Itt ülök Liz szobájában és hallgatom, ahogy próbál lebeszélni erről a Minecraftról mindenféle mondvacsinált indokkal. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi a baja. Igaza volt Wilburnak, ez úgyis csak egyszeri alkalom. Ha Tommyt választanám, nem őt, most nem ülnék a szobájában, hanem a sajátomban, és nem is tudnék a rokonságról. Viszont az eddigi sérelmeimet leküzdve megbarátkoztam a gondolattal, és magamhoz képest igenis próbáltam az új szomszédjaimmal összebarátkozni. Úgy döntöttem, félbeszakítom, mert mindketten tudjuk, hogy úgyse tud lebeszélni róla.

- Hé, Liz. Nyugalom, nem lehet ebből semmi gond. Tudnál válaszolni egy kérdésemre? Őszintén?
- Ja, persze.
- Tényleg Tommy miatt nem akarod, vagy van valami hátsó szándékod?
Elgondolkodott a kérdésemen, amivel egyértemű választ kaptam, már csak az érdekelt, miért.
- Igazad van. De nem mondhatom el, miért... Amúgy se hinnéd el. Kérlek, ne csináld. Will... Ő... Nem...- elakadt a szava.
- Ő nem mi?- kérdeztem izgatottan.
- Már mondtam, nem mondhatom el!- csattant fel váratlanul, amitől összerezzentem. Olyan furán viselkedik.
- Akkor nem tudok segíteni. Sajnálom.- várakozóan néztem rá, de nem válaszolt, úgyhogy kiviharoztam a szobájából.

Nem akartam, de mire felértem a szobámba, könnyek áztatták az arcom. Kezdem megbánni ezt a költözést. Otthon kellett hagynom a legjobb barátnőmet, aki eddig mindig kiállt mellettem. Azt hittem szereztem egy másikat, aki már -mint kiderült- az első pillanattól hazudott nekem. Aztán találkoztam olyan emberekkel, akikkel jobb lett volna, ha nem is tudunk egymás létezéséről. Most mégis sikerült konfliktust kevernem, pedig alig két napja vagyok itt. Zokogásomat csak az ablaknak verődő esőcseppek szakították időnként félbe. Úgytűnt az még az időjárás is gúnyt űz a hangulatingadozásomból, és leutánoz.
Kip-kopp. Egy autó gördült be a ház elé, narancsos fényű lámpái bevilágítottak a párás ablakomon. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy anyáék megérkeztek. Anyának bemutatták a várost Liz szülei. Remélem, legalább ő jól érezte magát... Küldtem egy üzenetet az említettnek, hogy beszélek valakivel és ne zavarjon, remélem, megérti majd és nem fog bejönni. Most nincs szükségem társaságra.

Mintegy vezényszóra jött az értesítés, hogy Wilbur Soot barátnak jelölt discordon. Létrehozott egy átmeneti szervert, amiben benne voltak Lizék, és a Bench Trio. Elfogott az izgatottság és el is feledkeztem az önsajnáltatásról.
W: Sziasztok! Mindenki készen áll?
Li: Nem.

Nem lepődtem meg Liz reakcióján.
Le: Várj, bekapcsolom a PCm
Ahogy leírtam, úgy intézkedtem. Elindítottam a Minecraftot és a Discordot is. Ekkor elbizonytalanodtam. Most komolyan meg fogják adni a szerver IP-jét? De hát ezt ha akarom, világgá kürtölöm. Mire ez a hirtelen bizalom. Viszont az adrenalin meggátolt a logikus gondolkodásban.
W: itt az IP: 62 66 444 7 88 555 2 8 444 666 66

Elkezdtem bepötyögni a számokat. 62 eddig oké. 66 444 7 88. Nem olyan bonyolult. 555 2 8 444. Csodálom, hogy eddig még nem hackelték meg. 666 BUMM!
Hirtelen kicsapódott a szobám ajtaja. Szerintem mondanom sem kell, a torkomba ugrott a szívem, és kivert a verejték. Nos... Talán még nem tisztáztam, de akkor most elmondom. Anyának és nekem egy közös gépünk van, ami pont az ajtónak háttal, az ablakkal szemben foglal helyet. Szóval ha bejön valaki, nem látom ki az. Nos, most is ez történt. Mielőtt még elkezdhettem volna egyáltalán gondolkodni azon, hogy mégis ki vagy mi törte be az ajtót, Liz hangja megszólalt. Kivételesen örültem neki.

