Steve's POV

Hat év. Eddig bírtam azt a keserű kínzást, ami azzal járt, hogy mögötted üssem a bőrt. Hogy minden egyes nap a te hátsódat kelljen néznem, és a te hangodat hallgatnom, a közönséget pásztáznom, látni őket, hogy ugyanannyira szánalmasan akarnak, vágynak rád, mint az a buta szőke ott a háttérben. Én. Nem voltam több ennél.

Hordott a hátán valaha még egy akkora idiótát a Föld, akinek ennyi időbe tellett erre rájönnie? Hat évbe. Hozzávetőlegesen hetvenkét hónapba. Több mint kétezer nyomorult napba. Ötvenezer gyötrelmes óra kellett ahhoz, hogy a szemedbe tudjam mondani, továbblépek, mert ideje a saját lábamra állni zeneileg. Persze nem azt, amit valójában kellett volna, hogy ideje továbblépnem, és normális kapcsolatot keresnem, a titokban évek óta a kollégámmal dugok című röhejes vígjáték helyett. Úgyis tudtam, hogy ha nem vagyok az orrod előtt nap mint nap, nem fogsz keresni. Nem jelentek neked annyit. Csak kéznél voltam.

És persze így is lett. Hónapok óta nem láttalak.

Sokszor nevettem azóta magamban, amikor arra gondoltam, hogy a nagyonokosok azt mondják, a hetedik év a fordulópont egy kapcsolatban. Általában negatív fordulat következik a nagy boldogság után, de nálunk ez aligha fordulhatott volna még negatívabb irányba a game overt leszámítva, szóval maradt volna a statisztikailag jóval ritkább pozitív irány. Ha kihúzok még egy évet, vajon mi történhetett volna? Kapok egy jegygyűrűt? Hát persze. Inkább egy lapátot a seggem alá. Igen, sokkal valószínűbb. Így megelőztelek.

Miután otthagytam a bandát, párszor még találkoztunk. Néhányszor Stef is áthívott sörözni a próbák után. Persze olyankor mindig nagyjából egyszerre indultunk tőle haza... De ezek az alkalmak is megritkultak. Majd elmentetek turnézni, és azóta a néhány rövid és meglehetősen felszínes üzenetváltáson kívül nem is hallottam felőled. Persze ehhez az is kellett, hogy magányos éjszakákon néha az ágykerethez bilincseljem a kezeimet. Máskülönben félő volt, hogy elkezdek picsogó üzeneteket zúdítani rád. Még a végén megsajnáltál volna, és egy-egy regenerálódásra szolgáló párnapos szünetben hazarepültél volna megdugni a szegény kis magányos szőkét. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt visszafogni magamat. Megpróbálni kiverni a fejemből azt a hat évet. Valami mást kezdeni az életemmel. Nem mondom, hogy a nagy próbálkozáshoz túl sok siker társult.

A turnénak tegnapelőtt lett vége, elvileg már itthon vagy. Furcsa, hogy azt mondom, itthon. Londonban. Miattad lett "itthon" ez a város. Nem mintha olyan nagyon éreztetted volna velem valaha is az otthon melegét. Maximum néha az ágy melegét... de azt se túl sokáig, nehogy még a végén félreértsem.

Járok egy csajjal. Illetve ha ezt most nagy hirtelenjében gyorsan átgondolom, azt hiszem, csak jártam. Múlt héten volt a születésnapja, én meg szépen elfelejtettem. Este kaptam egy baszd meg üzenetet, épp amikor a haverokkal ittunk, amit valamelyik idióta a telefont kikapva a kezemből gyorsan ki is törölt, majd azután sem adták vissza egész este a mobilom, nehogy elkezdjek a buli kellős közepén bocsánatért esedezni. Én meg másnapra, meglehetősen másnaposan el is felejtettem az egészet. Igazából a létfenntartás alapvető funkcióin kívül akkor mindenről elfeledkeztem. Csak egy-két nappal később jutott eszembe az egész, felderengett az a bizonyos sms, de azóta sem beszéltem a csajjal. Nem tudtam, mit mondjak. Persze még rendbe lehetne hozni. Mindent rendbe lehet egy-két szép szóval, virággal, csokival, kedvességgel. De hazudjak magamnak tovább? Valójában nem érdekel.

