- Evans kisasszony! Megtenné, hogy odafigyel az órámra? - hallottam meg Mr. Ross hangját, aminek hatására gyorsan felkapva a fejemet a padról kezdtem újból az órára figyelni. Bár, nem is csodálkozom, hogy a fejemben kavargó emlékek magasabb prioritást élveztek, mint a mai matek óra anyaga. Gondolataim akaratlanul is a ma reggelem eseményire terelődtek vissza, bármennyire is szerettem volna rendes tanuló módjára koncentrálni. A csengő éles hangja azonban látszólag megszánva engem, percre pontosan szakította meg az órát és ezzel együtt a szenvedésemet is. Miután sikeresen lejegyeztem a házi feladatot, a tanárúr példáját követve angolosan távoztam és egészen a szekrényemig meg sem álltam.
- Helló. – köszöntem oda Cora-nak, aki kissé feszengve sétált irányomba.
- Szia. Mit tervezel mára? - kérdezte, én pedig elgondolkodva kérdésén döntöttem hátra fejemet.
- Arra gondoltam, hogy ideje lenne meglátogatni a falkát. Nem ártana beszámolnom nekik a történésekről, tekintve, hogy a jövőben sokkal több gondra kell számítanunk a vendégeink miatt. – avattam be terveimbe.
- Jó ötlet. - mondta ajkait rágcsálva, a hátam mögött erősen bámulva valamire. Hátra pillantva rögtön meg is találtam érdeklődésének középpontját.
- Miért nem mész oda hozzá? - utaltam vidáman Ashton-ra, mire szemei kikerekedtek.
- Ugyan, biztosan csak zavarnám. - közölte zaklatottan, mire én vállat vontam és megfordulva elindultam a férfi felé. Mások zavarása a legkiválóbb képességem. Ráadásul hirtelen kedvem támadt egy bizonyos vámpírt zavarni.
- Hé! Várj már! Mit csinálsz? - rántott vissza a kezemet megragadva. Idegesen a hátam mögé pillantva gyorsan leellenőrizte, hogy nem-e észrevettek minket, de valószínűleg nem, mert egy pillanatra rá egy sóhajt eleresztve engedte el magát.
- Azt mondtad, hogy nem akarsz oda menni hozzá, ugye? – kérdeztem mélyen szemeibe nézve, ő pedig bólintott egyet válaszul.
- Na, én viszont, ha megengeded, oda szeretnék menni. - mondtam egy angyali mosollyal arcomon. Cora döbbenten engedett szabadjára, majd kínjában felnevetve inkább felzárkózott távolodó alakom mellé.
- Helló, Sarah vagyok! - nyújtottam kezem Ashton felé, aki amint megpillantott elkerekedtek szemei.
- Szia. – mosolyodott el kedvesen, összeszedve magát. – Helló, Cora. Hogy vagy? – fordult rögtön utána barátnőm felé. Önkéntelenül is egy apró grimasz futott végig arcomon cselekedetére, de aztán optimistán szemlélve a helyzetet inkább elengedtem a dolgot. Cora fülig pirulva sütötte le a szemeit, miközben viszonozta a férfi köszönését. Újból az előttem állóra néztem, aki ellágyulva mérte végig a fülig pirult lányt. Nincs hiány a rózsaszín ködből körülöttük. Bár mondjuk valahogy nem tűnt olyannak a kettejük kapcsolata. Hmm...
- Jól vagyok, köszönöm. Na és te? – pillantott fel érdeklődőn. Viszont a csengő újból megszólalt, jelezve, hogy az utolsó óra is kezdetét vette.
- Megvagyok. – válaszolt kérdésére, figyelmen kívül hagyva a csengőt.
- Az klassz. – reagálta le félénken Cora.
