Yoongi rá jellemzően kényelmesedik el a szöuli villamosok székeinek egyikén. Bár nem illendő, a lábát kényelmesen megtámasztja a szemközti ülés peremén. Fülhallgatóján keresztül véletlenszerű sorrendben tekeregnek fel a különböző dallamok, miközben hol heavy metal, máskor komolyzene tölti meg hallójáratát. Szokásukhoz híven Jimint várja, hogy a kettővel ezutáni megállóban felszálljon a járműre, majd együtt elmenjenek a főváros egyik legfélreesőbb pontjára. Gyakran fedeznek fel együtt új helyeket; most például a lakott övezettől bőven eltávolodva kifele igyekeznek, hogy a fényképek átadják kívánt hatásukat.

Nem sokat várakozik már. Épp felcsendül egy lágyabb szám, amikor a villamos lassulni kezd, s megáll. A peronon várakozó emberek hamarosan helyet cserélnek a leszállókkal ― akár egy szorgos kis hangyaboly, mindenki a maga dolgára siet. Pillanatok múlva ismét összecsapódnak a két oldalra táruló ajtók, és mozgásba lendülnek. Jimin még időben kapaszkodik meg az egyik ülésben ahhoz, hogy ne billenjen ki az egyensúlyából ― hiába táncos, nevetségesen ügyetlen képes lenni. Yoongi emiatt veszi észre ilyen könnyedén, így int neki, a kis növésű fiú pedig nyomban elindul feléje. 

― Na, csak megvagy ― jelenti ki a kék úgy, mintha az ülőhelyzetbe huppanó Jimin tehetne arról, hogy a villamos nem sietett jobban. 

Ezüstös szőkére festetett haját megigazgatva a másik aprót bólint. ― Értékeld az igyekezetem ― hangsúlyozza ―, mert futottam!

Suga elvigyorodik. Fehér fogait látva a barátja is így tesz, hiszen a jókedv ragadós, ők ketten pedig kifejezetten érdekes párost alkotnak. Folyamatosan egymás vérét szívják, mintha ez volna a közös szeretetnyelvük. A fotós tudja, milyen pontatlan tud lenni az alacsony, ezért nem is szólja már meg, mindössze epés megjegyzést tesz egy szemöldökmozdulat kíséretében.

― Jó, de ha nem otthonról idáig futsz, akkor futhattál volna innen a külvárosig is. Gondolom ez a kényelmesebb. Különben is, sportember vagy. Ne nyavalyogj! 

Jimin viccelődően fintorog. Pici orrán alig látható ráncok szaladnak össze, amik csak aranyosabbá teszik az összképet. Most is csinos; fekete garbója fölött bézs színű, hosszú szövetkabátot visel, szemeit természetesnek ható smink emeli ki. Noha Yoongi egészen biztos benne, hogy nem érdeklik a férfiak, köteles elismerni: a vele szemben ülő srác szépsége igazán különleges. Sajátos stílusának nyomait azért most is magán viseli egy csomózott karkötő és sok-sok ezüstgyűrű képében. Mikor pár nappal ezelőtt, a sötét parkban róla beszélgettek vagy amikor Jungkook üzeneteire válaszolt, a napfényhez hasonlította őt ― így, teljes életnagyságban érezhető viszont ez valójában.

― Akkor hol szállunk le? ― érdeklődik a szürke. Sötét esernyőjét próbálja lerakni maga mellé anélkül, hogy akármelyik más utast gátolná a közlekedésben, ám jobb ötlet híján csak két térde közé szorítja, állát a kampós végén megtámasztva. Hosszú szempillái alól kíváncsian pislog fel.

― Szólok majd, nyugi ― von vállat lezseren haverja, akinek semmi kedve a megállókat számolgatni. Hirtelen érdeklődő csillanás fut végig szemein, és türelmetlen, egyenesbeszédű ember lévén rögvest rá is kérdez. ― Tényleg, mit írt Kook?

― Igazából csak köszönt egyet, én meg megírtam neki, hogy már vártam az üzijét ― feleli  Jimin. ― Számítottam rá, ami azt illeti, de gondolkodtam azon is, hogy nem telne semmibe nekem kezdeményezni. Hátha az könnyebb számára. Átpörgettem az instáját és aranyos. Szimpinek tűnt, szívesen megismerném. ― Egy pillanatra elhallgat, aztán visszafogott mosollyal hozzáfűzi: ― Meg mondjuk... helyes is. 

― Tök régóta nem posztolt semmit. Honnan tudod, hogy azóta... teszem azt, nem lett-e kopasz? De előfordulhat, hogy legurult egy lépcsőről, és maradt egy nagyon ronda heg a homlokán ― piszkálódik Yoongi ravasz, sunyi görbülettel a szája sarkában. 

Jimin ― naiv személyisége miatt ― egyből elképedt arcot vág. Kívülről úgy fest, mintha elképzelné, milyen érzés lehet visszagurulni egy fél emeletet, ez az iszonyodás pedig a vonásaira is kiülepszik. ― Hogy micsoda? ― hebegi halkan, zavarodottan, az idősebb meg harsányan felröhögve temeti arcát a markába. 

― És még el is hiszed, hát meghalok! 

Őt szemmel láthatóan nem izgatják az utazó tömegből feléjük pillantók, ahogy rosszalló tekintettel bámulják a hangoskodó srácot, de Jimin kezdi kényelmetlennek tartani a helyzetet. Fogait összeszorítva pirít rá a nagyobbra, hogy ideje lenne végre eldugulnia, és a kék hajú tényleg, komolyan megkísérli, de újfent kirobban belőle a jókedv. Végül a kisebb idegesen megcsapja a sípcsontját ernyője összecsukott szövetrészével, így ez megteszi a várt hatást. 

― Nem is értem, miért vagyunk barátok ― duzzog. Összehúzott szemöldöke és enyhén csücsörítő ajkai miatt olyan az arca, akár egy óvodásnak. Yoongi csak vidáman megcsóválja a fejét, letörölve egy nevetéstől kicsordult könnycseppet az arca pereméről. 

― Mert tehetséges fotós vagyok.