Általánosságban mondható, hogy amikor az embert fogságban nevelik, igen sokszor elfeledkeznek róla – vagy legalábbis nem nevezhető prioritásnak.

Nem azt mondom, hogy különösebben bánom, de jelen pillanatban nem repdesek az örömtől a gondolatra, hogy valószínűleg ebben a szobában fogok megrohadni, már ha nem ölnek meg előtte... nem tudom melyik lenne a rosszabb.

Az orromat vérszag tölti be, érzem, hogy a kastély több pontját is beborítja. Ismeretlenek törtek be, még magamon kívül sosem éreztem hasonlót.

Sárkányok.

Több oldalról hatolhattak be és a szagokból ítélve, amerre járnak, mindenkit legyilkolnak akik csak keresztezik az útjukat.

Számomra ez egyszerre jó és rossz hír, hiszen én alapvetően nem fogok velük a folyosókon összefutni, ugyanakkor valószínű, hogy nem is fognak velem foglalkozni, csak itt hagynak éhen halni – vagy igazából bármilyen módon meghalni. Legrosszabb esetben egyszerűen kiugrom az ablakon, akkor legalább ilyen magasságból biztos, hogy szörnyet halok.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy mi történhet velem, mégis a torkomban dobog a szívem. Nem mondom, hogy kifejezetten meg akarok halni, de sosem zavart a gondolata. Nem sok dologról maradnék le.

Mindennek ellenére most úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Csak fekszem az ágyamban a sötétben, és bámulom a plafont, míg a kastély többi lakóját valószínűleg épp meggyilkolják, én csak keresztbetett lábbal nézek ki a fejemből.

Lassan elkezdenek közeledni hozzám a harc hangjai, de meglepetésemre nem hallok kiabálást, vagy sikoltozást, csak szapora lépteket, és tompa puffanásokat.

Ha be is törnek hozzám, egy szemmel és negatív harci ismerettel esélyem se lenne.

Három ember léptei közelednek, ebből kettőnek a szagát és a hangját egyből felismerem, legnagyobb részt ők szoktak körülöttem lebzselni, de a harmadik idegen. Egyetlen aromát érzékelek belőle, hogy sárkány, a dobogásából ítélve pedig valószínűleg nagydarab lehet.

Kicsivel azután, hogy befordulnak a folyosóra, ahol a szobám van, már csak a sárkány lépteit hallom, és vérszagot érzek.

Megölte őket.

Ahogyan közeledik az ajtómhoz, szinte ledermedek. Ha akarnék se tudnék mozdulni, mintha egyszerűen a testem azt mondaná, hogy csak úgy élhetek túl, hogyha kővé válok, de pontosan tudom, hogy a saját szaglásomból kiindulva, már a támadó is nagyon jól tudja, hogy itt vagyok, akkor is, ha nem mozdulok és koromsötét van.

Hatalmasat dobban a szívem ahogyan elhalad a szobám előtt, visszafojtom a lélegzetem, de ahogy hallom, hogy le se lassít, elkezdem lassan kiengedni a levegőt, amit legalább fél perce magamban tartottam, amikor hirtelen... megáll.

Megfagy az ereimben a vér amikor meghallom, hogy az ajtóm felé veszi az irányt.

Könnyen meglehet, hogy korábban eltúloztam azt, hogy nem félek, most ugyanis egyenesen kiver a víz, mikor megáll a bejáratnál.

Még levegőt venni sem merek, mikor megrántja a kilincset, de az zárva van.

Hallom, ahogy néhány lépést hátrál, majd lendülettel csapódik az ajtónak, a zár pedig mintha semmi sem tartotta volna, egyszerűen kiszakad ahogyan betöri.

Kész, én most fogok meghalni.

Először csak néhány helyen kilyukadt, hatalmas, barna szárnyat látok, majd ahogy elveszi maga elől, egy nagydarab, középkorú férfit fed fel, kezében egy hatalmas baltával, és a szárnyai alatt kiinduló, pikkelyes farokkal.

