Régebben volt egy Lucifer novellák című novellás kötetem. Nos, ez abból származik.

Mikor lett belőlem bohóc? Talán akkor, amikor hagytam, hogy a fiam először visszafeleseljen, és nem tettem semmit néhány markáns megjegyzés elejtése után, csak ráhagytam.

Ennek ugyan már sok éve, de azóta is bánom, hogy nem reptettem meg egy adag lávával a szájában. Elképzelhető, hogy akkor a gyermekei sem volnának ennyire szenvtelenek, nagyszájúak és neveletlenek. De nem gond, majd én megnevelem őket is!

Hogy miért fogalmazódnak meg bennem efféle drámai gondolatok? Nos, talán azért, mert a gondjaimra bízott két kisleány úgy vélte ildomosnak, ha megszöknek előlem. Megfordultam, hogy felhelyezzek egy vaskos, latin nyelven íródott kötetet a könyvtár polcainak egyikére, de mire visszanéztem, már csak a két gyermek cipőinek koppanását hallottam. Elmenekültek! Előlem! A nagyapjuk elől!

A nagyobbik leányka immáron a hetedik életévét töltötte, míg a kisebbik mindössze ötéves. Természetesen ettől még megtanulhatta volna már mindkettő, hogy előlem bizony nincs menekvés!

Egy portálon keresztül érkeztem a könyvtár bejárata elé, mire a két csimota egyenesen belém ütközött. Naylee sértődötten tett hátra egy lépést, míg a kisebbik, Novalie felszegte az állát.

– Elrontottad a játékot, papa! – nyávogta a leányka.

– Rátok untam – közöltem velük kendőzetlenül. – Egyikőtök sem vesz tudomást a tanulás fontosságáról. Ha nem ismeritek meg időben a nyelvünket, el fogtok butulni!

– Nézd, papa! – vonta magára a figyelmem a kisebb, majd rám öltötte a nyelvét.

– Novalie, kisleányom, tudod kik nyújtogatják a nyelvüket? – kérdeztem tőle várakozón, de ő mindössze vállat rántott. – Általában azok, akik szeretnek tűzforró parázson, mezítláb lépkedni. Te szeretnél, gyermekem?

Naylee felkacagott, míg a másik csak grimaszolt.

– Megmondalak Michael papának! – felelte sértődötten. – Aztán apucinak is!

– Ugyan már, gyermek – nevettem rajta jókedvűen. – Szerinted bármelyikük is megfélemlíthet engem?

– Apám, már mindenhol kerestelek! – csatlakozott hozzánk a fiam.

– Miért, Nathaniel? – fordultam felé. – Tán végre visszaveszed a két neveletlen kisleányt? Nevetséges módon szöktek meg előlem, mert még nem tudják, én mindenhol ott vagyok!

– Igen, vissza – került meg engem, és megfogta mindkét leány kezét.

– Apuci, a papa azt mondta, hogy forró parázson kell lépkednem! – árulkodott Novalie.

– De miért? – vont kérdőre a gyermekem. Hallatlan, még ő kér számon engem!

– Nathaniel, a szenvtelen gyermek rám öltötte a nyelvét! – magyaráztam a minősíthetetlen történéseket. – Másnak már réges-régen...

– Kérlek, apám, csak ne mondj ilyeneket nekik! Nem látod, hogy mekkorák?

– Pont elég idősek ahhoz, hogy megtanuljanak normálisan viselkedni! – adtam tudtára szigorúan, mire a szenvtelen fiú megforgatta a szemét. Mit tehetnék, ha egész életében túl könnyelmű voltam vele?

– Felejtsd el! – fújta ki a levegőt, majd megemelte Novalie-t, míg a nagyobb kisleányt közelebb vonta magához, végül őt is a karjába vette.

– Nathaniel, szerintem van lába annak a két kisleánynak – dorgáltam, hátha megérti, nem kifizetődő a cipelésük.

– Tényleg van nekik – felelte –, de van apjuk is, aki akkor hurcolja őket, amikor kedve tartja!

