hideg van kint, lévén hogy december elején tapossuk. már sötét van, most értünk vissza az orvostól; vagy két órán keresztül ott voltunk, nem tudom, nem emlékszem már, úgy éreztem, mintha megállna az idő, míg a váróban voltam – én nem mehettem be. lefektetünk a helyedre, fejedet az ölembe teszem, kedveskedőleg simogatlak, miközben szemeim könnyek marják; most minden rendben, szóval felmegyek. felhívom őt, hogy elterelje a figyelmem erről az egész fájdalmas helyzetről, ám idővel lentről hallom, hogy sírsz. szólok, hogy visszajövök, majd leszaladok. később mondom, hogy majd visszahívom. most lent kell lennem veled. melléd telepszem, simogatom a fejed, szemeim könnyeznek, te már nem pislogsz, légzésed lassul; mellkasodhoz hajolok, s szíved már nem dobog. nem merem elhinni, nem tudom felfogni. remegni kezdek. majd zokogni. testedre dőlök, magamhoz ölellek, nem akarlak elengedni. apa kimegy a kertbe, mindenki sír, de én a legjobban. percekig, lehet egy óráig is ölellek, apa pedig bejön; én akarlak kivinni, de nem bírlak. apa a karjaiba vesz, majd a kertbe visz, s újdonsült ágyikódba fektet, s a hideg földdel betakarunk – mi ketten, apa és én. továbbra is zokogok, hiszen nem tudom felfogni, hogy elmentél. nyakörved szorongatom, melyet bent levettem rólad, s leülök kintre, a kanapéra. egész testemben remegek, s nem tudom, hogy a hideg miatta, vagy az egész testemben szétáradó fájdalom miatt. anya rágyújt, s apa is, majd én is, miközben sós könnyek marják az arcom. majd bemegyek. felviszem magammal a nyakörved, s a játékod, melyen érzem az illatod még. az ágyamba dőlök, sötét van a szobában. telefonom magamhoz veszem, s írok neki; meghaltál.