- Igen. Örülök, hogy egymásba botlottunk, viszont most mennem kell. Szóval, sziasztok! – mondta kedvesen, majd az őt szólongató barátai felé sietett. Egy hatalmas vigyorral arcomon meglöktem egy kicsit a ledermedt Cora-t, majd nevetve figyeltem, ahogy távolodó alakja fülig vörösen kezd szidni. Magamhoz térve én is elsiettem a következő órám terme felé, karomban egy adag könyvvel.

Vidáman lépdeltem a folyosón Cora-val az oldalamon miután vége lett az utolsó óránknak is. Szerencsére egyszerre végeztünk az óráinkkal a mai napon.
- Akkor a falka? – kérdezte, miután mindketten összeszedelőzködtünk.
- Igen, csak előtte még meg akarok állni, lepakolni otthon. - vázoltam fel a tervem. – Te is jönni akarsz?
- Nem igazán. Ha nem gond, akkor inkább hagynálak is egyedül menni.
- Rendben, majd átadom azért az üdvözleted nekik. – húztam egy félmosolyra számat.
- Lekötelezel. - horkantott fel kijelentésem hatására.

A hazáig vezető út alatt végig beszélgetve tárgyaltunk meg mindenféle hétköznapi témát, meg persze, hogy "hogyan gondoltam én azt, amikor odamentem Ashton-hoz beszélgetni?". Mondhat akármit, szerintem megérte. Utána közölte, hogy büntetésként el kell neki magyaráznom a matek házi feladatát, amit egyáltalán nem értettem, tekintve, hogy anélkül is megtenném. Amint hazaértünk egy gyors nasi felfedező hadjáratot követően felmentünk a szobába és el is magyaráztam neki az anyagot még mielőtt elmentem volna a falkához.
- Na akkor végeztünk is! - mondtam, majd tologatni kezdtem kifelé, hiszen nekem is rengeteg dolgom volt még. Viszont a csengő hangja megszakított minket. A levegőbe szippantva Ashton illatát éreztem meg a miénk mellett, így rögtön a kezeim közt lévő lányra kaptam tekintetem.
- Cora kinyitnád, kérlek az ajtót? - kérdeztem egy ördögi vigyort villantva felé, mire összehúzott szemekkel küldött felém egy gyilkos pillantás, majd elindult lefelé. Gyors becsuktam az ajtómat és egy „Jaj, de szép is a szerelem!" sóhajt követően, nekifogtam a tanulni valómnak.

Nagyot nyújtózkodva fordultam meg és terültem el az ágyon, amint végeztem mindennel. Egy kis pihenés után, feltápászkodtam a puha ágyneműről, nyújtózkodtam mégegyszer, majd el is hagytam a házat. Persze csak miután felvettem a cipőm. Útközben szokás szerint élveztem az odavezető utat, annyi különbséggel, hogy most farkasként rohantam a falka felé. Mikor végre megpillantottam a nagy faházat lassítva tempómon visszaváltoztam. A házból halk moraj szűrődött ki és néha egy-egy hangosabb nevetés is megtörte a csendet. Kettőt kopogtam, majd várni kezdtem. Egy pillanatra elhalkult a moraj, majd léptek zaja kezdett közeledni felém, majd elérve engem ki is nyílt az ajtó.
- Helló, Zayn. – köszöntöttem a kilincset fogó komor alakot.
- Szia, Sarah. Minek köszönhetjük a látogatásod? – érdeklődött erőltetett kedvességgel hangjában.
- Beszélnivalóm van az alfával. - vontam vállat, enyhe komolysággal hangomban.
- Ah, rendben. - tárta szélesre az ajtót érezve, hogy nem jókedvemből vagyok itt, én pedig kihasználva az alkalmat be is léptem.
- Többiek, ha nem emlékeznétek, ez itt Sarah. Sarah ez itt többiek. – szólalt meg Zayn, ahogy odaértünk a nappaliban ücsörgő tárasághoz. Többségük még ismeretlen volt számomra - ami nem is volt nagy csoda tekintve, hogy még nem igazán társalogtam senkivel sem a falkából, úgy igazán -, így már nyitottam is a számat, hogy valami bemutatkozás félét benyögjek. Csakhogy a szöszinek más tervei voltak.