Bőrből készült fedő öltözetén, és laza nadrágját több helyen is vércseppek borítják, amitől kiráz a hideg.

Egy baltával fog lekaszabolni.

Amikor meglát, ahogyan az ágyon ülésbe pattanok, komoly arccal végigmér, és alig láthatóan beleszagol a levegőbe. Barna szeme, és hosszúkás pupillája szinte villog a sötétben.

– Sárkány vagy. – A hangja mély, és reszelős, amitől feláll a hátamon a szőr.

Remegve bólintok.

A farka súrolja a földet ahogyan lassan ingatja azt amíg néhány másodpercig gondolkodik és a szobát is felméri, de nekem egy kész örökkévalóságnak tűnik.

Mentegetőzni akarok, hogy engem itt csak fogolyként neveltek, én nem velük vagyok, de nem bírok megszólalni, csak mozdulatlanul bámulom.

– Fogvatartanak?

Újból bólintok.

– Van fegyvered?

Olyan hevesen megrázom a fejem, hogy biztosra veszem, hogy a bal szemembe belelóg tőle a hajam.

– Tudsz megidézni?

– Igen... – felelem remegő hanggal, de némiképp határozottabban megismétlem, mikor kezd világossá válni, hogy nem áll szándékában megölni. – Igen.

Ha meg akarna ölni, azt ugyanúgy tette volna, mint a többi esetben, csendesen, gyorsan.

– Mit?

– Íjat.

Felemelem a kezem, mire abban egy méregzöld, díszes íj jelenik meg.

Egy pillanatra mintha meglepődne a férfi, de hamar visszatér az eddigi arckifejezése.

– Ismered a kastélyt?

– Nagyjából.

Mire ezt kimondom, az íjat már el is tüntetem.

– Gyere, kiviszlek innen.

Nagyjából két lépéssel már mellettem is terem, határozottan megragadja a felkarom és talpra húz.

Ekkor tűnik fel, hogy az egyik kezén a gyűrűs és a kisujja, míg a másikon a mutatóujja hiányzik. Így legalább nem csak nekem defektes a testem.

Gyorsan felveszek egy cipőt, és már készen is ällok az indulásra.

– Várj! – állok meg, mielőtt még kilépnénk az ajtón, mire visszafordul a férfi. – Nem mehetek el csak így, minden nélkül.

Megrázta a fejét.

– Azt majd megoldjuk, erre most nincs időnk.

Ahogyan kilépünk még egyszer visszanézek a szobámra. Egészen otthonos, de nem hiszem, hogy valaha hiányolni fogom, ha nem térhetek vissza.

– Van olyan terem, ahova becsalogathatjuk őket és nagy a belmagassága?

Egy pillanatra elgondolkodok, de hamar eszembe jut a nagy ebédlő, ami most szinte üresen áll.

Bólintok.

– Mutasd az utat.

Futva indulunk a helyiség felé, én szinte fel sem fogom mi történik, azt sem tudom, mit kellene gondolnom erről az egészről ebben a helyzetben. Egyedül abban vagyok biztos, hogy hatalmas hülye lehetek, amiért egy olyan, teljesen idegen férfit követek a semmibe, aki ki tudja hány embert ölt meg, hogy átjusson a palotán... Ebbe jelen pillanatban talán jobb, ha bele sem gondolok.

A márványpadló visszhangozza a lépteimet, de valahogyan a férfiét mintha majdhogynem teljesen elnyelné annak ellenére, hogy mérföldekkel nehezebb lehet nálam.

Végig a sarkamban van, mintha így próbálna sürgetni, de én már ígyis lihegve próbálom fenntartani legalább ezt a tempót.

Már a nagy ebédlő folyosóján járunk, mikor a sarokból feltűnik egy felfegyverkezett őr, kezében fáklyával, bennem pedig egyenesen megfagy a vér, amikor felénk iramodik, kardját egyenesen nekem szegezve.

