Gyerekkoromban a családom olyan volt, mint egy vízcsepp egy hatalmas folyóban, sose marad egy helybe sokáig. Rhode Islandben táboroztunk le, mikor nyolc éves voltam, addig maradtunk ott, még kollégiumba nem indúltam Colorado Springsbe. A legtöbb emlékem Rhode Islandhez kötődik, a többi kis emlékek azokhoz vezethetők vissza ahol még laktunk, mikor még fiatalabb voltam.

Ezeknek az emlékeknek a nagyrésze nem tiszta és haszontalan. Viszont van egy pár bizonyos emlék amire ma is kristálytisztán emlékszem, mintha csak tegnap történtek volna. Sokszor elgondolkodom rajtam hogy ezek az emlékek szimplán csak álmok amiket betegségem alatt jöttek létre, de szívem mélyén tudom, hogy mind valós.

Egy házban éltünk a nyűzsgö világváros mellett, New Vineyard, Maine. Az ötödik születésnapom után belázasodtam. A doktor azt mondta mononukleózisom van, ami annyit jelentett, hogy semmi játszás, és a láz még legalább három hétig fog tartani. Rossz időzítés volt, hogy ágyhoz ragadjak, épp pakolás közepén voltunk Pennsylvaniaba, és a legtöbb dolgom már be volt pakolva dobozokba, üresen hagyva a szobám. A nagyszobába lettem átköltöztetve, anyu minden nap hozott be könyveket és teákat.

Nem emlékszem pontosan, hogyan ismertem meg Mr. Szélesszájút. Azt hiszem egy héttel azután történt, hogy monoval lettem diagnosztizálva. Az első emlékem a kis lényről az, hogy megkérdeztem van e neve. Azt mondta hívjam Mr. Szélesszájúnak, mert a szája hatalmas volt. Valójában a testéhez képest mindene hatalmas volt, a feje, a szemei, görbe fülei, de a szája volt a legnagyobb.

"Úgy nézel ki, mint egy Furby" Mondtam, mikor belelapozott az egyik könyvembe. Mr. Szélesszájú megállt, és egy értelmetlen fejjel nézett rám. "Furby? Mi az a Furby? kérdezte.

 Vállat vontam. "Tudod... a játék. A kis robot a nagy fülekkel. Tudod símogatni és etetni, majdnem mint egy rendes házikedvencet."

Emlékszem Mr. W. mindig eltünk, mikor anyám megállt benézni hozzám, hogy vagyok. "az ágyad alá bújok," később elmagyarázta. "Nem akarom, hogy a szüleid meglássanak, félek, hogy később nem engednek minket együtt játszani."

Nem csináltunk sok mindent az első pár napbna. Mr. W. csak a könyveimet nézegette, elbűvölve őt az a sok történet és képek amiket tartalmaztak. A haemadik vagy negyedik reggel miután megismertem őt, egy hatalmas mosollyal üdvözölt engem. "Van egy új játékom amit játszhatnánk," mondta. "Meg kell várnunk miután anyud benézett hozzád, mert nem láthassa meg, hogy játszunk. Ez egy titkos játek."

Miután anyám hozott még könyvet és szódát a megszokott időben, Mr. W. kicsúszott az ágy alól és megrángatta a kezem. "El kell mennünk a szobába ami a folyosó végén van," mondta. Elutasítottam elsőre, mivel a szüleim megtíltották, hogy elhagyam az ágyat az engedélyük nélkűl, de Mr. W. addig nyaggatott még be adtam a derekam.

A szobában nem voltak bútorok vagy tapátéták. Az egyetlen dolog az ablak volt ajtóval szembe. Mr. W. végigrepűlt a szobán és adott egy kis lökést az ablaknak, ami ki is nyílt. Intett, hogy nézzek le az alattunk lévő földre. Az épület második emeletén voltunk. 

Második emeleten voltunk, dombon voltunk így abból a szögből még magasabb volt, mint két emelet magas. "Szeretem azt képzelni innen fentről," Mr. W. elmagyarázta. "Elképzelem, hogy lent egy nagy puha trambulin van az ablak alatt, és leugrom. Ha elég erőssen elképzeled vissza pattansz, mint egy toll. Azt akarom, hogy megpróbáld."

Öt éves voltam lázzal, szóval kis szkeptiszizmus repűlt végig a gondolataimban, mikor lenéztem, és számoltam a lehetőségekkel. "Nagy esés," mondtam.

"Az mind a móka része. Nem lenne érdekes, ha csak kicsi lenne. Mintha csak egy igazi trambulinról pattanrál vissza."

Játszottam az ötlettel, elképzelve magam esve a levegőbe, hogy vissza pattanjak az ablakig olyanról ami emberi szemmel nem látható. De a realista énem ellenezte. "Talán, majd máskor," mondtam. "Nem tudom, hogy van annyi képzelőerőm. Megsérűlhetek."