- Nagyon sajnálom, amit csináltam. Csak kérlek ne csiná...
Nem tudta befejezni, mert kitaszítottam a szobából és magamra csuktam az ajtót. Utáltam magam érte, de elegem volt már a rejtélyességéből.

Idegesen beírtam az utolsó két hatost és nem hagyva időt magamnak, beléptem. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel. Talán nem. Akkor még nem tudtam.

Mikor a világ betöltött, és szép lassan a chunkok is, Wilbur és a Bench trio skinjeivel találtam szembe magam. Illetve mögött mert háttal álltak nekem. A hosszú, szabadtéri tölgyfa folyosón álltunk, ami végigvezet az SMP fő városain. Ránéztem a Discordra, és láttam, hogy már el is kezdték a beszélgetést. Becsatlakoztam én is. Valószínűleg nem vették észre.
- Elrontottad őt! Mostmár őt is!- kiabált hisztérikusan Liz.
- Ugyan! Csak sokkal szebb és izgalmasabb élete lesz. Hálásnak kéne lenned! Nem veszek be akárkit!- válaszolt lágy hangon Wilbur. Nem volt ideges, de kirázott tőle a hideg.
- Hálásnak?! Hálásnak, amiért mindenkit, aki közel áll a barátaidhoz, behálózol?- sziszegte Mia. -Mit tettél Dristával?
- Ezt nem kellett volna...- motyogta Tubbo. Igaza volt. Drista említésére Liz ugyanis hangosan felzokogott.

Mielőtt mégjobban elfajult volna a dolog, közbeszóltam. Őszintén szólva nem volt kedvem még egy konfliktushoz.
- Omm... Sziasztok!- hát el elég esetlen volt.
- Lea! Hát itt vagy!- köszönt negédesen Wilbur.- Nos... Kezdődhet a móka!

Adott nekem 64 sötétszínű zúzottkövet, és elindultunk L'manburg maradványai felé.
- Haragszol? Mármint Tom miatt.- törte meg bizonytalanul Liz a lassan kínossá váló csendet.
- Nem. De ugye te sem?
- Dehogyis.- mondta, de a hangja valami egészen mást üzent.

Végül igaza lett Wilburnak, oldódott a hangulat és hamar eltelt az a kemény 3 óra, amit az "emlékműbe" fektettünk. Mindenki beszélgetett egy kicsit mindenkivel, örültem, hogy akár egy estére is, de barátként beszélgethettem azokkal az emberekkel, akikkel éveket töltöttem a tudtuk nélkül. Végül anya "vacsora" kiáltása vetett véget részemről a játéknak. Kedvesen elköszöntek tőlem, ami nagyon jólesett. Akárcsak a vacsora, amit ezek után gyorsan betömtem. Villámsebességgel lezavartam az esti kötelességeimet és bedőltem az ágyamba. Nem érdekelt, hogy nem voltam még teljesen kipakolva, nem érdekelt, hogy nem voltam betakarózva, nem érdekelt, hogy nincsen párnám, ami nélkül eddig soha nem sikerült elaludnom, már az sem érdekelt, hogy lelóg a lábam és a lábujjaimat reggelre ellophatják az ágy alatti mumusok. Már csak kimerültséget éreztem, ami nem is volt csoda egy ilyen nap után.

897 words
2021/12/16.