Kellett valami fájdalmasabbat is írnom. 

A Tövisek-et anno nem ilyenek terveztem. (Nagyon nem ilyennek.) Egy hosszabb sztori lett volna, ami sok mindenre kitér.
De végül inkább ez a rövid szösszenet lett belőle.

Mert tudom, hogy mindenkinek vannak tövisek a szívében... 

Mindig is túlzottan nehéznek éreztem azt, hogy szavakba öntsem az érzelmeimet. 

A beszéd nem volt az erősségem. Még a legapróbb dolgokat is nehezemre esett kinyögnöm, mint a bocsánat vagy a köszönöm. Pedig a lelkem legmélye mindig kész szonetteket dalolt el.
A hálámat és a szeretetemet sosem tudtam kellő intenzitással átadni. Mindig is irigykedtem azokra, akiknek mindez sikerült. Néhányan, éppen ezért érzéketlennek gondoltak. 

Azt is nehezemre esett kimutatnom, ha valami fájt. 

Inkább megtartottam magamnak a bánatot. Őriztem, dédelgettem... Sosem feledtem. A megbocsájtás könnyedén ment, de a feledés nem. Ha valaki megbántott, akkor a kapcsolatunk már nem volt ugyanolyan.

Úgy gondoltam olyan ez, mintha kést szúrnának a szívembe. 

Végül meggondoltam magam. Hisz egy késszúrásba rögtön belehalnék, ez pedig inkább csak lassú és fájdalmas szenvedés. Így valami kevésbé drámai hasonlattal életem; Mintha tövisekkel borítanák el a szívem. 

Minden bántó tett vagy szó, újabb tövis volt. 

De eljön az a pont, amikor az ember már nem bír elviselni több tövist...

Amikor már igazságtalannak érzi a sok rossz dolgot, ami vele történik. 

Felmerülnek a "miért?"-ek. Miért épp én? Miért nem fordulhatnak végre jóra a dolgok? Miért nem változik semmi? 

Egyáltalán mit követtem el, hogy állandó küzdelem jár nekem? 

Mások boldogok... Akkor én miért nem lehetek? 

Néha az is megtörténik, hogy a tövisek egyszerűen megváltoztatnak. Már nem leszel ugyanaz, mint egykor.  

Igen, sajnos megtörténhet.
Ha pedig bekövetkezik, akkor reménykedj, hogy nem változol túl sokat. Mivel a végén talán már magad sem ismersz rá a tükörből visszanéző alakra.