Persze mindjárt harminc éves vagyok, ideje lenne megkomolyodnom, megállapodnom, bla-bla-bla... de hiába az évszám, az elvárások, meg a szokások. Valójában még mindig azt várom, hogy te kopogj be az ajtómon. Nevetséges vagyok. Tudom magamról, és mégis, nem tudok mit tenni... csak annyit, hogy én is veled nevetek saját magamon.

Lemegyek a sörözőbe, hátha összefutok egy-két ismerőssel, akik a mínuszból legalább nullára felhúzzák az életkedvem. Más dolgom úgysincs, nem vár haza az asszony meg a kölkök. Vagy nézhetném egész este a sarokba állított gitárt, amit pár éve tőled kaptam a születésnapomra, és álmodozhatnék arról az éjszakáról, hátha valaha visszakapom, újraélhetem, de jobb nem hülyét csinálni magamból, még ha itt a négy fal között más nem is látná, saját magam előtt sem.

Belépek a helyiségbe, és ahogy a bár felé indulok, azonnal rajtad akad meg a szemem. Leblokkolnak a végtagjaim, mozdulni sem bírok. Miért vagy itt? Tudod, hogy ide én járok. Csak velem voltatok itt eddig. Megpróbálom összeszedni magam, először a levegővételre koncentrálok, azután a sarkamra a padlón, amin ideje lenne pördülni egyet, és elindulni kifelé.

Fókuszálj szöszi! Fókuszálj, különben véged, mindaz amit elértél ezidáig, hogy már nem naponta nyolcvanháromszor, csak tizenhatszor gondolsz rá, szertefoszlik! - üvölti valami a fejemben. Talán kezdek bekattanni. Kezdek? Heh.

Nagy levegő, láthatatlan üzemmód. Sarkon fordulok, benyúlok a zsebembe a cigarettás dobozért, mintha csak bagózni mennék kifelé, aztán az ajtóban a ház falának dőlve, remegve gyújtok meg egy szálat. Azelőtt nem dohányoztam. Csak a te cigid füstjét szívtam sokáig. Talán hiányzott a szád nikotin íze, és megpróbáltam ezzel pótolni. Még egy szánalmas hülyeség. Hányadik is? Jobb lesz nem számolnom. Sosem voltam jó matekból.

Gyakorolom még egy darabig a be- és kilégzést, kicsit talán túlzott erővel dörzsölöm meg az arcom, aztán büszkén kihúzva a hátamat, amiért nem visszafele indulok el hozzád a bárba alamizsnáért kuncsorogni, útnak indulok haza. Haza. A gitárral beszélgetni. A hang a fejemben is gratulál a remek tervekhez.

- Steve!

A hangodat hallva újra megáll a lábam a talaj felett tíz centire, és megfagy a lépés, mint amikor odabent megpillantottalak. Túl sokáig tartott összeszedni magam, és tessék. Béna, béna, béna! - kiabál a kis hang.

- Steeeve! - másodszorra szinte dalolod a nevem. Hallom, hogy mosolyogsz, rád sem kell néznem hozzá. Úgy ismerlek, mintha házasok lennénk, pedig ennél távolabb nem is lehetne az igazság. Én mindössze figyeltem, és tanultam. Téged sosem érdekelt, hogy megfejts.

Nem fordulok vissza. Nem tehetem, mert onnantól kezdve oda a fene nagy büszkeség, és jön a kuncsorgás. Tudom, ismerem magam. Pontosan tudom, hogy hezitálás nélkül alazkodnék meg, ha esélyt látnék arra, hogy egy kicsit is kaphatok belőled.

Szedd össze magad, szöszi! Most azonnal! - hallom újra a hangot, ami valamelyest észhez térít. Nem hunyászkodhatok meg. Újabb nagy levegővétel, mert érzem, hogy kell az agyamnak. Vagy annak a folyékony valaminek, ami a helyén van.

