Laxus már aznap alkonyatkor elköszönt tőlünk. Nem hittünk a fülünknek mikor elmondta, hogy a Mester száműzte a céhből.
-Ez nem lehet igaz! – mondta Bickslow.
-Valamit csak tehetünk! – szólt közbe Evergreen is.
-Ha megkérdeznénk néhány embert biztos, hogy melléd állnának! Natsu! Ő biztos melléd állna! – kerestem a lehetőségeket kétségbe esetten. Nem hagyhatom, hogy Ő elmenjen!
-Ha te kilépsz mi is veled megyünk! – kiáltotta Evergreen a könnyeivel küszködve.
-Ne csináljátok ezt. Ez egyedül az én saram. Nem várom el tőlletek, hogy ezt tegyétek. – mondta teljesen nyugodtan Laxus – Meg egyébként is valamit rátok akarok bízni. Nem is, inkább valakit. Vigyázzatok Táliára helyettem is. Másra nem bíznám őt, csak rátok. – a szavai ledöbbentettek. Azóta az eset óta nem igen szabadott még csak a nevét sem kiejteni. Az első hónapokban még folyamatosan jártunk be hozzá, de aztán egyre ritkábban. Már több mint egy éve nem is láttuk. Mindenkinek hiányzott.  Olyan volt  számunkra, mint egy pótanya. Mivelhogy a legtöbb gyerek a céhben árva volt, ő készségesen ellátta ezt a szerepet. Most értettem meg, hogy ez neki is fájt. Ő szenvedett a legjobban Tália hiánya miatt. Hiszen együtt nőttek fel és látnia kellett, ahogy  az életéért küzd, miközben ő tehetetlen volt. Ő volt az egyetlen aki tényleg ismerte Laxust. Meg tudta mondani mikor feszült vagy nyugodt esetleg mikor boldog, csak abból ahogy a hátára nézett. Ismerte minden egyes mozdulatát. Ezzel szemben én csak annyit tettem, hogy csodáltam és követtem minden utasítását. Az ismeretségem Laxuról csak a felszínt súrólta. Mégis mikor Tália kórházba került mosolyogva bízta ránk Laxust. Most mégis elrontottuk.
-Látjuk még egymást igaz? – kérdeztem tőle. De ő válasz nélkül elment. Ezután csak álltunk és bámultunk a messzeségbe.
- Most mit kéne tennünk? – törte meg a csendet Bickslow.
- Valakit meg kéne látogatnunk, hogy tudassuk vele a fejleményeket. – válaszolta Eve.
- Induljunk mielőtt besötétedik. – mondtam. Mikor odaértünk csak álltunk az ajtó előtt és bámultuk azt. Nem tudtuk, hogy mit kéne mondanunk. Amikor egy hang megszólalt bentről:
- Meddig akartok még ott állni és bámulni? Gyertek be! – engedelmesen beléptünk és az ágyhoz sétáltunk. Mindenki kerülte Tália pillantását. – Mi ez a nagy csend?
- Laxus .... – kezdett bele Bickslow.
- Mi ... - folytatta Eve. - Sajnálom nem tudtuk Laxust megvédeni.
- Mit csinált már megint? – kérdezte aggodalmas arccal. Elmeséltem neki az egész sztorit, elejétől a végéig. Csöndben hallgatta, nem szolt közbe, nem mondott semmit csak hallgatta fájdalmas arckifejezéssel. Mikor a végére értem még percekig nem szólalt meg, csak bámult meredten maga elé.
- Mondj már valamit az istenért! – kiáltott fel szemüveges csapattársam és zokogva Tália ölébe borult.
- Mégis mit kénem mondanom?
- Szidj le minket, kiabálj velünk! Bármit csak szólalj meg! – mondta Bickslow.
- Végül is ránk bíztad őt, de nem tudtuk megvédeni. – ismertem be. Tália végignézett rajtunk. Kifújta a levegőt és beszélni kezdett:
- Ami történt nem a ti hibátok. Nekem kellett volna mellette lennem.
- Ez egyáltalán nem a te hibád! Csakis a mi .... – de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.
- Amint mondtam, ez nem a ti hibátok! Sőt meg kell nektek köszönnöm amit  tettetek.
- De hát nem is tettünk semmit. – néztünk rá kérdőn, közben Eve még mindig az ölében zokogott.
- De igen. Nem hagytátok magára, még akkor sem amikor minden a legrosszabbra fordult. Nem is kívánhatnék jobb testőrséget neki. Igazi bajtársai voltatok, tehát ne okoljátok magatokat!
- De hát ..
- Nincs semmi de! Ezt mondtam és kész! – ezzel lezártnak tekintette a témát. – Inkább meséljetek mit csináltatok az elmúlt években? – és tessék. Megint bebizonyította, hogy ő a legmegbocsátóbb és legmegérőbb személy akit valaha is ismertem. Késő estig meséltünk a munkákról és az élményekről. Jókat nevettünk. A felvonulást is együtt néztük meg a korház ablakából.
Másnap a Mester le akart mondani.
-Kérem  ne büntesse Laxust annál is jobban, mint eddig tette. Ha megtudja, hogy Ön lemondott a tisztségéről az ő javára ... - végül sikerült meggyőznöm, hogy ne tegye.
A következő héten Táliát is kiengedték a korházból. Bár még nem nyerte vissza teljesen az erejét. Éppen a többiekkel beszélgettünk, Mira egy térképet rajzolt fel a Balam szövetségről. Ekkor toppant be a Mester
- El fogjuk pusztítani őket! – jelentette ki.
