Jungkook lakásában kávéillat terjeng. Későre jár az idő ugyan, de ez nem állítja meg abban, hogy a nap sokadik italát magába döntse. Bár nem sűrűn jelenik meg az egyetemen, a feladatokkal igyekszik nem túlságosan lemaradni és a mostanában kapott monológgal újabb tennivalók következtek, melyekre számítani lehetett, de nem fűlik hozzájuk a foga. Órák óta azon van, hogy a trónjáról letaszított, sértett és reményvesztett uralkodó szerepét a lehető legtökéletesebben adja elő ― közönségéül csupán néhány szobanövény szolgál, ám érzi a torkában a kellemetlen szorítást. Talán nem is annyira a színjáték váltja ki belőle, mint a hamarosan esedékes vizsgaidőszak; egyik tárgyából csak úgy mehet át, ha ezt az egyszemélyes párbeszédet igazi művészként alakítja.

Nehéz úgy koncentrálnia a megmérettetés fenyegető közeledtére, hogy az elméjét ezernyi más dolog tölti be ― többek között az, mennyire hiányoznak neki az őt körülvevő szobákból a hangok. Akármilyen zaj, csörömpölés, még az értelmetlen szappanoperák mit sem érő veszekedései is. Alig egy kevés ideje mindennaposnak számított, hogy társasággal van megáldva, most viszont egyes-egyedül ücsörög a nappali kanapéján, körmei a megfakult, rózsamintás szövetet kapirgálják és lassanként újra bekeríti a sűrű lehangoltság. 

Noha hetekkel, hónapokkal korábban is meglehetősen zárkózott személyiséggel élt, merőben máshogy festettek az átlagos napok. Talán csak a barátai tartják benne a lelket, meg annak a szemernyi tudata, hogy közel sem veszett még oda minden, ám valóban egyre távolabb kerül. Sóhajtva ragadja meg a papírlapokból összefűzött néhány oldalt, amelyet egyelőre puskaként használ a gyakorláshoz. Erőlteti szemeit a szöveg átnézésére, viszont a kimerültség éles tünetei nem hagyják sikerrel járni. Sajog a feje és az összes érzelem elpárolog belőle, amivel uralkodó lehetne. Sértett, hatalmas, ugyanakkor porban fetrengő és szánalomra méltó. Valódi emóciók nélkül pedig nincsen színdarab, ezt ezerszer hallhatta már a tanáraitól. Helyettük inkább tűnik kicsinek, gyengének, hitványnak, ahogy egy helyben gubbaszt, a feje mélyen vállai között nyugszik, olyannyira görnyedt a tartása. 

De hogy is lehetne most hatalmas? Nem érzi magát semminek az égvilágon, csupán önmagába visszatérő vándornak. 

Hallja, hogy a háttérben valahol felcsipog a telefonján üzeneteknek beállított jelzéshang. Habár jót tenne neki a társaság és kíváncsi is, kinek jutott az eszébe, néhány hosszas másodpercet igénybe vesz, míg elegendő erőt gyűjt és felkel. Ujjlenyomatával oldja fel az eszközt, s azonnal végignézi az új híreket. A csoportos beszélgetés, amelyben rajta kívül még Hoseok, Yoongi és Taehyung szerepel, gyanúsan aktívvá változik. Az értesítések gyors egymásutánban való pörgése közben Jungkook csak annyit lát, hogy egy esti találkozót egyeztetnek. Mire megnyitja a beszélgetést, az összes szempontot megtárgyalják, így neki csak rá kell bólintania ― iszogatás kilenctől egy közeli kocsmában, még néhány közös ismerősünk részvételével.

Mindhárom barátja csak arra vár, mit válaszol majd. Ugyan mostanság semmi kedve zsúfolt helyekre merészkedni, főként nem akkor, ha a szűk baráti körén kívül eső fiatalokat is el kell viselnie, de ― ő sem érti, miért teszi ezt magával ― időt sem hagyva a saját ellenkezésének, belemegy a dologba. Gyógyítóan hat majd rá a társaság ― legalábbis ezzel győzködi az oldalát, ami azon nyomban visszamondaná az egészet és inkább a konyha felé indul, hogy valami jelképes vacsoraféleségen túlesve félretegye az órák óta tartó szüntelen gyakorlást. Miközben kitárja a hűtőt és paradicsomot, sajtot vesz elő egy laza szendvicshez, a gondolatai megszokott, csapongó módjukon új irányba terelődnek. 

Ezúttal az foglalkoztatja, vajon a közös ismerőseikbe kik tartoznak bele. Kiváltképp egy személy körül forog az elméje ― kíváncsi, vajon Jimint meghívták-e Yoongiék. Ha elmélázik rajta, főleg Taehyung és Suga személyisége erősen lehetségessé teszi. Az ő érdekük, mintha valami oknál fogva az volna, hogy ő és a szürke hajú minél zökkenőmentesebben ismerje meg a másikat. Ennek ellenére Jungkook úgy érzi, kettejük találkozását lehetne még halogatni. Nem azzal van a baj, hogy ne kedvelné az alacsony táncost. Épp ellenkezőleg. Különös, de nem idegesíti a gyakori üzeneteivel, azzal, hogy be nem áll a szája időnként és csak ontja magából a szavakat. Voltaképpen semmilyen negatív érzelmet nem kelt benne ― és ez fenemód furcsa. Talán pont azért szeretne még időt nyerni a személyes megismerkedés előtt, hogy rendezhesse önmagát. Ez csak megfordul az agyában, sok igazságot nem lát benne, majd összeilleszt két megvajazott kenyérszeletet, és a fontosnak érzett dolgok hirtelen gyökeresen megváltoznak. Eszébe jut, mikor evett utoljára ― elszörnyedve ráncolja a homlokát, és úgy dönt, mára pont eleget készült a vizsgáira.