Mielőtt még bármit tehetnék, egyáltalán eljutna az agyamig, hogy mi is történik, a férfi a másodperc tört része alatt elém vág, maga mögé lök és úgy tárja szét a szárnyait, hogy az őr engem ne tudjon megtámadni.

Alig fogom fel mi történik, mire a férfi egy tőrt ránt elő és két villámgyors mozdulattal később az őr holtan terül el a földön, míg a tarkójából vér csordogál.

Megtorpanok a látványra, és kiráz a hideg. Tágra nyílt szemekkel nézem meredten a holttestet. Hiába akarom elkapni a tekintetem, egyszerűen nem bírom. Ismertem ezt az őrt, sosem beszéltem vele, de nap, mint nap láttam, most pedig... mozdulatlanul fekszik a folyosón, kezéből a fáklya már kiesett, majdnem felgyújtja a ruháját, de a férfi kikapja a kezéből.

Émelyegni kezdek, de mielőtt elhányhatnám magam finoman megrázza a vállam a férfi.

– Merre van az a terem? – kérdezi türelmetlenül, mire én kijövök a transzhoz hasonló állapotomból.

– Az az ajtó – mutatok a legközelebbi, kétszárnyú, díszes ajtóra. Bár a vendégek sosem ott mentek be, mégis adtak a kinézetére, és mindenféle faragásokkal és fémekkel volt díszítve.

A fejével int, hogy menjünk és már futásnak is ered az ebédlő felé, meglepetésemre pedig magával viszi a fáklyát, pedig semmi szükségünk rá.

Ahogy belépünk a hatalmas terembe, ami most nagyrészt üresen áll, mivel mikor nincs itt rendezvény nagyrészt csak a hatalmas asztalok vannak itt, a helyiség közepén, Míg a falak mentén végig hatalmas márványoszlopok állnak díszítésképp. Sokszor volt már, hogy segédkeztem különféle események előtt, vagy után a pakolásban, de még soha nem éreztem ennyire zordnak, mint most.

A férfi a bejárat melletti egyik fáklyatartóba helyezi az egyetlen fényforrásunk ahelyett, hogy eloltaná.

Mögé nézve csak ekkor látom, hogy már elhaló vérfoltokat hagyott a lábnyoma. Bár nem vettem észre, véletlenül biztos beleléphetett az őr vérébe.

– Te onnan fogsz lőni – bök az állával a mögöttem lévő sarokba, a... plafonon.

Ezzel a tervvel kapásból több problémám is akad.

– De én...

– Ne aggódj, ezen biztosan fogsz tudni állni. Gondolom nem tudsz repülva lőni.

Egyet int a levegőben, mire a levegőben fektetve egy barna pajzs jelenik meg.

– Én... nem tudok jól célozni.

– De tudsz lőni, nem?

– Tudni tudok, de...

– Nem kell, hogy pontos legyél.

– De én ölni sem vagyok képes – rázom meg a fejem. Már csak a gondolattól is kiráz a hideg, hogy elvegyek egy életet. Nem tudnék együtt élni a gondolattal.

– Az sem kell. Te csak eltereled a figyelmüket, a többi már az én dolgom.

– Akkor mit is kell tennem pontosan?

– Miután berontanak, te a fáklyáikat fogod megcélozni. Nem kell, hogy eltaláld őket, csak hogy azt lássák, a fény felé lősz. Ennyi. Minden más az én dolgom, a sötétben. Meg tudod csinálni?

Bizonytalanul ingatom a fejem, és már felelném, hogy nem biztos, hogy alkalmas vagyok a feladatra, közbevág:

– Meg tudod.

– És miért jönnének ide?

Az állával egyszerűen a fáklya felé bökött.

Akkor emiatt hozta magával, és emiatt hagyta maga mögött a véres lábnyomokat, hogy idevezesse őket. Így tudni fogják, hogy itt vagyunk. Csapdába csalja őket.

