Egy hatalmas mosollyal arcomon ébredtem fel. Az elmémet képfoszlányok és jelenetek árasztották el az álmomból, azonban a férfi arca homályos maradt és sehogy sem akart kitisztulni. Fekete haj, kék szemek, izmos alkat. Hova tűntél? Bármennyire is akartam nem sikerült előhozni az emléket, ezért úgy döntöttem, hogy inkább felkelek és elkezdek készülődni, mivel szombat lévén ki akartam használni, hogy nyugalomban tölthetek el két teljes napot. Mikor sikerült elkészülnöm, felkaptam a cipőm és elindultam a ház mellett futó földes úton egy kellemes reggeli sétára. Még amikor ideköltöztem láttam meg ezt az ösvényt, és kedvet kaptam, hogy megjárjam. Azóta is, ha van időm, mindig eljárok erre és élvezem azt, amit ez a gyönyörű erdő nyújt, mint most is. Hallgatom a fák halk zaját, a madarak csicsergését, az állatok motoszkálását, meg minden egyéb apró szépségét az engem körülölelő természetnek. Ilyenkor mindig elönt a nyugalom és egy időre ki tudom verni a fejemből, hogy ki és mi vagyok, mert itt csak egy vagyok aközül a sok élőlények közül. Ezúttal viszont nem felejteni jöttem. Döntést kell hoznom, hogy nyomozni akarok-e a fiú gyilkosa után. Bár talán legbelül egyértelmű volt még számomra is a válasz. Nem lenne a legészszerűbb beleavatkozni. Nem is olyan rég volt, hogy ideköltöztem. Ráadásul nem hiába igyekeztem a farkasokkal is megbékélni tegnap. Nem jókedvemből válaszolgattam és ezzel talán mehetne a kukába minden eddigi igyekvésem a bújkálással kapcsolatban is. Szeretnék itt maradni és gondok nélkül befejezni a sulit, mint egy átlagos tini, amíg csak megtehetem. Én megtettem, amit tudtam. Már az is őrültség volt tőlem, hogy megpróbáltam a jövőképre hagyatkozva megmenteni. NEm tartozik rám és legkevésbé sem az én dolgom. Bizonyára ő hozta magára a bajt. Tekintsük lezártnak az ügyet. Kezeim idegesen összedörzsölve egy aprót, folytattam tovább az utam.
    Nem járhattam túl messze a házamtól, amikor újból rám tört a rosszullét, így gyorsan leülve egy fának dőltem.

    Az erdőben sétáltam, de mégis  a megszokott nyugalom helyett most idegesen lépdeltem előre. Viszont ekkor megéreztem egy vámpírt közeledni a hátam mögött, így gyorsan hátra fordultam. Ugyanazzal a férfival találom szembe magam, akivel az álmomban találkoztam. Az arca kitisztult változata pedig itt van tőlem néhány centire. Érzem a leheletét és egy kis citrom illatot is. A kimerültség erőt vesz rajtam és kezeimet leejtve pillantok az előttem lévőre reménytelien.
- David?

    A valóságba visszatérve pillantottam fel az ösvényre. Még egy jövőkép. Elmosolyodtam. Szóval ezek szerint a célzásom segítségével el fog jutni hozzám. Csinálnom kellene akkor valamit a vendégszobának szánt helységgel. Bár lehet, hogy nem lesz rá szükség. Ezenkívül, valami miatt nagyon ideges leszek a közeljövőben és akkor fog jönni. Már megint nagyon hasznos információkra tettem szert. Miután ezt a halaszthatatlan gondolatmenetet végig vezettem, rájöttem, hogy ideje lenne indulnom végre és nem a földön ücsörögnöm, így felkeltem és sétáltam is visszafelé. Szívesen mennék farkasként hazafelé, de nem akarom kockáztatni, hogy valaki meglásson. Sokan járnak futni errefelé annak ellenére, hogy hivatalosan ez egy magánterület, amire nem szabadna hívatlanul lépniük, de úgy tűnik ez ellen nem nagyon tehetek semmit.