– Tégy, ahogy jónak látod! – hátráltam egy lépést, és úgy döntöttem, visszavonulok a tanácskozóba, és tanácskozom mind közül a legértelmesebbel: magammal.

– Apám, ne menj el! – szólt utánam Nathaniel. Kényelmetlenkedve, grimaszolva fordultam vissza felé, és jelentőségteljesen megemeltem a szemöldököm. Ezúttal a másik két porontyot tervezi a gondjaimra bízni?

– Nem vagyok dajka, fiam! – közöltem vele markánsan. – Alkalmazz egyet! Van elég alattvaló ebben a palotában!

– Igazából Lunának kellene segíteni – nyögte ki végre, mire megcsóváltam a fejem.

– Azt hittem, a te feleséged, fiú – jegyeztem meg, hisz' miért is ne tenném, mikor láthatóan azt képzelik, itt mindent lehet. Így is úgy fest a pokol, mint egy botanikus kert! Már csak néhány papucsállatka és kertész hiányzik, hogy teljes legyen az életem!

– A nagyteremben vár! – fordított nekem hátat a konok gyermekem, majd egyszerűen elsétált a két kisleánykával együtt.

Felsóhajtottam, hogy megőrizzem a hidegvérem, és ne támadjon kedvem mégis megfürdeti Nathanielt a lelkek tornya melletti lávatengerben, és egy portálon keresztül az említett helyiségbe tértem be.

A döbbenet több formája megjelenhetett az ábrázatomon, amikor megláttam a nagyterem kellős közepén egy óriás, félig feldíszített fenyőfát. A grimaszt, mely arcomra ült, talán már sosem mosom le onnan. Sok borzalmat szemléltem és okoztam életem során, de ez... az összesen túltesz.

– Lucifer! – sietett elém Eleanor. – Mi tartott ennyi ideig?

– Ez mi? – mutattam rá a méteres fára. – Tán valami vicc akar lenni? Miért lógnak rajta angyalok, leányom? Tán megháborodtál? Én megmondtam nektek előre, a sok gyermek nagy felelősséggel jár, és rengeteg energiát emészt fel, és őszintén reménykedtem, nem ér el titeket az elmezavar miattuk, de úgy tűnik, mégis így alakult. Szerezzünk segítséget?

– Pont ezért hívtalak! Nathant elküldtem Jayce-szel vásárolni, addig nekünk az lenne a feladatunk, hogy befejezzük a karácsonyfa feldíszítését!

– Ismerek egy jó pszichiátert, aki lóg nekem egy szívességgel – ajánlottam fel nagylelkűen.

– Karácsony van! – lelkesedett Eleanor. – Csak éld át... az ünnepet!

– Ez a pokol, leány! – hívtam fel rá a figyelmét. – A pokolban nem ünneplünk efféle förtelmes, visszataszító, mocskos ünnepeket!

– Most már igen! – fonta össze a karját sértődötten. – Azt akarom, hogy a gyerekeim tudják, milyen egy igazi karácsony!

– Rendben – bólintottam beegyezően. – Ebben az esetben jelezzétek, ha végeztetek! Addig is, a tanácskozóban leszek!

– Nem! Neked is itt kell lenned! Nael készített neked ajándékot!

– Valóban? – csodálkoztam a gyermek odaadásán. – Miért tenne ilyet?

– Szerinted? – kérdezett vissza meglepően mérgesen. – Talán elfelejtetted, hogy a nagyapja vagy?

– Megeshet – vágtam vissza, de a tekintetet, amit cserébe kaptam, éreztem, hogy nem fogom megköszönni. Eleanor túlságosan akaratos személyiség, és félő, még a végén kiraknak birodalmam romjai közül, ha így folytatom. Így, hát, mit tehettem volna? Belementem a kis játékába.

– Aha – reflektált dühösen. – Akkor parancsolj! – nyomott a kezembe egy díszekkel megpakolt dobozt. – Azt szeretném, ha mindenhova kerülne!

– Rendben, leányom, ez egyszer, csak a te kedvedért – emeltem ki viszolyogva egy lila, csillogós förtelmet.

