, akkor kérem a kulcsot, én vezetek! – derült fel a hír hallatára. Talán még jól is jöhet, ha megsérültek a barátai, de jobb szeretek nem a legrosszabbra építkezni. Valószínűleg ez sem a legokosabb.
- Legyen, tessék. – nyújtottam át neki a kocsikulcsot, miután szépen lassan, még párszor átgondolva a dolgot, leakasztottam. Miután újból felvettük a suhanóinkat, útra készen léptünk ki a házból. Jó lakótárshoz hűen rögtön Cora elméje felé nyúltam.
- Közbejött valami. Nem tudom, mikor érek majd haza, de sietek. A kulcsot beraktam a virágok közé. - küldtem el üzenetem gyorsan, majd csak ezután beléptem elméjébe.
- Oké, majd beszélünk. Vigyázz magadra! – válaszolta szinte rögtön utána. Otthagyva Cora gondolatait, tértem vissza Davidhez. Szomorúan vettem észre, hogy egy hatalmas szakadék került kettőnk közé az előbbiek miatt, de határozottan nem bántam meg egyetlen percét sem. Ennek így kellett lennie, és ha ezen nem tudjuk majd átrágni magunkat, akkor már eleve semmi értelme ezt a dolgot kettőnk között erőltetni.

Fejemet az ablaknak döntve néztem a mellettünk elsuhanó világot. Habár a fejlett érzékszerveimnek köszönhetően mindent tökéletesen láthattam volna így is, még is minden homályos volt előttem. Köszönet érte a fejemben kavargó viharnak. Az aggodalom minden porcikámat adrenalinnal töltötte meg, de a legfontosabb eszközöm használhatatlannak bizonyult egyelőre. Ezúttal nem csak magamra kellett figyelnem, még csak nem is egyetlen emberre rajtam kívül, hanem egy egész családra. Gondolatok ezrei száguldoztak körbe-körbe agyamon, korlátok nélkül ráadásul. Viszont most nincs helye gyengeségeknek és kételyeknek. Úgyhogy itt és most véget kell ezeknek vetni.
- Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kényszerültetek, ígérem, hogy mindenki biztonságban lesz. – törtem meg a percek óta tartó kínos csendet. Valóban rosszul éreztem magam, de ezért semelyikünk sem volt hibás. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle bocsánatkérésem hatására, majd lazítva egy kicsit izmain felém fordult egy pillanatra.
- Bocsánat, hogy alábecsültelek. Mondott egy s mást rólad a boszorkány, de ösztönből fakadóan nem bízom a boszikban. Tudom, hogy ez is csak egy kifogás, de ...
- Hékás! Semmi gond. Megértem. – tettem kezemet övére, aminek hatására hirtelen rám kapta kéken ragyogó tekintetét, de rögtön vissza is fordult, hiszen éppen vezetett. Ahogy rájöttem, hogy milyen butaságot csináltam rögtön el is kaptam kezemet onnan és visszafordultam az ablak felé. Luna és Jake, mint az a gondolataiból kiderült már réges-régen leszálltak a repülőről és már biztosan valahol mélyen az erdőben voltak, úton felénk. Tekintve, hogy a kocsiból nem igazán lehetne rájuk találni, így igyekeztem egy gyorsabb megoldást találni a helyzetre. Habár a letekert ablakon keresztül elméletileg Davidnek éreznie kellene majd őket, nem akartam teljesen erre az eshetőségre bízni magunkat. Vagyis inkább már csak nem bírtam a tétlenséget. Tenni akartam valamit, az ujjperceim szinte bizseregtek az idegességtől és a lábaimat is le kellett fogjam, hogy ne ugráltassam őket.  Aztán eszembe jutott, hogy egyre egyszerűbben meg tudtam találni Cora elméjét az utóbbi időben. Még akkor is, ha távol voltunk egymástól. Ami nem igazán fordult elő, de azért volt néhány alkalom. Mi van, ha David érzelmi kötődését kihasználva megpróbálnám megtalálni őket?
- Van egy ötletem. - fordultam az említett felé elgondolkodóan.