- Mester mi ez így hírtelen?! – elmondta a tervet miszerint el kell törölni az Oración Seisst. Megegyeztek a céhmesterek gyűlésén, hogy a kiválasztott céhek küldenek embereket és elpusztítják azt a sötét céhet.
- Végre lesz valami izgalom! – mondta boldogan Tália – Mikor indulunk?
- Te nem mész sehova. Akik indulnak az: Erza, Natsu, Gray és Lucy. Menjetek és pakoljatok össze. Holnap indultok. – és ezzel lezártnak tekintette a témát.
- Mi az, hogy én nem mehetek?! – puffogott magában Tália. – Na jó inkább menjünk dolgozni.
- De még nem tért vissza minden erőd! – mondtam neki.
- Nem baj! Kezdek beleőrülni, hogy csak pihenek! Harcolni akarok! Harcolni! Harcolni! – hisztizett tovább.
- Jó-jó akkor menjünk munkára. – egyeztem bele.
- Yoss! Hozok egy munkát. – elment keresgélni a tekercsek között.
- Aggódom érte. – mondta Eve. – Nem eszik rendesen. Ha így folytatja megint le fog gyengülni.
- Én is aggódom. De nem tudunk mit csinálni. Az egyetlen aki tudna neki segíteni az pont házon kívül van.
- De még csak a mágikus erejét sem használja. – Ez igaz. Mióta visszajöttünk egyszer sem láttam használni az erejét. Pedig előtte sokat használta pitiáner dolgokra is.
- Nem tehetünk mást csak annyit, hogy mellette vagyunk. Hisz megígértük Laxusnak. – végre talált magának egy neki tetsző felkérést és elindulhattunk. A munka nem volt valami nehéz, pár banditát kellett elkapni. Tália is levezethette a feszültségét. Annyit rombolt, hogy attól tartottunk nem tud majd leállni.
- Nem csoda, hogy Laxus annyira bízott az erejében. Most nézzétek meg mit csinált ezzel a hellyel. – mondta Bickslow mosolyogva.
- Igaz. Nekünk nem is kellett semmit csinálni. – én is mosolyogtam. Örültem, hogy vissza tért közénk.
- Na ezzel meg is volnánk. – porolta le a kezét. – Menjünk és vegyük fel a pénzt, aztán meg indulás haza. – nem ellenkeztünk. Mikor hazaértünk leültünk egy asztalhoz, mire Mira hozott nekünk egy-egy pohár frissítőt. A következö pár nap ugyan így telt. Elmentünk dolgozni, Tália rombolt, felvettük a pénzt és hazajöttünk. A 4.nap mire hazaértünk, már Natsuék is visszatértek. Elmesélték milyen csatákat vívtak és, hogy Erza majdnem meghalt. Ezen kívül jött hozzánk egy új tag is. Wendy Marvell, az égi sárkányölő. Mindenki nagyon izgatott lett. Egész nap buliztunk azzal a kifogással, hogy ez Wendy „üdvözlő partija". Bár szerintem ha nem is csatlakozott volna akkor is buliznánk, csak másik kifogással. Egyedül egy ember nem élte bele magát a partizásba. Az pedig Tália volt.
- Már megint egyedül ül. – jegyezte meg Bickslow.
- Mostanában sokszor csinálja ezt. Leül egy nyugisabb helyre és bámul a messzeségbe, csak testben van itt. – mondtam.
- De ezzel nem tudunk mit kezdeni. Neki is kell néha a magány.
- Igaz. Szerintem hagyjuk hagy gondolkozzon.
- Szerintem is. – a következő pillanatban Wendy lépett oda hozzá. Gondolom mindenkinek bemutatkozik. Tália visszatért lelkileg és elkezdtek beszélgetni. Még egy embert a varázsa alá vont. Neki van egy olyan különös képessége, hogy azonnal képes megszerettetni magát másokkal ha úgy akarja. Úgy látom Wendy is ide tartozik, ahogy Charle is. Ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy a felhők egyre csak gyülekeznek. Hatalmas vihar készülődött. Két perc múlva az eső is rá kezdett. Úgy esett, mintha dézsából öntenék. Dörgött és villámlott rendesen. Ilyen vihart még csak akkor láttam, mikor Luxus megidézett egyet. Ránéztem Táliára és láttam rajta, hogy ő is erre gondol. Wendy akkor már átment egy másik asztalhoz, ezért megint teljesen egyedül volt. Szomorú arckifejezés ült ki az arcára. Odamentem hozzá és helyet foglaltam vele szemben.
- Ha ilyen kifejezés van az arcodon ahányszor meglátsz egy villámot, Luxus nem fog örülni. – mondtam neki.
- Tudom. De egyszerűen nem tehetek róla. Ahányszor meglátom ezeket a hülye mennyköveket, mindig eszembe jut, hogy köszönés és minden szó nélkül ment el. Ez még jobban dühít, mint az, hogy megtámadta a céhet. – most értettem meg, nem az zavarta, hogy Luxus mit tett, hanem, hogy mit nem. Nem láttam még ilyen fájdalmas arckifejezést tőle, még akkor sem mikor a mérget vonták ki a testéből. Pedig az sem volt egy kellemes érzés. A következő pillanatban egy, az eddigieknél is nagyobb égzengés tört ki. Aztán mind elkezdtünk lebegni.
- Itt meg mi folyik? – kiáltottak fel többen is. A világ homályosodni kezdett, majd minden sötétségbe borult.
- Freed! – kiáltotta Tália. Ez volt az utolsó emlékem.