Ugye van egy jófej (bár elég régimódi) nagyanyám, akivel szoktam néha beszélgetni. Inkább, minthogy a szüleimmel lelkizzek. Isten ments.

Szóval az egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával előjött a tipikus nagymamás kérdés: "Na és, a fiúkkal hogy állsz?" Én meg így vigyorogtam magamban, hogy haha, ő még nem tudja. Mindesetre azt mondtam, hogy sehogy.

Nagymamám: de hát miért?

Én: mert nincs olyan fiú aki elviselne?

Nagymamám: ne mondj már ilyet! Olyan aranyos, kedves kislány vagy! Biztos akad egy udvarlód.

Én: *nagyon, nagyon sötét tekintet és szemforgatás*

Nagymamám: értem. Akkor azt mondd meg nekem, hogy kaptál-e már szerelmes levelet.

Én: egyet még alsóban, egyet meg tavaly. De ez most hogy jön ide?

Nagymamám: hívtak már randira?

Én: aha. Hárman is.

Nagymamám: vallottak már neked szerelmet?

Én: bocs, de ez most tényleg hogy is jön ide?

Nagymamám: csak próbállak ráébreszteni, hogy a fiúk igenis érdeklődnek irántad, csak lepattintottad őket.

Én: még szép! Mind trollok voltak.

Nagymamám: azt hallottad már, hogy nem a külső számít?

Én: lehet, hogy közönséges vagyok, de a nekem a külső akkor is fontos.

Nagymamám: most úgy beszélsz, mint valami elkényeztetett tinipicsa, ugye tudod?

Én: elvégre az vagyok, nem?

Nagymamám ezek után csak vállat vont, és inkább csinált nekem nutellás palacsintát😺