- Hallgatlak. – válaszolta ezúttal igen is komolyan véve törekvéseimet. Szívem hatalmasat dobbant és bár ez valószínűleg túlzásnak tűnt, nekem igen is sokat számított. Hiszen ez azt jelentette, hogy van értelme folytatni vele a dolgokat és, hogy mégsem tévedtem akkorát, mint azt gondoltam. Talán csak türelmesnek kell maradnom, és hagynom, hogy a kapcsolatunk felzárkózhasson arra a szintre, ahol jelenleg érzelmileg állunk. Előadtam neki is elméletemet, majd kíváncsian figyeltem gondolkodó arckifejezését.
- Rendben, próbáld meg. – mondta, mire meghökkenten tátottam el számat, majd rögtön utána egy hatalmas vigyorra húztam.
- Köszönöm. – suttogtam hálásan. Egy meleg mosolyt küldött felém válaszul. Elképesztően helyesen nézett ki, így önkéntelenül is, de sikerült megbámulnom őt. Elpirulva néztem el oldalra, ahogy megéreztem kezét a combomon. Bőröm bizseregni kezdett ott, ahol érintkeztünk és egyszerre éreztem hirtelen szétáradó nyugalmat és izzasztó izgalmat miatta. Erőt véve magamon visszavezettem a tekintetem rá, és egy utolsó pillantást követően, szemeimet lehunytam és kezemet övére helyeztem. Ismételten beléptem elméjébe, viszont ezúttal a várt zűrzavar elmaradt és csak néhány kósza gondolat zavarta meg a csendet.
- Rendben, most kérlek, idézz fel valami velük kapcsolatos emléket. A lényeg, hogy az elmédet ellepjék a velük kapcsolatos érzelmek.
Egy pillanaton belül meg is láttam kérésem eredményét és felhasználva az átadott érzéseket már éreztem is egy köteléket, egy az enyémhez hasonlót, így rögtön neki is álltam a kutatásuknak. Azonban, minél közelebb éreztem magamat az elméjükhöz, annál inkább nőtt bennem egyfajta rosszérzés.
- Valami nem stimmel. – motyogtam orrom alatt, ahogy megtaláltam őket.
- Nem működik? – kérdezett vissza mit sem sejtve.
- Pont ez a gond. Működik, de nem tudok kapcsolatba lépni velük, pedig egyikőjük sem ellenkezik. – ráncoltam össze gondterhelten szemöldökömet, miközben igyekeztem elmagyarázni, mit érzek.
- Ez mégis mit jelent? Bajban vannak? – nyugtalankodott most már David is. Sajnos bőven volt rá oka.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de szerintem igen. Azt mondtad, hogy egyfolytában mozgásban kellene lenniük, ugye?
- Igen, megbeszéltük, hogy nem állhatnak meg semmiképpen sem. Még ha bajban vannak, akkor sem. Baj esetén szólniuk kellett volna és csak akkor jöttem volna én a képbe.
- Már pedig egészen biztos vagyok benne, hogy amióta megtaláltam őket egy lépésnyit sem mozdultak. Habár nem látom a környezetüket, még mindig kapcsolatban vagyok a természettel, szóval meg tudjuk találni őket, csak lassabban. – vázoltam fel neki a helyzetet. Válaszul csak egy adag káromkodás hangzott fel a bal oldalamról, de figyelmen kívül hagyva szavait vágtam közbe.
- Oké, akkor most kérlek parkolj le valahol és kiszállás. Jobb, ha nem keltünk túl nagy feltűnést. – kértem meg, mire rögtön le is hajtott az útról és megállt.
- Te nem jössz? – kérdezte, azonban tekintve, hogy én éppen a két jómadarat figyeltem nem láttam semmit a külvilágból.
- Nem látok semmit, szóval sajnálom, de kénytelen leszel cipelni engem. – vázoltam fel helyzetemet.
- Oh, oké. – motyogta orra alatt, majd pár lépéssel és egy ajtónyitódással később karjaiba véve óvatosan kiemelt az autóból.
- Megvagy?
- Igen, köszönöm. – feleltem miközben fejben már igyekeztem tájékozódni.
