Óvatosan igyekeztem kinyitni szemeimet, amint magamhoz tértem. Bár még mindig fáradtnak éreztem magamat, már igazán figyelmen kívül hagyható volt az érzés. Oldalra pillantva, Cora-val találtam szemben magam, ahogy egy az ágy melletti székben ülve pihent hátradöntött fejjel.
- Szia. – suttogtam oda neki, enyhén rekedt hanggal, mire szemei kipattantak és felém fordult.
- Hogy vagy? Jobban érzed már magad? Kérsz vizet? – támadott le, mire elmosolyodtam. Jó érzés, ha van valaki, aki ennyire aggódik érted.
- Már sokkal jobban, és igen elfogadnék egy pohárral. – mondtam, majd felültem az ágyban. Válaszomat hallva egy pillanat alatt kámforrá is vált, amit látva, nevetve nyújtózkodtam egy nagyot. Körülnézve, egy egész takaros kis szobában találtam magam. Bár a függönyök el voltak húzva, a réseken beszökő világosságnak köszönhetően tisztán ki tudtam venni a helységben lévő berendezések körvonalait. Kifejezetten otthonos érzést nyújtott a szoba, ami az erdőhöz hasonlóan, a barna és zöld színek árnyalatait viselte.
- Meghoztam a vizet! – rontott be Cora az ajtón, mire hálásan megköszöntem, majd elvéve kezéből gyorsan le is húztam. Torkomban jóleső érzés terjedt szét, azonban rögtön utána a hasam kezdett korogni, így elvörösödve pillantottam az ajtó felé. Már egy jó ideje nem volt szükségem ételre, úgyhogy teljesen váratlanul ért ez az egész helyzet. Viszont egyszerűen csak ennem kell egy kicsit és aztán biztosan minden rendben jön.
- Szerinted megdobnának valami ehetővel, ha szépen kérem őket?
Feszült ábrázatomat látva Cora nevetve segített fel az ágyról, majd a szekrényből elővett nekem egy kupac ruhát.
- Tessék, öltözz át, aztán gyere ki! Addig csinálok neked valamit. – mondta, mire bólintottam, majd neki is álltam öltözködni.

A szobából kilépve óvatosan körülnéztem, majd megnyugodva vettem észre, hogy aligha van bárki ébren még. A folyosó, aminek vége a nappaliba -, illetve az azzal egy helységben lévő konyhába is - nyílt, élénksárga fényben úszott a felkelő nap fényétől. Azonban a gyomrom korgása megszakított a nézelődésben, sürgetve, hogy induljak már meg, úgyhogy sietve lépkedni is kezdtem. A nappaliba érve jobbra fordultam, majd boldogan futottam az asztalhoz, amin oda volt már készítve két jól megpakolt szendvics egy tányérra helyezve. Cora, aki tekintve, hogy elkészült már a szendvicsekkel, a szemben lévő széken ülve meredt előre, azonban érkezésemre egy aranyos mosoly került arcára.
- Jó étvágyat! – szólalt meg vidáman, amit rögtön meg is köszöntem, majd neki láttam az evésnek.
- Hmm! Ez nagyon finom lett! – dicsértem meg elégedetten nyammogva tovább a szendvicsen, jó nagyokat harapva belőle minden egyes alkalommal.
- Ha! – nevette el hirtelen magát Cora, majd igyekezve visszafojtani, fejét gyorsan tenyerébe temette.
- Mhi ahz? – kérdeztem teli szájjal, mire nem bírta tovább és újból hangosan nevetni kezdett. Morcosan figyelve őt vártam, hogy befejezze, azonban egy idő után már nem bírtam és inkább lenyeltem az utolsó falatot és mérgesen rámeredtem.
- Mégis mi ilyen vicces, hogy percekig abba sem bírod hagyni?
Kérdésemet hallva egy pillanatra megakadt, majd meglátva engem elengedett még egy két gyors nevetést, majd komolyra vette a szót.
- Nos, csak annyi, hogy nagyon aranyosan etted azt a szendvicset. – mondta egy ártatlan mosolyt villantva felém mondata végén. Arcomra valószínűleg kiülhetett, hogy mennyire tetszett a válasza, mert hirtelen a mosolya kicsit idegessé vált. Feladva sóhajtottam egyet, majd kezembe vettem a tányért, hogy elmossam magam után.