Mr. W. arca méregbe formálódott, de csak egy pillanatra. "Ha te mondod," mondta. A nap többi részét az ágy alatt töltötte, csendben, mint egy egér.

Másnap reggel Mr. W. egy dobozzal a kezében ébresztett fel. "Meg akarlak tanítani, hogyan kell zsonglőrködni," mondta. "Itt van pár dolog amin tudsz gyakorolni, még nem adok neked leckéket."

Belenéztem a dobozba, tele volt késekkel. "A szüleim megölnének!" Ordítottam, megréműlte, hogy Mr. W. késeket hozott a szobámba - dolgok, miket a szüleim sose engednének, hogy használjak. "Meg lennék verve és büntetésbe lennék évekig!"

Mr. W. homlokát ráncolva mondta. "Jó móka ezekkel zsonglőrködni. Akarom, hogy megpróbáld."

Eltoltam a dobozt. "Nem tudom. Bajba kerülök. Kések nem biztonságosak, hogy csak úgy dobáljam a levegőbe."

Mr. W. összehúzott szemöldökkel morgolódott. El vette a késes dobozt és az ágyam alá csúsztatta. El kezdtem gondolkodni, hogy milyen sűrűn van az ágyam alatt.

Gondjaim voltak ezek után az alvással. Mr. W. sokszor fel ébresztett az éjszaka kközepén, hogy valódi trambulint rakott az ablak alá, egy nagyot, amit a sötétben nem láthatok. Mindig elutasítottam és próbáltam vissza aludni, de Mr. W. folytatta. Valamikor reggelig mellettem volt, bíztatva engem, hogy ugorjak.

Nem volt már olyan érdekes vele játszani.

Anyám egyik reggel bejött hozzám és engedélyt adott, hogy sétáljak egy kicsit kint. Gondolta a friss éevegő jót fog tenni nekem, főleg, hogy sokáig a szobámba voltam bezárva. Megragadtam a cipőimet és kirohantam a hátsó verendára, élvezve a nap sütését az arcomon.

Mr. W. várt rám. "Van valami amit meg szeretnék mutatni neked," mondta. Furán nézhettem rá, mert azt válaszolta, "Biztonságos, igérem"

Követtem egy szarvas ösvényhez ami a ház mögött volt kitaposva. "Ez egy fontos ösvény," magyarázta meg. "Sok barátom volt, te korosztályod. Mikor készenálltak egy fontos helyre. Te még nem állsz készen, de egy nap, remélem odavezetlek téged."

Visszatértem a házba, gondolkodva milyen helyről beszélt, túl a sövényen.

Két héttel később, miután megismertem Mr. W. , az utolsó dobozokat pakoltuk fel a kamionra. Kabinba voltam apám mellett a hosszú úton át Pennsylvaniaba. Gondolkoztam rajta, hogy el mondom Mr. W. -nak, hogy költözünk, de még öt évesen is, kezdtem rájönni, hogy a lény nem játszott az előnyömre, akármit is mondott nekem. Ezért magamba tartottam, mint titkot.

Apám és én reggel négykor a kamionban voltunk. Reménykedett, hogy másnap ebédre Pennsylvaniaba érünk, kifogyhatatlan mennyiségű kávéval és hat csomag energiaitallal. INkább volt olyan ember, aki lefussa a maratont, mint sem, hogy egy helybe űljön két napig.

"Elég korán van neked?" kérdezte.

Bólintottam és az ablakra helyeztem a fejem, reménykedve alhatok kicsit még a nap fel nem kell. Éreztem apám kezét a vállamon. "Ez az utolsó költözés, fiam, igérem. Tudom, hogy nehéz neked ilyen betegen is. Miután apu támogatást kap, maradhatunk és szerezhetsz barátokat."

Kinyitottam a szemem ahogy hátráltunk a főútról. Láttam Mr. W. árnyékát a szobaablakomból. Arckifejezés nélkűl állt még a kamion ki nem kanyarodott a főútra. Dobott egy pici 'viszlát' intést, kezében egy szték vágó késsel. Nem integettem vissza.

Évekkel később vissza mentem New Nineyardba. Ahol a házunk állt üres volt, kivéve az alapot, a ház nem sokkal a költözésünk után leégett. Kíváncsiságból végig mentem a szarvas sövényen amit Mr. W. mutatott nekem. Egy részem várta mikor ugrik le egy fáról a hátam mögűl és ilyeszt meg, de éreztem, hogy Mr. W. elment, valahogy kötődött a házhoz, ami már nem létezik.

Az ösvény a New Vineyardi Emlékmű Temetőben végződött.

CREDIT: Creepypasta u/PerfectCircle35