Ez szintén egy kiszedett, átírásra került részlet. A Blind and Frozen 2. könyvéből származik. Abból a fejezetből, amikor Maddox ismét színre lép, és meglepi Vest az iskolában a padon, és kiderül, hogy életben van. Ott végül elmegy, azonban ebben a változatban bekíséri Vest órára.

– I.... nem – felelte Maddox. – Vagyis igen. Maddox vagyok! – Szent ég, mit művel!

– Elnézést – sütöttem le a szemem. – Elnéztük az időt.

– Előfordul – biccentett Mr. Smith. – Menjenek! – tartotta a tenyerét jelentőségteljesen az épület felé.

Maddoxra sandítottam, aki csak megrántotta a vállát, majd mellém szegődött, és együtt sétáltunk a rajzteremig. Minden hétfőn rajz az utolsó órám. Aznap is az volt, amikor megismerkedtünk.

Beléptünk az osztályba, ahol természetesen minden szempár ránk szegeződött, de ez Maddoxot nem különösebben foglalkoztatta. Még csak a tanárra se bagózott, amikor elhaladt mellette, és levágódott a hátsó padba. Megszeppenve követtem, és leültem mellé.

Felé fordítottam a fejem, és bámulni kezdtem. Tényleg itt van mellettem? Itt ülünk egy unalmas rajz órán, pontosan úgy, ahogy hónapokkal ezelőtt? Létezik ilyen? Ennyire szerencsés volnék? De mégis mi történt vele? Hogy lehet életben? Miért néz ki ennyire jól? Miért érzem úgy, hogy felrobban a mellkasom a boldogságtól?

Na, jó! Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy alig győztem elnyomni őket.

Arra ocsúdtam fel, hogy egy papír landol a padon. A tanárnő egy szigorú pillantással illetett, valószínűleg a késés miatt, majd visszasétált a táblához, és egy tollal megkocogtatta a tárgyat, amin egy körtét mázoltak.

– Öhm... – kotortam elő a tolltartóm, és elővettem két ceruzát. – Tessék!

– Hoztam neked valamit – súgta oda, miközben hintett pár vonalat a papírra.

– Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagy – mormoltam hitetlenkedve. Fel sem fogtam, amit mondott. – De nagyon boldog vagyok! – érintettem meg a karját, majd gyorsan el is kaptam az ujjaim, amikor elcsíptem balról az egyik osztálytársam mustráló pillantását.

– Előbb akartam jönni, de nem tudtam. Minden elmondok, ha kiszabadulunk innen – suttogta, majd felém fordította a lapot, amin egy tökéletes körte díszelgett. – Tessék, ez egy körte.

– Nem gondoltam volna – szorítottam össze a szám, hogy elfojtsam a mosolyom.

– Ves, szerinted mennyire akadnának ki, ha most azonnal lesmárolnálak? – kérdezte a fülemhez hajolva.

– Na-nagyon – nyögtem ki pironkodva, de szorgalmaztam volna, ha mégis így alakul. Ha Mr. Smith nem jelenik meg, nagyon szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

– Akkor sajnos várnunk kell, még... mennyit is? – simult a keze a pad alatt a combomra.

– Huszonöt... percet – adtam választ alig hallhatóan.

– Az sok – állapította meg, majd újra rajzolni kezdett, de ezúttal az én papíromra, míg az elkészültet elém tolta. – Addig megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, elképesztően gyönyörű vagy.

– Ne mondj ilyeneket! – pirítottam rá habozás nélkül, de a lelkem szárnyalt, az arcom viszont égett. – Vagyis... ne itt.

– Bocsánat – sandított rám egy apró félmosollyal az ajkán. – Elég nehéz megállnom, mikor hónapok óta erre a percre vártam.

– Szeretlek – szakadt ki belőlem susogva, alig érthetőn, de rögtön meg is bántam, mert szinte éreztem, ahogy újra elönti a forróság az orcám.

– Én is szeretlek – jött a halk, mégis roppant mód megnyugtató válasz.

Nagyon reméltem, hogy elég csendesek voltunk. Nem lenne jó kötözködőkbe botlani kifelé menet. Na, meg eleve nem éppen olyan társalgást folytattunk, ami az iskolába illendő lenne.