   Hazaérve egyenesen a szobámba mentem, hogy egy alapos lefürdés után, nekikezdjek tanulni.
Épp a kémia házimmal voltam elfoglalva, amikor csöngettek. Gyorsan leszaladtam és ajtót nyitottam az illetőnek. Aki furcsa mód egy számomra idegen fiú volt. Talán a falka küldött valakit? De máris?
- Heló. - néztem furán az előttem álló kb. velem egy idős fiúra.
- Szia, bocsi, ha zavarlak csak eltévedtem és hát nem tudom, merre menjek. - mondta, mire (enyhén kifejezve) megkordult a hasa. Mindketten a hang forrására kaptuk a szemünket meglepetten, majd beszívva a levegőt szólásra nyitottam a szám.
- Elég hosszú az út vissza a városba, szóval, gyere be inkább. Valamit gyorsan összerámolok neked, aztán visszakísérlek. - mutattam el a vállam felett, mire felcsillant a szeme. Gyors félreálltam az útból, beinvitálva az ismeretlent.
- Azért remélem nem valami pszichopata gyilkos vagy az erdő közepén. – jegyezte meg nevetve, de azért kihallatszott, hogy nincs teljesen meggyőződve az ellenkezőjéről. Nem baj, ha ő fél, akkor az egyenlő azzal, hogy nekem nem nagy valószínűséggel nincs mitől. Na meg aztán legalább akkor nem is annyira buta. Jobb félni, mint megijedni.
- A cipőt vedd le! – szóltam rá, majd megálltam, míg végez. Hát már behívtam, szóval nincs visszaút. Legközelebb gondolkodnom kellene, mielőtt idegeneket hívok be a házba csak úgy...
- Kész. - mondta, amint végzett. A konyhába elindulva mögöttem a fiúval kezdtem egyre paranoiásabb lenni. Mi van, ha rosszat akar? Ha bántani fog? Hülyeség, az előbb még ő tojt be tőlem burkoltan. Szedd már össze magad!
- Ülj le oda, gyors készítek neked valamit. Sonkás?
- Igen, köszönöm. - helyeselt, így elkezdtem csinálni a szendvicsét.
- Egyébként, hogy hívnak? - kérdeztem picit rápillantva.
- Calum, téged? - pillantott fel rám, miután válaszolt.
- Sarah vagyok.
- Hát akkor, Sarah, örülök a találkozásnak. – mondta egy kedves mosollyal az arcán.
- Én is, de mond, hogy keveredtél el egészen idáig? –kérdeztem rá, mert valóban érdekesnek tartottam ezt. A legközelebbi futópálya vagy ösvény kifejezetten messze van innen és ráadásul ez magánterület is, amit készséggel ki is szoktak írni a telkek szélére. Elgondolkozott, majd vállat vonva belekezdett mondandójába.
- Hát mostanában eléggé rossz napjaim voltak. Ki akartam lépni a légteremből és az erdőben futkározást elég jó ötletnek tartottam. Egészen addig, míg el nem tévedtem. Aztán rátaláltam egy ösvényre, ami pedig ide vezetett. - fejezte be, majd felsóhajtott. Az ismerős helyzet hatására, szomorúan ránéztem.
- El tudom képzelni. Velem is ez van most.
- Mi? Eltévedsz folyamatosan? - kérdezte mosolyogva, mire kuncogtam egyet.
- Mondhatni. Nekem is sok problémám van manapság és egyszerűen nem találom a kiutat, ami a megoldáshoz vezetne. - váltott át keserűre a mosolyom.
- Ó, értem. – mondta lehangoltan.
- Van még valaki, aki veled lakik? - nézett rám érdeklődve, megtörve ezzel a kialakult kínos csendet.
