Miután Drystan egyszerűen fehér köddé vált, Warren elvezetett egy hatalmas, nyitott sátorba, aminek nincsenek falai, csupán gerendákon áll, és tele van hosszú asztalokkal, azok mellett pedig padokkal, míg a másik oldalán egy hatalmas asztalon mindenféle étel van kirakva, majd itt hagyott, mondván, hogy ő még elmegy elintézni a maradásommal kapcsolatban a részleteket, addig ebédeljek meg.

Kissé bizonytalanul állok a sátor előtt, míg a többi sárkány engem kerülgetve jön-megy. Az asztalok nagy részét feltöltik, a legtöbben legalább hármas csapatokba tömörülve ülnek, egymással beszélgetve, viccelődve, nem nagyon találni olyat, aki egyedül eszik. A zsivaly talán az eddigiekhez képest itt a leghangosabb, bizonyára amiatt, mert a legtöbben most itt gyülekeznek.

Vannak, akik épphogy arra a néhány pillanatra változnak vissza emberi formába, míg egy jó adag kaját kiszednek, majd karmaik között a szerzeményükkel repülnek el, mások kiengedett szárnyakkal és farokkal járkálnak, de a legtöbben teljesen emberi formában vannak, a szagukon kívül egyedül a sok különleges hajszín és a hosszúkás pupilla az, ami elárulja hovatartozásuk.

Aggodalmasan figyelem, hogyan mennek oda, ki mennyi ételt visz el, és hova ül le, így mérem fel a terepet.

Mi van, ha mindenkinek megvan a maga helye, én meg csak betolakodóként odapofátlankodok és elfoglalom? Vagy ha ki van számítva pontosan kinek mennyi étel jut egy emberre?

Megrázom a fejem.

Warren csak mondta volna, ha ez lenne a helyzet, igaz?

Csak nem hagyott volna itt, anélkül, hogy elmondta volna, hogyan működik a rendszer.

További megfigyeléseim alapján teljesen véletlenszerű ki hova ül – leginkább oda, ahol hely van. A porciók pedig mindenkinél változnak, van, aki kétszer-háromszor is szed, ami némiképp megnyugtat.

Jópárszor megindulok, de egy lépés után mindig megállok. Még sosem kellett ekkora tömeg közé menjek, ez teljesen új nekem, és őszintén szólva kissé ijesztő, de mikor egy könnyed szellő felém fújja a húsok ínycsiklandozó illatát, a hasam pedig egy fájdalmasat kordul erőt veszek magamon, és lendületesen megindulok az ételeket tartó asztal szélénél lévő tányérok felé, csak követve a többieket, akik most érnek ide.

Óvatosan utánzok mindent, amit tesznek, és csak alapos megfigyelés után veszek el egy tányért, majd lépek oda az ételekhez.

Tanácstalanul nézek körbe az asztal mellett állva, ahol folyamatosan kerülgetnek, vagy átnyúlnak előttem a többiek, hogy szedjenek maguknak, míg én csak tátom a számat a rengeteg étel miatt.

Hatalmas halmokban sorakoznak különféle húsok, még sosem láttam ennyifélét egy helyen. Közöttük kisebb, de még mindig tetemes mennyiségű friss, vagy főtt zöldségek, főzelékek, meg kenyerek vannak kipakolva, legszélen néhány friss gyümölccsel, de tisztán látszik, hogy mindenki a húsokra megy.

Én mikor végre meg merek mozdulni a pillanatnyi tehetetlenségem után, veszek feltételezésem szerint két csirkecombot, hozzá kevés kenyeret, paradicsomot és gombát.

A kenyéren kívül mindegyik másikból igen ritkán volt alkalmam eddigi életem során enni, így most végre kihasználom a lehetőséget.

Miután annak a terhén túl vagyok, hogy szedjek magamnak, jön a következő probléma: hova a viharba üljek?