- Hé, Brian! Hát te? - vigyorgok végül hátat fordítva az árnyékomnak.

Csak könnyedén - tervezem el. És pont úgy is festek. Hát persze.

- Itt vagyok - mosolyogsz édesen. - Újra - és a fejed valami ennivalóan tündéri módon félrebiccentve tárod szét a karjaid.

Utállak.

Nem tudom, mit vársz, rohanjak a karjaidba? Kösz, nem. Épp most terveztem el, hogy nem.

- Igen, tudom, vége a turnénak - felelem félvállról, és bólogatok a parázsló cigivel a számban. Mintha az itt egyszerűen csak Londont jelölte volna. Nem pedig az én törzshelyemet. - Hát pihend ki magad. Tudom, milyen fárasztó hónapokon vagy túl - folytatom az általános csevejt, mintha lenne itt más is, aki miatt ilyen tárgyilagosan kell beszélnünk. Pedig csak én vagyok, saját magam miatt muszáj.

- Végigaludtam a tegnapot - nevetsz fel, és megingatod a fejed. - Most egész jól vagyok - teszel egy lépést felém. - Főleg, hogy... - duruzsolod, miközben lépsz még kettőt, ezzel túlságosan is közel kerülve hozzám. Be a személyes terembe. Nem szabad beengedjelek, ezért elkezdek hátrálni.

- Hogy vannak a többiek? - terelem a témát. Nem mintha lett volna téma. A prédára vadászó szemvillanásaidon kívül.

- Jól. Asszem - vonsz vállat, és összeráncolod a homlokod. - Nem vagyok az apukájuk.

Erre felnevetek. Csak egy icipicit, de amint megtörténik, már abban a pillanatban tudom, hogy ezt nagyon nem szabadott volna. Azt hiszed, ezzel zöld utat kaptál mindenhez. Hozzám lépsz, kiveszed a cigit a számból, beleszívsz, és megcsókolsz. Gyorsan, követelőzőn, röviden. Minden benne volt ebben a csókban: Te. Én. Ágy. Azonnal. Minden. És semmi. A pontos lenyomata annak, ami köztünk mindig is volt.

Vadul kalapál a szívem. Az agyamban már két kis démon hangja kiabál felváltva. Ha összevesznek, és kinyírják egymást, vajon én is holtan esem össze? Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás. Az egyik mindenáron rá akar venni, hogy amilyen gyorsan csak tudok, köszönjek el tőled, és induljak haza. De közben a másik meg akar ragadni, és a sötétbe vonszolni téged. Az egyik öreg fa törzsének vágni, a combjaid közé fúrni a térdem, a kezeid a fejed fölött a fa kérgének nyomni, és... Elmosolyodok magamban a képzelgéseimen. Sosem tenném ezt meg veled, mert sosem lenne merszem megtenni. Nem tudom, látszott-e az arcomon az a keserű belső mosoly. Vajon megmozdult a szám sarka?

Csak egy-két másodperc telt el, de nem kaptál választ a csókodra. Se viszontcsókot, se ellenkezést. Megragadod a könyököm, és sürgetőn indulnál velem a sötétben afelé a bizonyos csókba ígért ágy felé, de visszatartalak. Hogy hogyan sikerül, azt nem tudom.

- Nem. Ne haragudj, Brian, de nem - rázom a fejem a tőlem telhető legmagabiztosabban.

Elkerekednek a szemeid, mert semmit sem értesz. Nem nézel a felszín alá.

- Összejöttél... van valakid? - kérded végül halkan, összeszűkült szemekkel. Bár a mellékelt vállrándításban erősen benne van a "nem érdekel" is.

- Van - vágom rá azonnal. - Vagyis nincs. Nem tudom - hadarok összevissza, még nagyobbra kényszerítve ezzel a csodálkozón rám meredő szemeid. Igen, tudom, ez nem sikerült valami jól. - Nem ez számít - csóválom meg a fejem lassan.

