Gyűlölök kint lenni a kertben, gyűlölöm azt az ürességet, mely az egész térben szinte belélegezhető, azonban mintha megfulladnék ott; torkomban gombóc keletkezik, összeszorul a tüdőm, szemeimben pedig sorra gyülekeznek a fájdalmam megtestesülése.
Körbepillantok, majd lehunyom a szemem, reménykedve, hogy ismerős motoszkálás üti meg füleim, apró kopogás a betonon, a kerítés és a homoktövisek zörgése, a kiáltás apámtól: „Ne ugass!“
Kinyitom szemeim; sehol semmi, az üresség köszön vissza rám egyedül a fojtogató némasággal, s az egyik félreeső homiktövis alól a föld, mely alatt fájdalom nélkül megpihensz már örökké.
— nem bírok kimenni.