Az órán ezután már nem beszéltünk, csak néhány kósza, szerelmes pillantást váltottunk. Igen, ez elég nyálasan hangzik, de így volt. Le sem bírtam róla venni a szemem. Itt van!

Amint megszólalt a csengő, Maddox felpattant, én már összepakolva vártam, hogy menekülhessek. Kifelé menet kivette a kezemből a táskám, és a vállára dobta a pántját, majd összekulcsolta az ujjaink. Zavaromban leginkább a padlót szuggeráltam, amíg ki nem értünk. Nem is akartam látni, hányan súgnak össze a hátam mögött, amiért fogta a kezem.

Egyenesen a parkoló felé tartottunk. Amikor észrevettem a Cadillacet, elmosolyodtam.

– És most mi lesz? – tudakoltam, miután bedobta hátra a hátizsákom.

– Megcsókollak! – vont oda magához. Az ajkamra hajolt, és rátapasztotta a sajátját. A keze a derekam simogatta, én a haját markolásztam, míg szánk vad táncot lejtett. Te jó isten! Nem hiszem el, hogy tényleg itt van!

Olyan puhának és finomnak éreztem az ajkát, mint ezelőtt még soha. Annyira tökéletesen simult az enyémhez, mintha oda tervezték volna. Édes istenem!

Lassan húzódott el tőlem, majd nekidöntötte a homlokát az enyémnek. Mindketten ziháltunk egy picit, egymásba kapaszkodva álltunk, és nagyon úgy éltem meg, hogy mindketten kicsit hitetlenkedtünk.

– És most?

– Hazaviszlek – nyomott még egy csókot az orromra.

– Te hova mész? – estem kétségbe. – Maddox, ne menj el!

– Nem megyek, ha nem akarod – lehelt egy puszit a homlokomra. – Itt maradok veled, ameddig csak szeretnéd.

– Komolyan? – tudakoltam könyörgően.

– Igen, csak erre vártam, szerelmem.

– Ma már kétszer a szerelmednek hívtál – mosolyogtam szégyenlősen.

– Mert az vagy – kísért az autó túloldalára. – De, ha ez zavar, akkor...

– Dehogy zavar! – vágtam a szavába felháborodva. – Tetszik, nagyon is.

Maddox behajolt a kocsiba, majd felém nyújtott egy vörös rózsát és három doboz bonbont. Megilletődve vettem el tőle.

– Ezt hoztam neked, miközben reménykedtem, hogy nem csapott le Jackson a kezemről – hozta fel a néhai internetes barátom.

– Köszönöm – méregettem a szív alakú csokikat. – Hónapok óta nem beszélgettem Jacksonnal, se... senkivel. Amúgy, ha ezt mind megeszem, újra bébibálna leszek – kacagtam őszintén. Most, hogy itt állt előttem Maddox, és folyamatosan engem nézett, viszonylag örültem, hogy három hónapja naponta futok. Sokkal magabiztosabb lettem attól, hogy visszahúzódtak a hurkák a hasamon. Meg kisebb lett a fenekem és a combom is. Mondjuk még lenne mit alakulnom, de azért meglátszott a hirtelen fogyás. Tizennyolc kiló, mégis tizennyolc kiló. Illetve nem túl egészséges ilyen rövid idő alatt, de ez van. Elfogyni biztos nem fogok.

– Nekem mindegy, mindenhogy csodás vagy – folytatta a bókolást.

– Szóval jobban tetszettem olyan kövéren?

– Istenek! Bármit mondok, csapdába fogsz csalni! – meredt rám tanácstalanul.

– Lehet – ismertem el. – Mindegy, jobban érdekelne, mi történt! Mesélj el mindent, most! – váltottam témát, mert igen, szerelmes, rózsaszín felhőcskék lebegtek felettem, meg mit tudom én, de azért ott pislákolt bennem a kíváncsiság és a harag. Hol volt, mit csinált? Kivel csinálta? Mindent meg kellett tudnom és azonnal!