- Hát mi? - kérded, de másfél másodpercnél tovább nem vársz a válaszra, nekem meg egy kicsivel tovább tartana kinyögni a visszautasítás valódi indokát. - Oké, ha nem jó neked, majd holnap vagy holnapután találkozunk. Majd írj egy sms-t! - biccentesz, és azzal a lendülettel megfordulsz, hogy tovább indulj.

Pofon vág az érzés, hogy na, ennyire kellettem. Ha most nem jó, majd holnap. Mára majd akad más.

A karod után kapok, és látom a félhomályban, ahogy futólag elmosolyodsz. Pedig nem azért állítalak meg, amiért hiszed. Ezt most kell megbeszélni. Ha itt halok meg, akkor is.

- Nem - rázom a fejem újfent hevesen.

- Mi nem? Steve, nem értelek! - figyelsz grimaszolva. - Imádsz velem lenni - hangsúlyozod, és mindketten pontosan tudjuk, mire célzol. - Nem tudod letagadni - húzódnak széles mosolyra az ajkaid magabiztosan.

Keserűen felnevetek. Ennyire nyilvánvaló lennék? Hát persze. Te meg ennyire hülye, hogy csak ezt látod? A lényeget nem? Nem, nem hülye. Csak önző. Más sosem érdekelt. A miértre sem kérdezel rá. Nem érdekel.

- Nem akarom ezt játszani tovább - nyögöm ki végül.

- Nekem úgy tűnt, minden kis játékot élveztél - szúrsz oda némi indulattal a hangodban. - De nem fogok könyörögni. Ha tényleg ezt akarod, akkor ennyi volt. Vigyázz magadra, Steve. Viszlát - biccentesz egykedvűen, és elindulsz az úton.

Bepánikolok, pedig most kellett volna hagynom, hogy elmenj. Most engedtél volna szabadon valójában végleg. Itt kellett volna pontot tenni az egész végére. Erre vártam már mióta, hogy mondd ki. Erre kimondod, és mit csinálok? Ahelyett, hogy megbékélnék végre, amiért megkaptam, amire szükségem volt, és kimásznék a gödörből, csak még mélyebbre ásom magamat az egészbe.

- Nem, nem ezt akarom! - vágok vissza sokkalta hevesebben. Az én hanghordozásomra a némi indulattal már nem lenne megfelelő jelző. - Azt akarom, hogy többre tarts ennél! De ez úgysem fog bekövetkezni. Úgyhogy menj csak! - kiabálom a hátadnak.

- Többre...? Minél? - halkítod le hangod, ahogy visszafordulsz, és visszafele is megteszed azt a néhány lépést. Egészen lágyan cseng most a hangod, meglepően simogatón.

- Annál, minthogy csak hancúrozni legyek jó - fogom vissza magamat én is. - Hogy fontosabb legyek neked - magyarázom, és keserűen felnevetek saját magamon. - De hát ezt kikényszeríteni nem lehet, nem is tudom miért mondom ezt neked... hagyjuk, Brian... - csóválom a fejem és elnézek a távolba. - Hagyjuk. Menjünk - adom fel végre. - Te is az utadra, én is az enyémre. Viszlát. Vagy inkább ég veled. Jobb, ha többet nem találkozunk.

- Fontos vagy - jelented ki rezzenéstelen arccal, egy lélegzetvételnyi csend után, amit az arcom tanulmányozásával töltöttél. - De neked jobb, ha erre nem alapozol semmit. Higgy nekem. Nem éri meg arra alapozni, hogy Brian Molko bárkivel is megfelelően fog törődni - mondod ki, és közben halványan eltorzul az arcod. Talán az emlékek rohamoznak meg, a múlt, az összes eddigi kapcsolatod, vagy annak nevezett akármik.