- Nos, akkor várom a következő utasítást, kapitány. – jegyezte meg, gondolom próbálva oldani a felgyülemlett feszültséget. Noha már nem voltam jelen az elméjében, csak részben, még így is tisztán éreztem a tömény aggódást és félelmet, ami jelenleg kavargott benne.
- Mielőtt elindulnánk, nem tudok magunkra is figyelni, szóval légy extra óvatos. Valószínűleg már várnak ránk. - hadartam el gyorsan, tudva, hogy már egyre türelmetlenebb. Viszont most kénytelen lesz lenyugodni, ha meg akarja menteni a barátait.
- Rendben. – suttogta gondterhelten. Nem is vártam tovább nekikezdtem az eligazításnak.
Laposakat pislogva néztem körbe. Kicsit még kába voltam attól, hogy ennyi időt töltöttem mások elméjében, de erősen reménykedtem, hogy ez nemsokára elmúlik majd ez a mellékhatás.
- Minden rendben veled? – jelent meg David aggódó sziluettje előttem.
- Persze, de siessünk. Luna elméjét a megszokottál sokkal tompábbnak érzékeltem. Valószínűleg nincsenek eszméletüknél. – magyaráztam, miközben elindultunk az előttünk heverő keréknyomokat követve. Mintha csak megérezte volna, az erdő is halkabbnak hangzott. A madarak éneklése csak egy tompa visszhangként ért el hozzánk. Rossz érzés fogott el és hiába váltam egyre éberebbé a felgyülemlő adrenalintól, a szokásos magabiztosságom is eltűnt. Viszont talán jobb is. Nem hiába mondják, hogy jobb félni, mint megijedni, nemde?

Hirtelen torpantunk meg, ahogy ahogy a végtelennek tűnő lombozat egy ponton megtört és egy kisebb tisztásra, de ami annál fontosabb egy alacsony, de igencsak széles épületre engedett belátást.
Egy jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra, majd újra az épületnek szenteltük a figyelmünket. Érdemes lenne feltérképezni a területet, de nem tudom, hogy jó lenne e megint a gondolati síkra lépnem, miután így leterheltem magam vele. Egy gyors próba biztos nem árthat. Lassan kifújtam a levegőt, majd megpróbáltam újból elmerülni, de legnagyobb bánatomra, válaszul erős fájdalom nyilallt a fejembe. Halkan felszisszenve kaptam halántékomhoz, majd óvatosan megmasszírozva a fájó pontot kezdtem újból agyalni. Nos, akkor nincs mit tenni, marad a jól bevált szagminta begyűjtés. David érdeklődve figyelte, hogy mit művelhetek, de gyorsan felmutatva hüvelykujjamat jeleztem neki, hogy minden oké, megvagyok. Ezután figyelmemet a megfelelő helyre fókuszálva, szívtam be egy nagy adag levegőt orromon keresztül. Ahogy az illatok kavalkádja elárasztotta a tüdőm erősen fokuszálva igyekeztem megsaccolni, hogy mennyien lehetnek a fogvatartók. Egy hatalmas grimasz jelent meg arcomon, ahogy rájöttem, legalább harmincan lehetnek ebben az átkozott épületben. Még az én esetemben is óvatosan kell eljárni ennyi emberrel szemben. Főleg, hogy ha a szimatom nem csal, akkor ezek nem csak szimpla vadászok voltak; akadt köztük vérfarkas és halhatatlan egyaránt. Egy biztos, rendesen felkészültek az érkezésünkre.
- Na? – hallottam meg David türelmetlen hangját magam mellől.
- Nem a legrózsásabb a helyzet, de meglesz. Mindenki bent van, de vigyázz, vannak természetfelettiek is közöttük. – vázoltam fel neki a helyzetet, habár bizonyára ő is megérezhette a vérfarkasok szagát. A halhatatlanok kifejezetten érzékenyek rá, köszönhetően az évszázados rivalizálásnak. Viszont ez fordítva is igaz.
- Igen, szóval valószínűleg már azt is tudják, hogy itt vagyunk. – motyogta idegesen kémlelve az előttünk lévő terepet.
