Újabb Lucifer novella. Ismét egy olyan jelenet, ahol Nathaniel még kis csimota.

– Nathaniel! – A kis ház szinte belerengett Lucifer mély, öblös hangjába.

A hétéves fiú felkapta a fejét, rögtön ledobta az eddig a kezében tartott könyvet, és kiszaladt a nappaliba az édesapjához, aki épp az imént érkezett.

– Mesélj, fiú, milyen kivetnivaló dolgot műveltél, míg távol voltam? – érdeklődött a sátán, miközben helyet foglalt a kanapén. A gyermek odaszaladt mellé, nagy elánnal vetődött a szivacsra, majd izgatottan az apja felé fordult.

– Virágokról olvastam – mosolygott rá kedvesen, mire az ördög arca grimaszba szaladt.

– Gyermek, ne hozz szégyenbe! – dorgálta fejét csóválva a kisfiút. – Milyen felindulásból olvastál virágokról? Mi lett a másik könyvvel, amiben a kínzás különböző formáit ecsetelik?

– Nem tetszett – felelte lesütött szemmel. – A virágos sokkal jobb, apa!

– Nathaniel, fiú, a virágok nem vezetnek előre – emelkedett fel Lucifer az ülőgarnitúráról, majd a szoba sarkában elhelyezkedő polchoz sétált, ahonnan leemelt egy vaskos kötetet, és a fia kezébe nyomta. – Parancsolj, fiam! Ebből majd okulhatsz!

– Mi ez, apa? – pislogott rá nagyokat.

– Ismerd meg ellenséged! – ült vissza a kicsi mellé, majd kitárta az olvasmányt, melynek első tíz fejezete kizárólag az arkangyalokról szólt.

– Ő ki? – bökött Nathaniel a furcsa ábrázolásra, melyen egy páncélba öltözött férfi szerepelt.

– Tán nem tudsz olvasni? – kérte őt számon rögvest a sátán. – Oda van írva, fiam!

– Nem lehetne inkább ma játszani? – mérgelődött a gyerek, még egy nagyot is sóhajtott. Elege volt már a tanulásból.

– A tufák játszanak, Nathaniel! – emelte meg újra a hangját az ördög. – De... talán lehet róla szó, amennyiben elárulod, ki a mennyei seregek vezére!

Nathaniel összeráncolta a szemöldökét, majd a hosszú, kézzel írott sorokra pillantott. Tekintete végigszaladt a kusza betűkön, majd felkapta a fejét, amikor meglelte az információt.

– Michael! – vágta rá azonnal.

– Rendben, gyermek – húzta ki Lucifer az öléből a nehéz könyvet. – Menj, tégy haszontalan dolgokat!

– Apa, azt akarom, hogy játssz velem! – ugrott el a fiú, majd elszaladt a szobája felé, míg Lucifer az égnek emelte íriszét. Nem gondolta, hogy ennyire sok dolga lesz a gyermekkel, amikor hét éve megérkezett hozzá. Persze meglepően hosszú ideig várt rá, így örömteli nap volt, amikor egyik reggel a pokol egyik alattvalója jelent meg vele az ajtóban. Ekkor már tudta, valami kezdetét vette. Közelebb került ahhoz, hogy visszaszerezze azt, amit hosszú évekkel ezelőtt eloroztak tőle.

Nathaniel visszaérkezett az apja mellé, majd néhány papírt terített szét a kanapén.

– Mi ez, gyermekem?

– Én találtam ki! – forgatta a lapokat Lucifer felé. – Azt kell csinálni, hogy kihúzol egy papírt, és lerajzolod azt, amit ráírtam, nekem meg ki kell találni!

– Fiú, szerinted ez mennyire előre való tevékenység?

– Nem tudom! – felelte. – Na, húzz egy kártyát, apa! Itt a ceruza és a papír, amire rajzolhatsz!

– Értékeld nagylelkűségem, Nathaniel – vett el egy lapot az ördög, majd megszemlélte a gyermeteg betűkkel írt szöveget. – Ha valaha bárkinek eljár a szád erről, megfürdetlek a ház alatti lávában!

– Nincs is ott láva – kuncogott a fiú, mire Lucifer hunyorogva rápillantott.

– Miből gondolod, fiam?

– Csak tudom! – rántotta meg a vállát, majd várakozón apjára tekintett. – Apa! Nagyon lassú vagy!

– Ne sértegess, szenvtelen gyermek! – mordult fiára a sátán, aki erre ugrott egyet örömében, majd megtámasztotta az állát a tenyerében.

– Gyerünk már, apa! Írtam olyat is, ami neked tetszeni fog! – magyarázta a kis Nathaniel.

Luciferből egy fáradt sóhaj szakadt ki, majd elvette az üres papírt, és ráfirkantott egy medvét.

– Parancsolj, kisfiam! – fordította felé a műalkotást. – Szerinted mi ez?

– Egy róka?

– Nathaniel... – képedt el a sátán.

– Csak vicceltem – kacagott fel a gyerek. – Egy maci, apa!

– Helyes – morgolódott Lucifer, majd elvett még egy kártyát, azonban amikor meglátta a „tűzhalál" feliratot, hirtelen nem tudta eldönteni, hogy büszke legyen vagy inkább aggódjon. – Gyermekem, ezt mégis mire véljem? – tartotta oda Nathanielnek, aki kivette a kezéből a fecnit, majd édesapjára emelte kék íriszét. Nem értette, miért haragudott rá az apja, mikor ő csak a kedvére akar tenni.

– Azt hittem, tetszeni fog – keseredett el egy másodperc alatt. – Kivehetem belőle őket... Sajnálom, apa!

– Nem haragszom rád, gyermek – tette a sátán a kisfiú vállára a kezét. – Csak megdöbbentem, miután az imént arra érkeztem haza, hogy az egyetlen fiam virágokról olvas könyvet.

– Akkor játszunk tovább? – csillant fel a világító, kék szempár, mire a sátán bólintott.

– Persze, fiú, most te jössz!