- Pontosan tudjuk, hogy ki vagy. Mindenkinek beleégett az emlékezetébe az első találkozásunk, szóval nyugodtan megkímélhetsz minket a bemutatkozásodtól. - mondta gúnyos mosolyra húzva ajkait. Arcomon ideges mosollyal kezdtem el szidni gondolatban a férfit még mielőtt még csak a nevét is megismerhettem volna.
- Ryan! Állj már le! - szólt rá az igen csak jóképű, szőke hajú fiúra egy másik igen jóképű egyed. Nem hiába, az egész falka és a világon létező összes farkas kivételesen jó kinézettel van megáldva. Kár hogy a személyiségükkel már nem tudtak az istenek mit kezdeni...
- Khm. Sarah vagyok, örülök a szerencsének. - villantottam egy ezer wattos mosolyt, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. A szöszke ciccegve egyet nézett inkább el egy másik irányba.
- Ki gondolta volna. – motyogta orra alatt, mintha nem természetfelettiekkel lenne tele a szoba. Arcomon a mosoly egy pillanatra megrándult, de több reakciót nem szándékoztam rápazarolni. Milyen kis aranyos.
- Na és ti? - néztem körbe angyalian, ismételten ignorálva szavait.
- Liam. - biccentett felém, aki rászólt Ryan-re az előbb, majd sorban mindenki más is bemutatkozott. Niall, Ryan, Dylan, Lucas és végül Sean. Ryan-t leszámítva mindenki nagyon kedves volt és így minden nehézség nélkül sikerült is megismerkednem a társaságból mindenkivel és egy kisebb beszélgetésbe is beleelegyedni.

Nagyot ásítva néztem egy helyes kis órára a házban, ami szerint lassan fél kilenc volt már. Rémülten néztem a srácokra, ahogy eszembe jutott, hogy a sötét közeledtével a démonok ereje megnövekszik és bármit is tartogat számomra a ma este, abba nem kellene belevonni a falkát. Megfeledkezve arról, hogy miért is jöttem, kezdtem el össze-vissza dadogva elköszönni. Még hallottam, ahogy Ryan valamilyen megjegyzést tesz rám, de semmi energiám nem volt a szúrkálódásával foglalkozni. Kétségbeesetten kaptam tekintetem a kijárat felé, majd se szó se beszéd ki is rohantam rajta. Egy pillanat alatt átváltoztam, és fehér farkasként suhantam tovább a fák között, akár egy eszét vesztett fenevad. Az utolsó, amit akarok az az, hogy bajba sodorjam az otthon rám váró személyeket, de mivel egyelőre nem lépett át a démon a fizikális cselekedetek szintjére, jobbnak láttam David-hez sietni és visszanyerni a lelki nyugalmamat.
- Mégis hova menekülsz? Milyen aranyos. - hallottam meg kuncogó hangját fejemben, mikor már csak pár kilóméterre voltam a célomtól. Az ablakomra néztem. A nagy sietségemben még láttam, hogy nyitva az ablak, de nem gondolkodva többet a dolgon, első két lábamra nehezedtem, majd ellöktem magamat a talajról. A levegőben gyorsan visszaváltoztam, hogy beférjek az ablakon, majd hatalmas robajjal landoltam a szobámban. Viszont, azzal nem számoltam, hogy túl gyors tempómnak köszönhetően képtelen leszek megállni és erőteljesen az ajtónak csapódom. Hangosan felnyögve terültem el a földön magam körül az ajtó darabokra tört részeivel. Szemeimet lehunyva döntök úgy, hogy pihenek még egy kicsit, még mielőtt felkelnék.
- Sarah? – jelent meg hirtelen a ház két jelenlévő vámpírja: Cora és David. Egy fájdalmas mosolyt küldve feléjük hümmögtem egyet válaszul, majd megemeltem felsőtestem. Hitetlenkedve pillantanak hol az ajtómra, hol pedig rám, majd David magához térve felém siet és megragadva segít fel óvatosan.