- Sajnálom, gondolhattam volna erre és akkor most előrébb lennénk. – jegyeztem meg bűntudatosan. – Bár talán még van esélyünk, csak kicsit ki kellene cselezni őket. Észrevetted, hogy két bejárat van ugye? – pillantottam rá kérdőn. Értetlen arccal, de bólintott. Körbefutottam szememmel a helyet, de nem láttam egyik oldalát sem előnyösebbnek, így csak egy szempont maradt.
- Mivel erről jöttünk, ezért menekülésnél is jobb lenne, ha ez az oldal lenne megtisztítva, mit gondolsz? – érdeklődtem. Több szem többet lát, és ezt most rendesen át kell gondolnunk.
- Nem tudom, valószínűleg ők is erről várnak, majd minket. Könnyebben bejutnánk a másik oldalról és visszafelé még mindig kihasználhatjuk, majd a kialakult káoszt.
- Jogos, rendben. – egyeztem bele, majd koncentrálni kezdtem.
- Most elfogom folytani a szagunkat, emiatt csak a hallásukra hagyatkozhatnak, szóval némának kell maradnunk. – magyaráztam el mire készülök, majd egy gyorsan befejezve a folyamatot elindultunk a másik oldalra. Remélhetőleg azt fogják gondolni, hogy ennek ellenére ugyanúgy azon az oldalon hatolunk be, de ha nem az se gond, mert nem hiszem, hogy egyszerre rohanna le bennünket mindenki. Ahogy odaértünk a másik oldalra idegesen pillantottam a lefelé vezető lépcsőre. Betonból van az egész, ami azt jelenti, hogy ha cipőben mennénk az biztosan rögtön felfedne minket. Egy gyors pillantást vetettem a lábamra, majd egy gyors grimasz után levettem azt és elrejtettem egy közeli bokorban. David szó nélkül követte példámat, így pillanatokon belül folytathattuk is az utunkat lefelé. Pár lépcsőfok után már a levegő is lehűlt, valamint egyre dohosabbnak hatott. Viszont nem volt időm ezzel foglalkozni, koncentrálnom kellett, mert bármelyik pillanatban ránk találhattak.

Óvatosan, a fal mentén haladtunk, remélve, hogy még egy ideig észrevétlenül közlekedhetünk. Viszont egy idő után, kezdtem egyre nyugtalanabbá válni és a teljes ellentettét várni. Szerintem a mögöttem haladó férfi nevében is elmondhatom, hogy arra számítottunk, hogy majd darabokban, egy részüket fegyverteleníthetjük még az elején, így kicsit megtépázva a létszámukat. Azonban a folyosók üresek voltak és egyedül a szaguk miatt tudtam, hogy nem vagyunk se egyedül, se előnyben. Ennek ellenére igyekeztem megőrizni a nyugalmamat és időnként mindig hátrafordultam a biztonság esetére.
- Tiszta, még nem látok senkit. – törte meg hirtelen a csendet egy határozott hang. Az öklöm bizseregni kezdett a tettvágytól én is vágytam már egy kis közelharcra. Viszont David a vállamnál fogva húzott vissza a falhoz. Az előbb hallott férfi fegyverrel a kezében haladt el előttünk, ami azt jelentette, hogy kétfelé is vezet út. Bár a levegőben hirtelen előtűnő erős vérszag sokkal inkább aggasztott. Csak reménykedni tudtam, hogy ez nem azoké, akikért jöttünk. Nagyon rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de nem tudtam többet tenni, minthogy óvatosabb voltam. David rögtön el is indult előre, ahogy az őr léptei hallótávon kívülre értek én pedig rögtön követtem is őt. Sajnos kénytelen voltam belátni, hogy ebben a csapatban én nem az ész, hanem inkább az erő szerepét játszom. Utálom, amikor nem én irányítok, de valószínűleg ez most a legkisebb gondom. Az alagútszerű helységben tovább haladva egyre közelebb éreztem magunkat a célponthoz, viszont egy rakás idegenhez is. Fegyveres, szupererővel rendelkező idegenhez. Ez mindenképpen csúnya lesz. Nem hiszem el, hogy hogyan lehet ennyire undorodni valakitől csak azért, mert félvér. Képesek egy egész osztagot rám pazarolni csak, hogy tönkretegyék őket. Feszülten álltunk meg, ahogy egy rozoga ajtóhoz érkeztünk a folyosó végén. Mivel nem volt másfelé vezető út az első elágazás után, szerencsére nem hibázhattunk sokat. Vagy ez lesz az vagy a másik irányban lesznek majd. Tekintve, hogy nem ismertem a párt, így egyértelműnek tűnt, hogy Davidnek kell ellenőriznie.