Tanácstalanul pislogok körbe-körbe, lehetőleg egy teljesen üres, eldugott rész után kutatva, de nem találok ilyet, így kénytelen vagyok az egyik belső asztal közepéhez ülni, ahol viszonylag távol ül egymástól két csoport, mindkettő nyugodt beszélgetést folytat.

Bár közvetlenül mellettem így nem ül senki, kicsit összehúzom magam, töltök magamnak vizet az asztal közepén lévő hatalmas fakancsóból, és úgy látok neki.

Fel sem tűnt, hogy mennyire éhes is voltam igazából, amíg le nem csúszik az első falat a torkomon.

Még soha életemben nem ettem ilyen finomat, annak ellenére, hogy sok helyen olvastam, hogy a kaja, amit a katonák esznek, egyenesen csapnivaló.

Az ízkavalkád egyenesen elönti a számat, a sellaihoz képest alig van egy leheletnyit sózva az étel, ami borzalmasan jól esik. A sótól mindig fáj a gyomrom, és ég tőle a torkom, ez viszont... tökéletes a fűszerezése, a só hiányát másféle ízekkel pótolják, többek között csípőssel. Távolról sem ettem még soha ilyen csípőset, mint amilyen itt minden egyes falat, és egyszerűen mámorító.

Megmelengeti a számat, majd pedig a gyomromat is kellemes érzés járja át tőle. A kastélyban mindig húzták a szájukat, mikor kicsit is csípősen készült egy étel, vagy nem volt elég sós, ez viszont... mintha csakis az én ízlésemre lenne szabva, egyszerűen fenomenális.

Amikor teli szájjal, vígan felpillantok csap belém a felismerés.

Nem az én, hanem a mi szájízünkre van szabva az étel. A sárkányokéra.

Ők olyanok, mint én. Nem csak fajra, de természetre is. Csak mivel még sosem találkoztam hozzám hasonlóval, azt hittem, velem van a baj... pedig pont olyan vagyok, mint ők.

Legalábbis elméletben, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy én bár nem számítok alacsonynak, igen sovány vagyok alapból is, hozzájuk képest pedig pláne, mindemellett átváltozni, vagy még csak repülni sem tudok.

Még a legtörékenyebb lány is jóval izmosabb nálam.

Épp elmerülök a gondolataimban, és az étel okozta élvezetben, mikor hirtelen egy nagy halomban megrakott tányér landol az asztalon, nem sokkal a karom mellett, majd valaki erős kézzel vállamba kapaszkodik és lehuppan mellém.

Ijedten rezzenek össze, és hevesen dobogó szívvel nézek a mellém termett... lányra.

– Szia! – szólal meg kedves, csilingelő hangon. – Új vagy, igaz?

A termete elég izmos, mégis igen nőies, lágy, mégis határozott, enyhén napbarnított arc tartozik hozzá, ami telt ajkaival kedvesen mosolyog. Sötétlila szemei csillogva mérnek végig amíg derékig érő, teljesen barnásszőke, laza fonatba fogott haját a háta mögé löki.

A kérdésére egyszerűen bólintok. Ez életemben az első alkalom, hogy valaki rögtön ilyen közvetlenül szólt hozzám, így be kell vallanom, kissé megilletődtem.

– Én Miara vagyok – nyújtja felém a kezét.

– Nevan – viszonzom a kézfogást, és meglepetésemre, bár neki enyhébben, de Drystanhoz hasonlóan bőrkeményedések törik meg a keze puhaságát. Ahogy felé fordítom az arcomat a rossz szemem látványára egy pillanatra elcsodálkozik, de szinte azonnal vissza is tér az iménti kedves mosolyához.

Épp mondani akar valamit, mikor hirtelen hátrafordul, így követem a példáját.

Egy idősebb férfi kiált oda egy nagydarab, izmos srácnak, akinek kint vannak a szárnyai és a farka.