Komótosan jártam körbe a fát, és helyeztem fel rá egy-két hányingert keltő rénszarvast és egyéb állatot, miközben azon tűnődtem, mit csinálok. Hova fajul a világ? Hova jutottam? Miért vagyok hajlandó efféle szörnyű tevékenységek elvégzésére?

Valahol mélyen tudtam a választ, de nem fogom bevallani. Még magamban sem. Túlságosan szánalmasnak bizonyulna, így inkább egy újabb fintor kíséretében feltettem egy rózsaszín, galambot ábrázoló förmedvényt a zöld növényre.

Már csak piros sipka hiányzik, esetlegesen mellé egy piros bohóc orr. Ha ezt Michael látná, minden bizonnyal jót mulatna rajtam.

– No, és leányom, merre van az édesapád? – hoztam fel, hátha szolgál számomra némi információval. – Számára tán degradál részt venni ebben a kimagasló tevékenységben?

– Nem, apa vigyáz a kicsikre – válaszolta, majd lehajolt egy újabb adag borzalomért.

– Értem, tehát már bébicsősznek sem felelek meg. Nem cserélhetnék vele? – vetettem fel, mert inkább a sikoltozó, gyújtogató, neveletlen kölykök, mint ez a szégyenteljes elfoglaltság, amibe akaratom ellenére belerángattak.

– Nem! – vágta rá Eleanor. – Én veled szeretném ezt csinálni!

– Igen? – kérdeztem vissza a kelleténél gyorsabban. Meglepődtem. Velem?

– Persze, Lucifer – hajolt ki az egyik ág mögül, és rám vigyorgott. – Máris nem annyira ördögtől való dolog ez, nem igaz?

– Nagyon humoros vagy, leányom – mormoltam. – Értékelem a csapnivaló szellemességed.

– Köszi! – nevetett rajtam jó kedélyűen. – De ne csak alulra pakold! – váltott át hirtelen kötözködő hangnembe. – Oda, a legtetejére is!

– Nem érem fel! – jelentettem ki, majd hátrébb léptem, hogy szemügyre vegyem, mire vágyik a leány.

– Szórakozol velem? – mért végig pontosan úgy, ahogy csak egy nő képes rá. Még szerencse, hogy nekem bőven elég a családunkban lévőket elviselnem. Már csak az kéne, hogy még egy parancsolgasson itt nekem. Szolgalelkű lettem.

– Nem.

– Használd a képességed! – utasított túl magabiztosan.

– Tehát lobbantsam lángra ezt a förtelmet? Remek ötlet!

– Ne! Nem! Nehogy! – kiáltotta, majd ledobta a dobozt, és mellém sétált. – Nem lehetne, hogy szépen felpakolgatod azokat a cuki kis angyalkákat, és közben mosolygunk...

– Ez nem egy családi tévésorozat, Eleanor! – grimaszoltam ismételten. – Miért tennék ilyesmiket? Úgy nézek ki, mint egy bohóc?

– Nem, hiszen nincs rajtad a sokszor emlegetett bohócsipka – vihogott tovább, de tőlem már csak egy szemfogatásra futotta.

Hamarosan megtettem, amit kért tőlem, hátha egy pár évszázadra békén hagynak, majd elégedetten szemügyre vettem az eredményt. Egyszerűen... gyomorforgató.

– Na, egy kész! – állt mellém a leány.

– Egy? – fordítottam felé megrendült tekintetem.

– Igen, úgyhogy ne is pazaroljuk az időt! – nyomott a kezembe egy nagyobb dobozt, ami szintén rémes díszekkel volt megtöltve, majd a nagyterem kijárata felé bökött. – Mehetünk is!

Azt hiszem, korábban tévedtem. Ma. Ma lettem bohóc. Egy igazi ízlésromboló, könnyelmű, hiteltelen bohóc. Karácsonyi bohóc. Förtelmes.

Sebaj, rajtam már amúgy sem lehet segíteni, így akár fel is díszíthetem a következő pokolian gyalázatos fenyőfát...