– Ülj be, és már mondom is! – lépett odébb, így elfoglaltam az anyósülést.

Az édességet és a növényt beraktam hátra, majd várakozón felé fordultam. Már épp eléggé evett a fene, hogy megtudjam, mi a helyzet.

– Na? – sürgettem, hiszen ahelyett, hogy végre kinyitotta volna a száját, csak szuggerált.

– Először is sajnálom – kezdett végre bele. – Nagyon sajnálom, Ves! Nem gondoltam, hogy ennyi ideig kell távol lennem – sóhajtott fel gondterhelten.

– Nem kezdenéd az elején? Mondjuk onnan, hogy mi történt, miután Árész...

– De – szólt közbe, így nem kellett kimondanom. – Ismered Akhilleusz történetét?

– Ő volt az a csávó, akit csak a sarkán lehetett megsebezni – feleltem kimérten, bár nem értettem, miért lényeges ez.

– Őt a folyó sebezhetetlenné tette – magyarázta a pillantásom keresve. – Ha nem felejti el beledugni az anyja a sarkát, halhatatlanná vált volna.

– Micsoda? – tágult ezerszeresére a szemem. – A folyó halhatatlanságot ad?

– Igen, mivel itt vagyok. Ezt nem sokan tudják, nem véletlenül nem is terjesztik. Na, meg a holtakon kívül egyébként is csak az léphet be az alvilágba, akire Hádész rábólint. Azt hiszi, szerencsém volt, és véletlenül... estem bele. Ennek így kell maradnia.

– Nekem nagyon úgy tűnt, hogy szándékosan ugrottál bele – hunyorogtam rá, mire elvigyorodott.

– Mert így volt – bólintott. – Pontosan azt láttam előző éjszaka, ami történt, viszont a végén meghaltam. Az apám azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy ha már amúgy is a folyó mellett vágják el a torkom, ugorjak bele, míg életben vagyok. Ha szerencsém van, még időben kifejti a hatását. Így alakult. Hekaté húzott ki a következő kanyarulat előtt, azt nem tudom, hogy élve vagy holtan, csak azt, hogy a folyóparton ébredtem, onnan pedig egy házba kerültem, mint utólag kiderült, Angliába.

– Miért nem... szólt nekem senki? – görbült a szám sírásra. – Én tényleg azt hittem, hogy elvesztettelek. El sem tudod képzelni, min mentem keresztül!

– Apollón hajthatatlan volt – válaszolta, majd a kezemért nyúlt, és megfogta. – Egészen tegnap estig dugdosott, Ves. Hiába kértem tőle, hogy engedjen menni, vagy legalább hadd hívjalak fel, nem hagyta, mert a fejébe vette, hogy megtorolják azt, amit tettünk. Tegnap sikerült beszélnie Hádésszal, és derült ki, mit hisz, így végre kiengedett. Én meg rögtön idejöttem.

– Küldött nekem egy üzenetet Hermésszel – motyogtam, aztán hátranyúltam a táskámért, és előhúztam belőle a borítékot, majd Maddox markába nyomtam. Kinyitotta, elolvasta, majd visszatette hátra.

– Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? – emelte rám bánatos, zöld íriszét.

– Haragudtam rád, amiért itt hagytál tudatlanul – közöltem vele az igazságot –, de azt hiszem, megértem, miért nem tudhattam. Tényleg ott volt az a lány, bár... nem csinált semmit végül. Meg ezek szerint tiltott dolgokat... csináltatok. Mindegy! – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem, napirendre tudok térni vele, ha megígéred, hogy nem hagysz el többet így.

– Így? – kérdezett vissza.

– Vagy sehogy?

– Megígérem, hogy nem hagylak el többet – válaszolta komolyan.

– Akkor azt hiszem, rendben vagyunk – eresztettem el egy pici mosolyt. Valahol mélyen végig ebben reménykedtem, így nem láttam értelmét, hogy egy olyan dolog miatt tartsak haragot, ami elkerülhetetlennek bizonyult. Ha jól vettem ki a szavaiból, jött, amint tudott. Vagy naiv vagyok, de leszarom. Kibaszottul megérdemlek egy kis boldogságot azok után, amin keresztül mentem.