– Zad! Húzd vissza a szárnyaidat, de rögtön! Nem hiányzik, hogy megint felborítsd azt a kurva asztalt!

A durva hangra összerezzenek, de hamar túlteszem rajta magam.

Néhányan az iméntire duruzsolni kezdenek, és annyit tudok kivenni belőle, hogy hozzáteszik, a héten másodszor.

A srác elfintorodik, de a szárnyainak és farkának már hűlt helye, a felsője pedig mintha magától összezárt volna utána.

Értetlenül pislogok a látványra. Ez is valamilyen mágia lenne?

– Pletykás népség – motyogja rosszallóan mosolyogva a duruzslásra néhány helyen.

– Hogy zárt össze a felsője ilyen könnyen? – kérdezem Miarát, figyelmen kívül hagyva az iménti megszólalását.

Rám emeli a tekintetét miután mindketten visszafordulunk a tányérunkhoz.

– Mágnesek.

Egyszerűen ülve hátat fordít nekem, majd hátranyúl a felsőjén található két párhuzamos varrás egyikéhez, és széthúzza, majd mikor elengedi, a két oldal mintha vonzaná egymást, úgy záródik össze, majd a lány visszafordul felém.

– Maguktól összehúzza a felsőnket, kellőképp összefogja mikor kell, egyszerűen kibújik rajta a szárnyunk, viszont nem zavaró repülésnél. Hétköznapokra, meg gyakorlásra tökéletes. Még nem láttál ilyet? – vonja fel a szemöldökét érdeklődően.

– Még nem igazán volt rá alkalmam.

Meg ha már itt tartunk szükségem sem volt rá fájóan sokszor, de ezt már nem teszem hozzá.

Látszólag ő sem akarja firtatni nagyon a témát, amitől valamennyire megkönnyebbülök.

– És, hogy kerültél ide?

– Eddig a sellai kastélyban éltem, Warren ma reggel hozott el onnan.

A megfelelő szó az lenne, hogy kimenekített, de egyelőre nem merem bevallani neki, hogy egész életemben fogva tartottak, és még repülni sem tudok, így ennyinél maradok.

– Az nem tudom hol van, de biztos jó hely.

– A környezet tényleg szép, de a társaság... nem a legjobb. – Vagy legalábbis egy fogollyal nem épp a legbarátságosabb a személyzet legnagyobb része.

Miara harap egyet az egyik csirkecombból mielőtt megszólalna:

– Az nem valami jó. Itt viszont jó a társaság, hamar be lehet illeszkedni. Ki lesz a kiképződ?

Egy pillanatra megdermedek és keresem a megfelelő szavakat. Nem akarom, hogy elítéljen, ami miatt ennyire visszamaradott vagyok, ugyanakkor hazudni sem szeretnék.

– Még nincs olyanom, én... nem igazán katonai kiképzés miatt vagyok itt.

– Hanem?

– A képességeimet egy kicsit... fejleszteni kell. Ebben fog majd valaki segíteni, azt mondta Warren.

Ezt csak egy értemmel nyugtázza, majd zavartalanul folytatja az evést, nekem viszont van egy kérdésem, ami nem hagy nyugodni.

– Valami ünnep van most itt?

Erre teljesen értetlenül kapja rám a tekintetét.

– Hogy ennyi hús van.

A kastélyban heti egyszer, kivételes esetben kétszer ha volt hús, ennyi pedig még ünnepnapokon se nagyon volt soha.

– Dehogyis! – rázza meg nevetve a fejét, mire a fonata meginog a hátán. – Itt mindig ennyi van.

– Mindig? – Szerintem most akkorára kerekedik a szemem, mint egy barlang bejárata.

Mi az, hogy mindig? Itt minden áldott nap ennyi finom étel van?

Kedvesen felnevet, és mint aki jól szórakozik veregeti meg a vállam, amire egy pillanatra összerezzenek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen gyakran megérintsenek.