- Érzed őket odabent? – üzentem neki gondolatban. Idegesítően nehezemre esett átadni neki még csak ezt a három szót is. Hátra sem pillantva vett egy apró levegőt, majd bólintott. Már éppen nyúlt volna a kilincsért, amikor újból meghallottam az előbb kicselezett őr hangját.
- Megtalálták őket. – suttogta a mellkasán pihenő mikrofonba. Szemeim kitágultak és gyorsan magammal rántva őt az ajtó mellé léptem és egy enyhe csuklómozdulattal kitártam az említett ajtót. Mintha, csak egy csapot nyitottam volna meg, egy egész csapatnyi fegyveres ember lőtte el minimum a tárának felét a cselem miatt. Nagyot nyelve néztem a lyukacsos falra nem messze tőlünk. Mivel David barátai nagy valószínűséggel ellátást igényelnek, nem akarom túl sokat használni az erőmet, ami viszont mindenféleképpen megnehezíti a folyamatot. Nagy levegőt vettem, majd felkészültem arra, hogy fegyvertelenítsem az embereket, amint belépünk a látókörükbe.
- Háromra bemegyünk. Elintézem a fegyvereket, te pedig a fegyvereseket, amint lehet, addig én, majd a természetfelettiekkel foglalkozom. Oké? – vázoltam fel a tervem. A kezeimben bizseregve futott végig a melegség, jelezve, készen állnak, így amint megkaptam a visszaigazolást a mellettem állótól, nem is vártam tovább.
- 1... 2... 3!
Magabiztosan perdültünk elő rejtekhelyünkről és, ahogy azt mondtam gyorsan elolvasztottam a helységben lévő össze fegyver ravaszát. A vadászok felordítva dobták el fegyverüket és kaptak megégett kezükhez. Viszont, ahogy az egy vadásztól elvárt, gyorsan túl is tették magukat a fájdalmon és nekiestek a közben dolgát már végző Davidnek. Öten voltak természetfellettiek és meglepetésemre mind az öt engem nézett ki magának. Aha, szóval ezek csak is nekem lettek idekészítve. Igazán megtisztelő? A következő pillanatban mind a három meg is indult felém, láthatólag felkészülten. Mivel gyorsabb voltam náluk, így még idejében kiszúrtam, hogy a két oldalsó le akar fogni, hogy a középső addig kiüthessen. Ahelyett, hogy megvártam volna őket, igyekezve keresztbe húzni nekik megindultam a jobb oldali férfi irányába és amilyen erősen csak tudtam behúztam neki egyet. Szerencsémre, a tervem bejött és az idegen teljesen kibillenve szerepéből esett neki a középsőnek, aki már észrevéve engem, ütésre készen állt ott. Viszont nem volt időm büszkélkedni, mert még ez nem jelentett semmit. Egy pillanatnyi időm volt, amíg felmértem, hogy melyikük vámpír és melyikük vérfarkas, hiszen nem volt célom megölni senkit sem, csak ideiglenesen eltávolítani. A harmadik idegesen lépett elém és indított egy ütést, amit bal kézzel már reflexszerűen hárítottam el. Ezután megragadtam a karját és szépen megpenderítve magam előtt hárítottam el az arcával egy ütést. Az illető idegesen nyögött fel fájdalmában. Megsajnálva őt, kezeimet a nyakára szorítottam és egy határozott mozdulattal megszabadítottam őt a fájdalmaitól. Társai egy pillanatra megállva nézték döbbenten, ahogy ellökőm oldalra a testét.