- A nagybátyámmal élek itt. – szedtem elő neki a betanult sztorim egy darabját, amihez a nagybátyámnak annyi köze van csak, hogy ő fizeti a házat. Persze teljes tudatlansággal. Elég pénzes a pali és fel sem tűnt neki ez a kis mínusz. Viszont azért küldtem neki egy emailt és egy levelet is. Amit biztosan nem olvasott el. A többi költségemet azonban már én fizetem a suli mellett végzett munkám bevételéből, így szerintem teljesen kifogástalan a dolog.
- Na, kész is vagyok a szendvicseddel, amit majd szépen útközben megeszel, mert indulnunk kellene, hogy oda érjünk még sötétedés előtt. - intettem a kijárat felé, majd a fóliás gurigát kezembe véve, szaggattam le egy nagyobb darabot. Miután végeztem utána mentem az előszobába és átadtam neki a csomagot.
- Tessék. - kezdtem el húzni a cipőm, majd a kulcsomat felkapva kitessékeltem őt és bezártam az ajtót.
- Köszönöm. - mondta, mire villantottam egy mosolyt.
- Hát akkor induljunk.
- Hogy hogy te is jössz? - kérdezte furcsállva a dolgot.
- Veszélyes ez a környék. – végül is csak egy rakás természetfeletti lakik a környéken...
- Valóban? – emelte meg egyik szemöldökét.
- Valóban. - biccentettem előre sejtve válaszát.
- Elég vicces a gondolat, hogy egy lány vigyázzon rám. Csupa izom vagyok, ha eddig nem vetted volna észre, és nem csak a lányok csábítására szoktam őket használni - feszítette be bicepszét, büszkén. Úgy tudtam, hogy le fog becsülni, de teljesen érthető. Nem mindenki ismerheti a világom rejtelmeit, anélkül pedig teljesen helytáll az állítása. Ennek ellenére hiába, hogy nem volt pici az a bicepsz, semmit sem érne ellenük. Így csak legyintettem egyet válaszképpen.
- Attól még levernek, mint vak a poharat. Ide ész kell. - mondtam, mire elnevette magát.
- Egyébként is, mégis milyen veszélyre gondolsz? – kérdezte sejtelmes hangon.
- Csak a szokásos. Medvék, borzok meg ilyenek. – füllentettem, óvatosan az útra vezetve tekintetem.
- Értem. Hát akkor reméljük, hogy nem találkozunk össze egyikükkel sem. – ejtett el egy félmosolyt felém, mire bólogatva helyeseltem. Az út további része csendben telt.
    A város utcai lámpáinak fényét elérve, mindketten komótosan megállva a másik felé fordultunk.
- Köszönöm a szendvicset meg, hogy útba igazítottál. – ejtett el egy szerény mosolyt irányomba.
- Szívesen, de ha lehet, akkor legközelebb, kérlek, ne térj le az ösvényről! – figyelmeztettem, aprót lökve rajta.
- Nem fogok, ígérem. Viszont most már mennem kell. – vakarta meg tarkóját, miközben a mellettünk álló házakat kezdte kémlelni. Fogalma sem volt hol van.
- Szerintem hívj egy taxit. – javasoltam elveszett ábrázata miatt.
- Jó ötlet, az lesz szerintem is. Köszönök mindent mégegyszer, szia! – köszönt el.
- Szia. - köszöntem el én is, majd megfordultam és otthagytam. Egy ideig még hallottam, ahogy a taxit kéri, majd már messze jártam. Az erdő sötétségbe borult és a madárcsicsergés helyett a tücskök ciripelése töltötte be a teret. A cipőm halk zaja most szinte üvöltésnek hangzott az éjszaka csendjében, amit gyorsan megelégelve, úgy döntöttem, hogy inkább négy lábon folytatom az utam. Szétnéztem, majd egy bokor mögé lépve gyorsan levetkőztem és átváltoztam, majd számba véve a ruhakupacom folytattam az utam.