– Menj – int a fejével, és mire odanézek több pajzs is megjelenik, és szinte lépcsőként vezetnek fel a sarokba.

Gyorsan, de kissé bizonytalanul lépkedek fel, épp olyan magasra, hogy a fejem még kényelmesen elférjen a plafontól, de alulról már alig vagyok észrevehető.

Míg a férfi is készen a támadásra elbújik az egyik oszlop mögött én megidézem az íjam és hozzá egy nyílvesszőt, de még nem húzom fel.

Még találkozik a tekintetünk a férfival ahogy kitekint az oszlopa mögül, és ebben a pillanatban szinte feltépik az ajtót és legalább huszan nyomulnak be, jópáran fáklyákkal.

– Itt kell lennie, ide vezetnek a lábnyomok – nézett körbe egy nagydarab, aki elsőként lépett be.

Szóval nem tudják, hogy én is itt vagyok? Ez jó hír, nagyon jó hír, ha nem tudják hogy itt vagyok, megölni sem akarnak.

– És itt hagyta a fáklyáját? – morogja az egyik.

– Lehet el se ment – vigyorodott el. – Gyere elő, te féreg!

Résnyire nyitott szemmel pillantott ki a férfi az oszlop mögül, valószínűleg, hogy véletlenül se villantsa meg őket a sötétben. Legalább ilyenkor van egy kis haszna annak, hogy félig vak vagyok, így legalább fele annyi esély van rá, hogy meglássanak a szemem miatt.

Egy aprót bólint, jelezve, hogy lőhetek.

Felhúzom az íjamat, és a szívem a torkomban dobog ahogyan próbálom eldönteni, melyik fáklyára kellene céloznom... azt nem beszéltük meg, hogy a távolabbiakat, vagy a közelebbieket kellene lőnöm, bár ahogyan célzok, nem lenne túl nagy különbség.

A tőle legtávolabbit választom. A karom amiben az íjat tartom megremeg, de megfeszítem az összes izmom, egy mély levegőt veszek, csak a célra fókuszálok, hirtelen minden elcsendesedik ahogyan lövök. Nem engedem ki a levegőt, míg a nyíl el nem suhan meglepően közel a fáklyához. Ahogy egy csattanással és apró szikrával földet ér, már el is tűnik.

Az őrök között zavar tör ki, mindenki a mellettük elsuhanó nyíl felé figyel egy pillanatra, míg a férfi a legtávolabb állót, akire épp nem figyel senki, elragadja, és mielőtt még egy szót is szólhatna, tarkón szúrja, majd magával húzva a hirtelen elernyedő testet visszatér a rejtekhelyére.

A felfordulásban fel sem tűnik nekik, hogy még egyet elragad.

Mikor egy pillanatra rám pillant a férfi azonnal visszatérek a feladatomhoz.

Megidézek egy újabb nyílvesszőt, célzok, és lövök, ezúttal az előző melletti fáklya mellett suhan el, valamivel távolabb, de ez is épp eléggé lefoglalta őket ahhoz, hogy a férfi újabb embereket ragadjon el.

– A fáklyákra céloz! Keressétek meg, egyetlen kurva gyík nem foghatt ki rajtatok! – kiáltja a legizmosabb, a dühtől szinte izzó tekintettel.

Ó, dehogynem kifoghat rajtatok az a kurva gyík.

Kétségbeesetten néznek körbe, de felfelé nem egyikőjüknek sem téved a tekintete.

Ahogy egy pillanatra a vakfoltjukba kerül, a férfi újabb őrt ragad el.

Már teljesen körülvették az asztalt, így már mindent belátnak.

Tanácstalanul pillantanék a másik sárkányra, de az nem néz felém. Meglepetésemre a velem szemben lévő sarokba fut, ahol lassan, hangalan szárnymozdulatokkal emelkedik a plafonig, ahol ahhoz hasonló pajzsok tetején jut feléjük, mint amilyenen én is állok.