– Örülök neki – húzta magához a karom, majd megcsókolta a kézfejem.

– Amúgy mi lett a kötéssel? – tettem fel a kérdést, amint beugrott.

– Meghaltam, így megszűnt.

Egy kicsit összezavarodtam. Most akkor mi van?

– Most akkor meghaltál vagy sem?

– Meg, aztán felébredtem. Nem tudom, hogy mondjam. Képes vagyok meghalni, aztán újraéledek. Nem tudom ezt máshogy mondani, és én sem gondoltam, hogy ilyen halhatatlansággal ruház fel a folyó. Sok mindent homály fed, mert nem szoktak csak úgy megmártózni benne. Hádész nem is engedné nem véletlenül van ott Kerberosz.

– Hol? Miért nem láttuk egyszer sem? – kérdezősködtem tovább.

– Fogalmam sincs, Ves. Azért örülök neki, nem hiszem, hogy annyira játékos lenne.

– De Hádész tudta, hogy beleestél, mert... nos, izé – jöttem zavarba –, szóval... elképzelhető, hogy térden csúsztam előtte, hogy adjon vissza nekem téged. Azt mondta, nincs a lelked az alvilágban, úgyhogy nem tudom igazán, mi értelme volt ennyi ideig távol lenned. Ha rosszat akart volna, rég meglépi, de szerintem nem akar nekünk... rosszat.

– Erre nem is gondoltam – morfondírozott a szemben lévő fákat kémlelve. – Ez elég furcsa... ezáltal már nem teljesen értem Apollón indokait, mert lényegében egyértelmű. Ha nincs az alvilágban a lelkem, akkor... élek. Nyilván. Basszus! – kapta rám a tekintetét. – Itt valami teljesen másról lesz szó...

– Árész miatt? – találgattam, de ez sem tűnt logikusnak.

– Kétlem. Nem tud mit kezdeni velem. Vagyis de, megölhet még százszor, csak értelmetlen.

– Valamit nem mondott el neked. De mit titkol? Mi értelme lenne ennek?

– Nem tudom, és nem értem, miért zárt el hónapokra, hogy utána mégis ideengedjen. Nem áll össze a kép – mondta az arcom kémlelve.

– Mit mondott utoljára? – faggattam, hátha rájövünk.

– Hogy küldött neked üzenetet, előtte meg azt, hogy nem tudhatja meg senki a folyós történetet.

– És még?

– Azt is mondta, hogy csináljunk egy halom gyereket.

– Oké – vontam össze a szemöldököm. – Nem fogunk! Nincs szükségem gyerekre, főleg nem egy halomra, köszönöm! Örülök, ha magammal elboldogulok, ráadásul tegnap az anyámék vettek nekem egy kutyát. Egész éjjel sikáltam a pisis szőnyeget! – panaszkodtam kimerülten.

– Tényleg? Milyen kutyát?

– Labrador, Mountynak neveztem el, hátha kiengesztelhetem a hegymászókat.

– Ez kedves gondolat, bár kétlem, hogy ez befolyásolná őket – nevetett fel, majd beindította a kocsit. Már számítottam rá, hogy halálra rémít egy Kiss szám, így ezúttal nem ugrottam fel, amikor felcsendült a Rock And Roll All Nite. Hű, de piszkosul gyűlölöm ezt a zenét! Ennek ellenére kívülről tudom a szövegét... hagyjuk is.

– Ez egy borzalmas szám – nyúltam oda, hogy letekerjem a hangerőt, még mielőtt ő tehette volna meg. – Viszont van egy számuk, ami tetszik.

– Melyik? – kapott az alkalmon. – Meghallgathatjuk!

– Az I was made for loving you az – vallottam be. Nem mondom, hogy nem találtam mondanivalót abban a zenében, de erről sem szükséges beszélni. Pont mindenben őt kerestem, szóval talán ez sem számít.

– Örök klasszikus – kommentálta, majd nyomkodni kezdte a rádiót, végül elindította, és megajándékozott egy széles mosollyal. – Mehetünk?

– Igen – helyeseltem, míg ő kikanyarodott a parkolóból.