- Jól vagyok. – motyogtam enyhe levegőhiánytól szenvedve, miközben térdem alá nyúlva felemelt. Vetett egy pillantást a darabokban álló ajtómra, majd enyhén megrántotta, amitől az egy reccsenést követően elengedte a tartóelemeit. Már úgyis mindegy volt neki. Ezután David fogta és a falnak támasztotta.
- Majd én feltakarítok, ti meg... csak csináljatok, amit kell. - szólalt meh kicsit dadogva a látvány hatásától Cora. David gyorsan megköszönte, majd átlépve a fadarabkákat belépett a szobámba.
- Azt hiszem, nem ártana egy gyors zuhany. – szólaltam meg a tiszta ágyneműmre pillantva.
- Igenis, asszonyom! – fogadott szót viccelődve, majd testemmel kezében indult el a fürdőbe. Bár már teljesen magamnál voltam és a hang tulajdonosa is eltűnni látszott, nem volt szívem megmondani neki, hogy most már letehet. Ahhoz túlságosan is élveztem a helyzetet.
- Lenne kedve a hölgynek egy közös zuhanyzáshoz egy kifejezetten jóképű úriemberrel? – vetette fel hirtelen ötletét, majd villantott egy megnyerő mosolyt kérdése végén. Még hogy, úriember!
- Pfft. – tört ki belőlem a nevetés, majd egy hatalmas vigyorral arcomon kezemet arcára simítottam.
- Hát, hogy is ne lenne. – válaszoltam enyhén eldramatizálva válaszomat.
- Szuper, akkor ugye kezdhetünk is vetkőzni? – pörgött be válaszom hallatán, szemeivel körbefutva a helységet. Gondolom keresve, hogy hová tehetne le.
- Hékás, nem gondoltam komolyan! – szólaltam meg tetetett ijedtséggel, mire felnevetett, majd kérdőn felém fordult.
- Na, jólvan. Hova tehetlek le?
- Nyugodtan letehetsz itt helyben a padlóra, meg tudok állni a saját lábamon. – válaszoltam figyelmen kívül hagyva az arcára kiült szomorú arckifejezést.
- Azonnal. – mondta, majd óvatosan két lábra is engedett engem.
- Köszönöm. – pillantottam fel szemeibe egy tincset fülem mögé tűrve. Sikertelenül.
- Csak természetes. Kint megvárjalak? – kérdezte arcom felé nyúlva, majd ujjára akasztva az előbb magára hagyott tincset sikeresen fülem mögé tűrte azt.
- Khm. Igen, kérlek. – válaszoltam teljesen zavarban. A bűnös pedig egy féloldalas mosollyal arcán szórakozott a helyzeten előttem. Szemöldökömet összevonva megragadtam a vállait, majd gyorsan kitoloncoltam őt a már feltakarított szobámba, mondván, hogy már kezdek viszketni a kosztól. Orrom alatt morgolódva dobáltam le magamról ruháimat, majd léptem be a zuhanykabinba.

Egy elégedett sóhaj kíséretében léptem ki a fürdőszobámból, és pillantottam fel David után kutatva.
- Kész vagyok. - csuktam be magam mögött az ajtót, miután tekintetemmel megtaláltam őt, majd megfordulva az ágyamhoz siettem, hogy bevethessem magamat a pihe-puha takaróm alá.
- Siess, addig én itt várlak. – mondtam, azonban megint semmi reakció nem hallatszott David felől, így összezavarodva fordítottam fejemet irányába.
- Sietek. – válaszolt kurtán, fejét elkapva még mielőtt ránézhettem volna. Mivel sejtelmem sem volt, mi járhatott a fejében inkább ráhagytam a dolgot, és a zuhogó víz hangjára fókuszálva igyekeztem megtartani nyugalmamat. Ami végül olyan jól sikerült, hogy szépen lassan el is aludtam közben.