Fontos vagyok? Azt mondtad fontos vagyok? Összezavartál. Nem tudok mit mondani. Legszívesebben rádvetném magam. De... Ilyen az, amikor fontos neked valaki? Talán nem is igaz, csak önös érdekből mondtad. Meg akarod dugni a buta szőkét még egyszer utoljára. Elvégre épp ezért indultál el ide ma este. De mi van, ha igazat beszélsz? Nem tudom, mit gondoljak. Azt sem tudom, mi történik velem. Szédülök. Az utcai világítás fényei vibrálnak, és lüktet a fülem. Csak az visszhangzik a gondolataimban, hogy fontos vagyok neked. Amit sosem mondtál, vagy legalább éreztettél volna velem.

- Steve... Steve... hé, kölyök! - hallom meg hirtelen a hangod. Vajon mióta szólítgattál?

Próbálok fókuszálni, te pedig látod rajtam, hogy kvázi magamhoz tértem, nem lehet nagy gond, úgyhogy megkönnyebbülsz. Megszólalnom persze még nem sikerül. Fogalmam sincs, megcsókoljalak-e vagy inkább elfussak. Szükségem lenne valaki segítségére. De hát ki segítene? Nincs itt senki. Csak magamra számíthatok. De valahogy melletted soha nem számíthattam igazán saját magamra. Csak bénultan állok mindig előtted. Gépiesen teszem, amire kérsz, vagy amiről tudom, hogy szeretnéd, hogy megtegyem, hátha egy kicsit boldoggá teszlek vele. Vajon érezted valaha boldognak magad velem? Legalább néhány másodpercre?

Tényleg azt mondtad, fontos vagyok?

- Jól vagy? - kérded, és egészen úgy hangzik, mintha érdekelne is a válasz. Ilyet ritkán hallok tőled. Nagyon meglep.

- Ühüm - bólintok, te pedig kiengedsz egy mély sóhajt.

- Csak téged védelek ezzel, hidd el. Nem véletlen, hogy próbáltam soha nem okot adni arra, hogy belém szeress. Ne akarj fontos lenni nekem - cirógatod meg az arcomat, én pedig legszívesebben belesimulnék a tenyeredbe. - Menj haza - súgod, és lassan hátat fordítva újra elindulsz a sötét éjszakába. Egyedül. Nélkülem.

Beletelik egy kis időbe, mire rájövök melyik kis hangocskára kell hallgatnom a fejemben. Már több tíz méterre távolodtál tőlem, amikor elkezdek futva utánad sietni. A közvilágítástól már jócskán eltávolodtunk, a park melletti köves gyalogúton, a félhomályban érlek utol. Megragadom a kezed, erővel, szavak nélkül a fák felé húzlak. Még kevesebb fény, még több bátorság. Erre van most szükségem.

Meglepődsz, de egyikőnk sem szól egyetlen szót sem. Csak megragadom a vállaid, és akkor veszem észre, hogy egy óriási fa tornyosul mögötted. Újra csak mosolyognom kell. A fa. Épp ahogy néhány perce elképzeltem. A majd' méteres átmérőjű törzsnek taszítom a hátad, rád simulok, a térdem a combjaid közé nyomom, és az ágyékom a tiédnek feszül. Megszorítom a csuklóid, ahogy titkon elterveztem, és a fejed fölött egy kézzel fogom őket össze. A másik kezemmel az inged alá férkőzök, megragadom a derekadat, és erősen tartalak, ahogy feléd hajolva megcsókollak.

Most nem fogom hagyni, hogy elhúzódj pár másodperc múlva. Most én irányítok. És én bizony akár tetszik, akár nem, percekig foglak csókolni. Addig, amíg könyörögni nem fogsz nekem, hogy azonnal vigyelek valahova, ahol le tudom rángatni a ruháidat. A ma éjszakát velem töltöd, és térden csúszva fogsz könyörögni érte, hogy megtehesd. Ott fogsz aludni mellettem, és az ágyamban fogsz holnap felébredni. Ebből nem engedek. Ma úgy fogunk játszani, ahogy én akarom. És élvezni fogod. Tudom. Annyira, hogy holnaptól te leszel majd, aki nem akar, mert nem tud elengedni.