- Na, mi lesz? – vontam fel szemöldököm egy mosollyal arcomon. Válaszomra feldühödve indultak el felém egy csatakiáltással kísérve. Sietve megragadtam a vérfarkast a tarkójánál, majd erőteljesen gyomorba térdeltem és oldalra löktem. Hirtelen fájdalom nyilallt a arcom jobb oldalába. Enyhén megtántorodva léptem egyet oldalra, majd megrázva a fejem nevettem fel. Nem mostanában volt, hogy valaki utoljára meg tudott ütni és arra emlékeztem is. Egy újabb ütés ért, amire az illető felbátorodva ragadott meg, megkísérelve, hogy a földre lökjön, ezzel egyértelmű előnybe kerülve, de kitértem karja elől. Ezután viszonozva kedvességét vittem be neki egy jobb horgost, majd bónuszként még egyet balról is. A férfi megtántorodva lépett egyet hátra. Orra alól gyorsan letörölve a vért esett nekem megint, de én a lehető leghatékonyabban kivédtem minden támadását, majd ahogy adódott egy pillanat támadtam. Abban a pillanatban, hogy kibillent megcéloztam a nyakát, majd elégedetten hallgattam, ahogy az adrenalintól visszhangzik a reccsenés hangja a fülemben.

A vérfarkas fiúhoz lépve leguggoltam és belevertem a fejét a betonba a biztonság esetére. David felé pillantva elégedetten állapítottam meg, hogy ő is hamarosan végezni fog, így szememmel kutatni kezdtem a helyet, keresve a helyet, ahol valószínűleg tarthatják a farkaspárt. Nemsokára meg is pillantottam a terem egyik sarkában egy újabb rozoga ajtót, úgyhogy meg is indultam felé. David az utolsó embert is a földre terítve zárkózott fel, így már együttesen léptünk be az ajtón. A szobában enyhe fény pislákolt, amely éppen, hogy megvilágította a bútorok széleit, köztük egy, a jobb oldalon lévő, rozoga íróasztalt is, amelyen tisztán kivehető volt egy véres kés. Nagyot nyelve kutattam tovább szememmel, félretéve a fejemben feltűnő horrorisztikus rémképeket. Az asztalon kívül csupán csak egy szék és valószínűleg a két keresett személy alakjának körvonala rajzolódott ki. Lassú léptekkel közeledtem a megkínzott testek felé, legbelül egyenesen rettegve, hogy vajon milyen állapotban lehetnek.
- Ők azok? – kérdeztem halkan, azonban válasz nem érkezett. A mögöttem állóra vezetve tekintetem elszomorodva kaptam el fejemet. David fájdalmas arckifejezéssel meredt a két test irányába és a szemeiben előtűnő kétségbeesettség belőlem is előhozta a rosszabb idők emlékeit. Szívfacsaró volt így látni őt, de ez még inkább kiemelte a lényeget; nem pazarolhattam tovább az időt. Bármikor betoppanhatnak a vadászok kitudja honnan előkerített csapatai és én nem leszek eléggé a toppon ahhoz, hogy bármiféle nagyobb védekezést produkálhassak magunknak. Kezeimet arcukra helyeztem, majd felpillantottam az engem fürkésző férfira.
- Menj, figyelj, hogy biztonságban legyünk. - szóltam rá, mire bólintott egyet és kilépett a helységből. Egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy néztem az előttem fekvő két sebesültet. Nem igen gyógyítottam még egyszerre két embert ezelőtt. Vannak kétségeim, de valahol el kell kezdeni, nemde? Ezek után minden figyelmemet a párra fordítottam és egy adag levegőt kifújva koncentrálni kezdtem. A fájdalom fokozatosan kezdte el emészteni a testemet, arányosan azzal, ahogy ők gyógyultak. Izmaim megfeszítve, igyekeztem tartani magam, attól, hogy hangosan kiadjam magamból a fájdalmakat. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva apró nyöszörgések szakították meg a minket körülvevő feszült csendet, aminek hallatán rögtön elrántottam a kezeimet. Levegő után kapva igyekeztem magamhoz térni az enyhe kábulatból, ami elkapott, de mivel nem igen akart javulni, egy fintorral az arcomon, de folytattam. Azonban éppen hogy elkezdtem, amikor hirtelen egy hideg kéz ragadta meg az enyémet. Ijedten pillantottam fel az immáron igencsak éber férfi arcára, aki először rám, majd a mellette eszméletlenül a falnak támaszkodó lányra nézett. Arcára fájdalmas arckifejezés kúszott és szeméből egy apró könnycsepp indult útjára. A fiú sebei egyszeriben gyógyulásnak indultak és összeszedve magát újra nekem szentelte figyelmét.
