Mellkasom összeszorul, torkomat fojtogatja a kegyetlen, feltörni kívánkozó zokogás, mely légcsövemben gombóc formájában fullaszt, levegőhöz képtelen vagyok hozzájutni; oxigénhiányos állapotomban megszédülök, forog a világ, kifordul alólam a talaj és zuhanok. Zuhanok, de ki tudja hova, ki tudja mi vár rám, mikor érek földet. Mintha valami külső erő kirántotta volna a lábaim alól a szilárd talaljt, a biztos pontot, melybe kapaszkodhatnék; a Föld kettényílik, s csak zuhanok, egyre és egyre mélyebbre, miközben egész valóm a hidegtől remeg, hiába tartok a forró magma felé. Ott legalább meleg lesz, nem? Körülölel a forró láva, otthon nyújt, magába fogad, eggyéválok vele; nem remegek többé, csak sodródom a kénköves, pokoli árral, mely magába fogadja a zuhanó lelkeket. Talán te is csatlakozol egy nap. Én várni foglak, s mikor elérkezel hozzám, meleg öleléssel fogadom reszkető testedet, hogy együtt otthonra lelhessünk ebben a pokoli közegben.