Amikor feléjük ér, várakozóan rám pillant, és azonnal teszem a dolgom.

a következő lövésem is megzavarja őket, így gyorsan célzok újra ugyanoda, hogy fenntartsam a figyelmüket, míg a férfi lassan vitorlázva ereszkedik le, olyan észrevétlenül, hogy még a levegő is alig mozdul, a láng épphogy meginog.

Az asztal tetejéről szúr le egyszerre két démont, és mire össszeesnek ő már újra a levegőben van. Értetlenül pislognak maguk mellé az őrök a halott társaik látványára, én ekkor lövök ki egy újabb nyílvesszőt egy távolabbi fáklyához, de nem azt találom el.

Egyenesen combon lőttem az egyiket.

Szinte a nagydarab őrrel egyszerre ingok meg, ahogyan realizálom mi történt.

Még sosem bántottam senkit.

Sosem okoztam fájdalmat senkinek.

Most pedig miattam ordít egy a fájdalomtól.

Másodpercek alatt eltűnik a nyílvessző a lábából, mire abból ömleni kezd a vér, és térdre rogy.

Remegő kézzel engedem le az íjam ahogy végignézek rajtuk.

– Arról lőtt! – mutat arra az oldalra, ahol én vagyok, de még most sem jut az eszükbe, hogy én a fejük fölött rejtőzködök.

Egyszerre dühödten és rettegve próbálja a már majdnem megfeleződött csapat megtalálni a támadójukat.

A felfordulásban a sárkány még hármat megöl.

– Mutasd magad, te gyáva féreg! Vagy csak a sötétben vagy ilyen bátor? – kiáltja az egyik fáklyás.

Türelmetlenül pillant rám a férfi, várva a következő lövésem.

Bátortalanul húzom fel az íjam, és már remegve lövök.

Most az egyik vállát találom el, mire az is felüvölt, amitől végigfut a hideg a hátamon.

Nem akartam... tényleg nem akartam.

egyre jobban kezdenek szétszóródni ahogyan értetlenül, szitkozódva és kiabálva próbálják megtalálni, merről jönnek a nyílvesszők, de sikertelenek. Cserébe még több társukat ragadja el a sárkány.

Még egyet lövök, még többet ragad el.

Aztán még egyet és még egyet, amíg... az egyik fáklyás őrrel egy pillanatra találkozik a tekintetünk.

Dühtől izzó szemmel néz, mint aki már a tekintetével is kínozni akar.

Egy pillanatra úgy érzem, mintha minden levegő elfogyna a teremben ahogyan emeli a kezét, és venné a levegőt, hogy elkiáltsa magát hol bújkál a támadójuk, mikor kilépve a sötétségből ragadja meg a férfi, és még felsejlik sötét tekintete mielőtt elvágja a démon torkát, aki a sebhez kapva, fulladozva rogy le a földre, a kezéből pedig kiesik a fáklya, de mind hiába. Másodpercekkel később már mozdulatlanul fekszik a földön.

Rémisztően mély, kihívó hangon szólal meg a férfi:

– Itt vagyok.

Megmentett attól hogy felfedezzék a rejtekhelyem, de így egyedül maradt öt ember ellen. Már még én sem segíthetek neki, mert akkor felfedném a kilétem, így kénytelen vagyok tehetetlenül nézni ahogyan felbőszülten iramodnak neki összehangoltan.

Mi van, ha nem éli túl?

Teljesen rábíztam magam, pedig még csak abban se vagyok biztos, hogy képes lesz megbirkózni velük. Mihez fogok kezdeni a plafon sarkában ha meghal, vagy elkapják?