– Persze, csak húsevők vagyunk, vagy mi a fene. Zöldségen, meg kenyéren élve még futni is aligha tudnánk, nem hogy repülni. Ígyis vannak, akik sárkány formában ilyenkor csak vadásznak és azt eszik.

Akkor az is lehet az oka annak, hogy ennyire gyenge vagyok hozzájuk képest, hogy eddig nem ettem elég húst?

Végülis, logikus. Más ételek elegek ahhoz, hogy életben maradjunk, de igazán csak hússal tudunk kiteljesedni.

– Te eddig nem ettél húst?

– Ettem, csak ritkán.

– Hogy maradtál így egyáltalán életben? Én egy hónap alatt tuti kipurcannék nélküle. Voltak ott egyáltalán más sárkányok?

Megrázom a fejem, mire ő is rosszallóan ingatja a fejét.

– Pedig társas lények vagyunk, szükségünk van a többiekre, hogy kiteljesedjünk.

– Én sosem éreztem igazán így, magamban is egészen jól elvoltam. Egészen jó társaság vagyok.

– Meglepően sokan gondolkodnak így egy ideig köztünk is, de aztán... – kis szünetet tart, míg végigvezeti a szemét a beszélgető csoportokon, csak utána folytatja – egyszer jön egy pillanat, amikor ráébredsz, hogy szeretnél egy csoportot, ahova tartozni akarsz, embereket, akikkel együtt szeretnél lenni, akikben bízni akarsz, támaszkodni rájuk, és szeretnél valami nagyobbnak a része lenni.

– Ez nagyon szép gondolat.

De nem hiszem, hogy valaha így éreznék másokkal kapcsolatban. Persze, szeretnék barátokat, meg kapcsolatot, hasonlókat, de ilyen nagyszabású, szinte szükségszerű kényszert nem hiszem, hogy valaha érezni fogok.

Szótlanul folytatjuk az evést, és míg én késsel villával veszem a falatokat, ő egyszerűen, kézzel, hihetetlen gyorsasággal tömi magába a falatokat.

Végre valahára egy kicsit felengedek mikor érzem, hogy lassan megtelik a gyomrom. Valószínű, hogy a szükségtelenül nagy mértékű idegeskedésemnek és irritálhatóságomnak nagymértékben köze volt az éhségnek.

– Szóval, most merre mégy tovább? – kérdezi Miara, miután mindketten befejeztük az evést.

– Azt mondta Warren, hogy várjam meg itt az étkező előtt.

– Akkor mindegy, csak gondoltam, hogyha esetleg eligazításra van szükséged, akkor segíthetek.

– Köszönöm – mosolygok rá.

– Semmiség!

Alig mondja ezt ki, mikor megjelenik mögé lép egy nálam talán kicsivel idősebb srác, meglepően rendezett, szőke hajjal, benne elöl egy vékony, rózsaszín tinccsel, és átkarolja hátulról a vállát.

Miara mosolyogva dől bele az ölelésbe, majd hátranyúlva rásimít a srác hajára miközben megfordítja a fejét, hogy egy apró csókot nyomjon az arcára, majd duruzsolva köszönnek egymásnak.

A szerelmesek látványától kicsit zavarba jövök, így enyhén elvörösödve elfordítom a fejem.

– Merre voltál?

– Warrennel beszéltem, most fogok ebédelni. Jössz velem? – kérdezi a srác lágy hangon miután felegyenesedik, de még mindig finoman simogatja Miara vállát.

– Aha. – Már áll is fel a padról, miközben nekem megfogja a vállam. – Ha bármire szükséged van, én a huszonhetes kabinban vagyok, esténként nagyrészt ott megtalálsz. Visszavigyem a te tányérodat is? – kérdezi miközben felveszi a sajátját.

– Igen, azt megköszönném – bólintok mosolyogva, és elismétlem párszor magamban, hogy megjegyezzem.

Huszonhetes kabin.