- Sarah? – suttogta rekedt hanggal. Számat összeszorítva bólintottam egyet, majd kezemet a nő homlokára vezettem. Már ő is sokkal jobban volt, de valószínűleg a terhesség és a sok stressz miatt teljesen kifárasztotta magát. A mentális bajokkal pedig sajnos nem nagyon tudok mit kezdeni. Sietős léptek hangja ütötte meg a fülemet mögülünk, majd felpillantva David aggódó tekintete jelent meg előttem.
- Indulnunk kell. Most. – közölte idegesen pillantgatva az ajtó irányába. Válaszként bólintottam egyet, majd a már készenlétben lévő farkas fiúra pillantottam.
- Megleszel? – kérdeztem kissé erőtlenül. Azt hiszem, kezd beütni a dolog. Szuper.
- Persze, köszönöm. – válaszolt határozottan, mire bólintottam egyet. Óvatosan léptem egyet előre próbaképpen, azonban rögtön meg is bántam ezt, ahogy megéreztem az ájulás előtti egyértelmű jeleket magamon.
- Sarah? Sarah az istenért! Válaszolj már! - hallottam meg David hangját egészen tompán. Megerőltetve magamat kinyitottam szemeimet -, hozzátenném eléggé nehézkesen- és igyekeztem az engem tartó férfira összpontosítani.
- Megvagyok. – suttogtam erőtlenül, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Jake? – halottam meg hirtelen egy nő hangját. - Ugye ezt nem csak álmodom? - kérdezte az őt tartó vérfarkasra pillantva.
- Minden rendben lesz most már. - szólalt meg rekedt hangon, majd egy puszit nyomott párja homlokára. Hirtelen elkapott a fejfájás az orromból pedig egy apró csíkban kezdett folyni valami meleg. Látnom sem kellett, hogy tudjam mi az. Kezemmel gyorsan odanyúlva letöröltem, hogy eltüntessem a többiek elől, azonban ezzel csak annyit értem el, hogy egy szép kis vércsíkot húztam az orrom alatt. Nyilván zsebkendővel okosabb lett volna, de hát, ha nincs akkor nincs. Eltolva magamat Davidtől próbálkoztam meg megint a járással, de gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak feltartanám őket, ha tovább makacskodnék.
- Vigyelek én? - hallottam meg David hangját oldalamról még tompábban, mint az előbb. Levegőt vennem is már fájdalommal járt, de muszáj volt kitartanom. Túl könnyű volt bejutni és az, hogy nem támadtak ránk még mindig egy hatalmas piros felkiáltójel volt. Még mindig volt egy B tervem, de az az a kategória, amit a lehető legmesszebbről szerettem volna elkerülni.
- Megköszönném, kezdem elég furán érezni magam. – suttogtam erőtlenül, majd hagytam, hogy gyorsan felkapjon.
- Ha baj van, akkor majd mindig leteszlek előtte, jó? – suttogta közelebb hajolva. Hümmögtem egyet válaszképpen, majd fejemet ráhajtottam mellkasára.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, ahogy megéreztem a kinti friss levegőt. Viszont ez csak egy pillanatig tartott, mivel ezután azt is megéreztem, hogy egy egész hadsereg vett körbe minket. Meg sem kellett kérdeznem David-et, már csak abból is tudtam, hogy ő is érzi, ahogy az izmai egy pillanatra megfeszültek körülöttem. Gondterhelten nyitottam ki szemeimet és néztem körbe. Hallásomat kiélesítve kezdtem hallgatózni.
- Tudom, hogy hallasz Sarah, szóval most jól figyelj. – hallottam meg rögtön annak az embernek a hangját, aki a múltkor Cora-t akarta eltenni láb alól. Mérhetetlen düh árasztott el és minden egyes porcikámban megfeszültem a tudattól, hogy nem leszek képes megvédeni őket. Hacsak nem alkalmazom a B tervet.