- Mennyi időre voltam kiütve? – tereltem inkább a témát.
- Egy napig. Ah, tényleg! Az alfa azt mondta, hogy szóljunk neki, amint felkeltél. – kapta fel fejét, ahogy eszébe jutott az információ.
- Jogos, de azért csak illene megvárni, hogy felkeljenek és elkészüljenek. Annyira nem sürgős még a helyzet.
- Ah, igaz. – ült vissza a székbe.
Egy utolsó pillantást vetettem a tányérra, majd elzárva a csapot, elpakoltam a helyére.
- Addig is – fordultam Cora felé – mit szólnál egy gyors sétához? – vetettem fel az ötletet, mire ő csillogó szemekkel bele is egyezett.

A lehullott levelek hangosan ropogtak minden lépésünkkel. Az őszi időjárás ezúttal sokkal hamarabb beköszöntött, ami a fákon is egyértelműen meglátszott. Cora-val csendben sétáltunk egymás mellett, majd amikor már elég mélyen jártunk az erdőben, kiengedtem egy gondterhelt sóhajt.
- Ajjaj! Ez nem hangzott túl biztatóan. – szólalt meg ő is, miután meghallotta mekkorát sóhajtottam. Kínosan elmosolyodtam, majd előre szegeztem a tekintetem.
- Nem is festenek túl rózsásan a dolgok. Az az érzésem van, hogy még csak most fog kezdődni az igazi nagy baj. – vallottam be őszintén, ahogy visszagondoltam az utóbbi időben történtekre.
- Uh, azt hittem le fogod legalább tagadni. Ez így teljesen váratlan volt.
- Bocs. – mondtam felnevetve, mire óvatosan meglökte a vállamat.
- Na, ki vele! Ne kímélj! – mondta fájdalmas arckifejezéssel.
- Hát, hol is kezdjem? – kérdeztem, ahogy fejben sorolni kezdtem mindazt, ami az utóbbi időben fejtörést okozott számomra.
- Talán az elején?
- Ha, ha, ha, nagyon vicces. – reagáltam le klisés válaszát.
- Meddig vagy tisztában a dolgokkal? David érkezésének körülményeiről beszéltünk a legutóbb, ugye?
- Igen, azóta csak az van meg, amit láttam, meg a fájdalmas románcotok huzavonái. – mondta egy gonosz mosolyra húzva száját, mire ezúttal én löktem meg a vállát. Nevetve nézte mérges ábrázatomat, majd kért, hogy folytassam. Úgyhogy, elmeséltem neki a rémálmokat, hogy sokszor napközben a hangját is hallottam, majd hogy végül két napja abban a legyengült állapotomban végül sor került a „végső lecsapásra", amit csak egy mondatban vezettem le: egy mesterséges rémálomban megtámadott, de legyőztem.
- De mégis miért csinálta mindezt? – kérdezte nem értve a helyzetet, mire elhúztam a számat. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy Cora egy jó ideig még mellettem fog maradni, szóval valószínűleg nem árthat neki, ha tud a démonokról egy s mást.
- Ashton mesélt neked arról, hogy egyes vámpírok klánokat alkotnak?
- Igen. – bólintott egyet válaszul, majd kíváncsian figyelt tovább.
- Nos, az erősebb klánok vezetői egyes esetekben démonok, akik a vámpírokkal szövetségbe léptek a hatalomvágyuk miatt. Mert hát, ki merne ellenszegülni neked, ha egy sokkal veszélyesebb alak áll mögötted? A démonok pedig csak egyszerű szolgákként kezelik őket. A kevés jelentőséggel bíró feladatokat a vámpírokra sózzák.
Magyaráztam el, hogy hogyan néz ki egy általános hierarchia, majd vettem egy nagy levegőt.
- Én pedig belekeveredtem egy ilyenbe. – böktem ki, mire Cora ösztönösen is felszisszent.