Felkapja a tányérom, majd mielőtt elindulnak gyorsan elköszön, és mire észbe kapok, egymásba karolva már el is mennek.

Akkor most gondolom találkoznom kellene Warrennel, így én is asztalt bontok, és elhagyom a sátrat, amitől kicsivel távolabb már vár rám a férfi.

– Megtaláltál mindent? – kérdezi amint odaérek.

– Igen, köszönöm – bólintok.

Nem tudom pontosan mit is köszönök, de most már mindegy.

– Találtam neked kabint, és holnap már kezdheted a gyakorlást Adéval. Ő majd reggel megkeres a kabinodban. A tiéd lesz a hatvanhetes. Gyere, megmutatom merre van.

Int a fejével, hogy kövessem.

Hosszú perceken át szlalomozunk a szinte végtelennek tűnő, szinte ugyanolyan, kőből készült, szürke kabinok között, míg egyszercsak megállunk az egyik bejáratánál, ami egyedül az ajtóra írt hatvanhetes számban különbözik a többitől.

– Ez lesz a tied.

Előhúz egy kulcsot a zsebéből, majd miután kinyitja az ajtót, átnyújtja nekem.

– A mai nap folyamán valaki még hozni fog neked ruhát, azon kívül azzal töltöd most a napod, amivel szeretnéd. Holnap reggel majd érted jön Ade és kezdhetitek a tanulást. Egyelőre most ennyi. Adén keresztül fogsz tudni üzenni, ha valamilyen probléma merül fel.

Miután átveszem tőle a kulcsot ő egy gyors köszönés után már hátat is fordít, majd kiereszti szárnyait a farkával, és már el is rugaszkodik a talajtól.

Kis habozás után lenyomom a kilincset, és benyitok.

Belülről is elég kicsi, alig valamivel nagyobb az egész kabin, mint a szobám volt, itt azonban két ágy is van, az egyik az ajtó felőli falnál, a másik pedig a másik oldalon. Az egyterű ház két oldalának a bútorzata szinte teljesen szimmetrikus, az ágyak lábánál egy-egy kisebb ruhásszekrénnyel, mellettük egy íróasztal székkel, és egy polcos szekrénnyel.

Egyedül a két oldalon elterülő valamilyen állatbőrből készült, barna, szőrös szőnyeg töri meg a kőpadló zordságát, az ajtóval szembeni falnál álló kandalló pedig kicsit otthonossá teszi a helyiséget.

A polcok és az ágyak üressége arra enged következtetni, hogy szerencsére nem lakik itt senki más jelenleg rajtam kívül.

Miután belépek és becsukom az ajtót, szinte gondolkodás nélkül vetem le magam a közelebbi ágyra, ami halkan reccsen egyet alattam.

A sellai ágyam kényelmesebb volt, de azért ezt is el tudom fogadni. Nincs olyan nagy tapasztalatom ezek terén, eddigi életemben csak az az egyetlen ágy volt, amit ismertem.

Most viszont... itt van ez. Egy kevésbé kényelmes, ágy, ami valahogy mégis kellemes érzéssel tölt el. Ez az én ágyam. Csakis az enyém. Az én kabinomban. A szabadban. Ahova akkor megyek ki, amikor akarok, és addig maradok, ameddig én akarok, nem fog senki loholni utánam, és nem fogja legalább három őr árgus szemekkel figyelni minden apró mozdulatomat, és most én zárom az ajtót.

Annak ellenére, hogy kissé félek attól, hogy mi lesz velem itt, ahol végre szabad vagyok, és ahol hozzám hasonlóak élnek, és hogy nem tudom pontosan, mi fog történni holnap, vagy azután, mégis felszabadultnak érzem magam. Hirtelen a mellkasomról most mintha egy harminc éves súly esett volna le, fellélegzek, és magamba szívom a szabadságom illatát, ami jelen esetben némi füstszaggal vegyül.