- Adok neked egy utolsó esélyt, csupán tiszteletből. Hagyjátok itt a terhes korcsot és akkor te és a másik két úriember sértetlenül távozhat veled egyetemben. Különben semmi esély sincs arra, hogy mindannyian élve távozzatok. – közölte negédes hangon. Gusztustalan féreg. Nem is tudja mekkorát tévedett az előbb.
- Tegyél le. – szólaltam meg hidegen. Valószínűleg nem csak én hallottam az előző szavakat, mert mindannyiunk arcára kiült, hogy mit is gondoltunk.
- Mire készülsz? – nézett rám szigorúan.
- Mészárlásra. – jelentettem ki köntörfalazás nélkül. – szóval ajánlom, hogy most azonnal tegyél le.
- Sarah, hallod magadat? Alig bírsz megállni a lábadon! – szólt rám dühösen, de azért teljesítette kérésemet. Egyszerűen tudtam volna eddig is energiát szerezni a környezetemből, de nem szeretem elszívni az életet a növényekből, így amíg csak lehet ezt el szoktam kerülni. Viszont van egy másik mód is erre. Nem tudom hogyan, de már többször is bevált. Felhasználva a felgyülemlett dühöt és undort hívtam elő szemeimet lehunyva, valahonnan nagyon mélyről azt az erőt, amit csak is a legvégső esetekre szoktam tartogatni. Ez nem éppen a legvégső eset, de ezek a rohadékok kétség nélkül megérdemlik, hogy elővegyem a bennem rejlő pszichopatát.
- Mi a ...? – hallottam meg a többiek döbbent hangját, ahogy legközelebb felpillantottam. Egyenlőre, még nem tettem semmi látható dolgot, de gondolom ők is megérezték a belőlem áramló baljós energiákat.
- Menjetek innen! Most. – parancsoltam rájuk fogcsikorgatva, majd elkezdtem előre sétálni.
- Szó sem lehet róla! – közölte David ingerülten, mire idegesen véstem tekintetem az övébe.
- Ha nem tűnt volna fel ez nem egy kérés volt. Meg aztán a barátaidnak szüksége van rád, úgyhogy sajnálom, de kénytelen leszel bízni bennem. – néztem rá dühösen. Kétségbeesetten meredt vissza rám, majd száját szólasra nyitotta, de semmi sem jött ki rajta. Hátra pillantott a farkaspárra, majd vissza rám és bólintott egyet.
- Legyen, de ha nem éled túl, akkor teszek róla, hogy legközelebb kétszer is meggondold, mit választasz egy ilyen helyzetben. – fenyegetőzött. Vagy legalábbis megpróbálkozott vele. Más körülmények között szépen kinevettem volna, de most csak egy enyhe horkantásra futotta.
- Persze, persze. Most pedig tűnés innen. Eltisztítom nektek az utat, de ettől függetlenül siessetek, mert nem hiszem, hogy a babának túl jót tesz ez a környezet. – magyaráztam, majd otthagytam őket.
- Szóval, így döntöttél. Csak, hogy tudd. Nem ez az első, hogy boszorkányokkal kerülök szembe. Biztosíthatlak róla, hogy a barátaid nem fognak élve távozni, még ha ez a saját életembe kerül is. – köpködte idegesen a szavakat a nem régen hallott férfi. Szóval fél, helyes. A levegőbe szippantva tisztán lehetett érezni a félelem legcsontfagyasztóbb változatát. Szerencsétlenségükre, nekem pont ez kellett. A félelmük, a feszültségük és a kételyeik tesznek engem erősebbé. Olyan ez, mint egy kifogyhatatlan táplálékforrás.
- Sajnálom, de rossz emberrel húztatok újat. – küldtem el neki telepatikusan, amint visszanyertem az utolsó hiányzó csepp erőmet is. Szánalmas férgek. Koncentrálnom sem kellett és már meg is jelent mindkét kezemben, egy-egy éjfekete tőr.
- Na, lássuk, mennyire voltak üresek azok a szavak...