- Először nem volt belőle nagy probléma, mert csak a kisebb rangúak jöttek utánam azonban, ahogy fogytak, úgy nőtt a helyzet súlyossága is. Akkor még nem igazán foglalkoztam ilyenekkel. Tapasztalatlan és öntelt voltam. A szüleim pedig abban az időben nem voltak abban a helyzetben, hogy foglalkozzanak azzal, hogy éppen mi folyt körülöttem. Addig, amíg este otthon kajáltam és egy darabban érkeztem haza, nem foglalkoztak azzal, hogy mit csinálok. – szomorkásan elmosolyodva gondoltam vissza a kínos csendben eltöltött vacsorákra. Bár nem voltak a legkellemesebbek, egy részem mégis hiányolta őket. Cora türelmesen várta, hogy folytassam, aminek hatására el is mosolyodtam.
- Nos, igen. Röviden, a probléma súlyossá vált, engem elfogtak, majd miután megtörtek a saját céljukra használták a képességeimet. Teljesen elzártak a külvilágtól. – hadartam végig, érezve, hogy még mindig kényes téma ez számomra – Aztán egy szerencsés véletlen során kiszabadított egy boszorkányklán, aki egy társukat jöttek megmenteni és velük voltam egy ideig. Azonban végül még így is megtaláltak és megfenyegettek, hogy ha nem megyek vissza magamtól, akkor a boszorkány klán fogja bánni, aminek hatására bekattantam és hát lemészároltam az egész vámpírklánt. – fejeztem be, majd feszülten játszadozni kezdtem a körülöttünk lévő levelekkel. Tekintve, hogy Cora szótlan maradt még percekkel később is, idegesen elmosolyodtam. Még a szava is elállt.
- A démon, aki megtámadott, egy rokona volt a klánvezéreknek és meg akarta bosszulni őket. Csak hát ugye nem sikerült. – tettem hozzá még halkan.
- Hú! Oké, most már mindent értek. Köszönöm, hogy beavattál. – reagálta le egyszerűen a dolgokat, mire hálásan elmosolyodtam.
- Csak természetes. Nem szeretnélek kihagyni semmi jóból. – nevettem fel, mire ő is követte példámat.
- Micsoda megtiszteltetés. – válaszolta egy jó nagy adag iróniával hangjában, mire egy hatalmas vigyort küldtem felé.
- És akkor most mi lesz? Mi a következő lépés? Mit értettél az alatt, hogy még csak most fognak kezdődni a bajok? – árasztott el kérdéseivel, mire rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról.
- Nos, egyrészt, csak szerencsén múlott, hogy egy démon jött utánam és biztos vagyok benne, hogy van még bőven belőlük ott ahonnan jött. Másrészt, ott van a farkaspár és a nemrég érkező babájuk, ami azért gond, mert a testem jelenleg tele van démoni erővel, ami elnyomja a természetes erőimet, ami miatt nem tudok jelenleg gyógyítani. Ezen kívül csak egyszerűen van egy rettentő baljós érzésem és fogalmam sincs, hogy mi okozhatja, de biztos, hogy nem egy kellemes meglepetés. – fejeztem be idegesen rágcsálva ajkaimat.
- Nem tudod egyszerűen csak kilökni magadból a démoni erőket?
- Jelenleg olyan sok van bennem, hogy egy tíz kilóméteres körzetben kihalna a természet. Azt pedig senki sem szeretné. Bár helyre tudnám hozni rögtön utána, ez egy hatalmas kárt okozna a kapcsolatomban a természettel. – magyaráztam el neki.
- Általában fokozatosan kiengedem magamból, viszont most szerintem kénytelen leszek elhasználni. – húztam el a számat, már csak a gondolat hatására is.
- Ami természetesen még több gondot fog szülni. – szólalt meg Cora, mire egyetértve bólintottam egyet.
- Valamint egy időre el kell, hogy tűnjek miatta, tekintve, hogy nem sok dolog van, amin elhasználhatnám a közelben. – mondtam, mire szomorúan rám kapta tekintetét.
- Nyugalom, majd minden nap visszajövök, tekintve, hogy a farkaspárra még mindig figyelnem kell. Viszont ettől függetlenül szeretném, ha egy időre Ashton-nal élnél és megkérnéd, hogy tanítson meg megvédeni magad. – mondtam elkomorodva, ahogy eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor Cora veszélybe került.
- Rendben, de akkor ígérd meg, hogy időnként meglátogatsz! – mondtam felém nyújtva kisújját, mire elmosolyodtam és rákulcsoltam sajátom.
- Ígérem!