Innen még csak lemászni sem tudok, nem hogy elszökni. Továbbá, ha meghal a pasas, akkor több, mint valószínű, hogy alólam a pajzs amit ő megidézett eltűnik, én meg mint egy szép nagy zsák krumpli fogok aláhullni a magasból. Innen minimum egy lábtörésnek nézek elébe, az is csak akkor, ha jól érkezek, így a harcuk kezdetekor szépen haptákba vágom magam, hogy amikor esek, legalább a lábam törjön. Bár abból kiindulva, ami feltehetőleg rám vár, ha elkapnak, lehet jobban járnék, ha fejre érkeznék és szépen kitörne a nyakam, csak ahhoz az eséshez nehéz lenne jól beállnom, úgyhogy inkább maradok az eredeti tervnél.

Megfeszülten figyelem a harcukat, de nem úgy tűnik, mintha a férfi vesztésre állna, mi több... mintha meg se kottyanna neki hogy egyszerre öt, tudomásom szerint képzett őrrel néz szembe.

Nagydarab termete ellenére a mozgása mégis teljesen sima és gördülékeny, mintha az egészet előre megtervezte volna, már csak véghez kell vinnie, pedig teljesen miattam volt, hogy így alakultak az események.

Feszülő mellkassal követem minden egyes mozdulatukat, és próbálok még levegőt is csak halkan venni, nehogy felfedjem magam és így újra belekavarjak a férfi terveibe, aki látszólag az én segítségem nélkül is tökéletesen elboldogult volna.

Elég az első őrön halálos sebet ejtenie, ez épp elég ahhoz, hogy a többit megzavarja az addigi ritmusukban, így sorra kezdenek hullani egymás után és alig néhány perc elteltével győztesen egyenesedik fel a sárkány a hajnali nap első sugarában.

Alig fogom fel mi történik, már szinte lépcsőként jelennek meg előttem a barna pajzsok, amik felé vezetnek,

Remegő lábbal indulok az irányába.

Egyetlen szó jut eszembe ahogyan végignézek a megcsonkított testén, amit több helyen vérfoltok borítanak, azonban egyik sem a sajátja:

Ragadozó.

Vérszomjas, legyőzhetetlen, aki a tápláléklánc csúcsán áll.

A tekintetem azonban nem áll meg rajta. Amíg ő a két tőrét az egyik asztalon elterült őr ruhájába törli, én körülnézek, és mindenem megremeg a körülöttünk lévő vérfürdő látványára.

Mindenfelől vérző hullák vesznek körbe.

A legtöbbnek a tarkójából csordogál a vér, de az utolsóknak több tagjából is ömlik még a vörös folyadék, míg mindegyik üres, élettelen tekintete a semmibe réved.

Még sosem láttam halottakat...

Ahogyan ránézek az egyikre, aki az oszlopnak dőlt, és a nyakából ömlik a vér összetalálkozik vele a tekintetem, mintha egyenesen rám nézne vissza a halálból. Hiába próbálok, hiába akarok másfelé nézni, nem megy.

Teljesen lehűl az összes végtagom ahogyan kiráz a hideg, és érzem, ahogyan felkavarodik a gyomrom.

– Ne nézz a szemükbe.

Ez már késő bánat.

Alighogy kimondja, mikor én az iménti hulla mellé hányok.

Összegörnyedve, a térdemen megtámaszkodva törlöm le a felsőmmel a szám széléről a nyálat, ahogyan eljut a tudatomig a mindent beborító, undorító vérszag, újra kiadja a gyomrom azt, ami még maradt benne.

Még percekig öklendezek, de már nincs mit kiadjak magamból, így lassan, könnyező szemmel egyenesedek ki amennyire tudok, míg újra megtörlöm a számat.

Hát.

Ez nem hiányzott a napomból.

Inkább nem nézek körbe újra, így csak nyíl egyenesen a napbarnított, középkorúra szegezem a tekintetem.

– Most merre? – kérdezem reszelős hangon.

– Csak kövess – int a fejével a kijárat felé, ahova gyorsított sétával elindulunk.