Amióta Chaylan az erdőbe kényszerült, gyökeresen megváltozott az élete. Mivel Damon szárnyai és gyakorlata révén szerzett élelmet, takarítani nem kellett, gyakorlatilag semmi dolga nem volt, ami elég különös érzéssel töltötte el. Valahol hiányzott neki, hogy mindig legyenek határidők, vagy teendők, amik értelmet adnak a létezésének, bár ehhez hozzá tudott szokni, ellentétben az éjszakákhoz, amik borzasztóan teltek: különböző nagytestű állatok járkáltak, repültek körülöttük, ami a földön fekve, takaró, vagy bármilyen búvóhely nélkül elég ijesztő volt számára, viszont amikor az aggodalmát jelezte Damonnak, ő megnyugtatta annyival, hogy ezek csak farkasok. Bár ez a sebhelyesnek elég volt ahhoz, hogy teljes lelki nyugalomban aludjon, Chaylannak a korom sötét éjszakában ez elég sovány vígaszt nyújtott. Mindig pörgette a fejében a menekülési lehetőségeket mikor lehunyta a szemét, bár sosem tudott értékelhető tervet kieszelni, tekintve, hogy nem látott a sötétben, ellentétben Damonnal, akinek vészjóslóan világítottak a szemei.

Nagyjából egy hónapja lehetett az erdőben, mikor elkezdett hűlni a levegő, ami nappal orvosolható volt egy kis mozgással, éjszaka viszont ez elég kevés volt.

- Mi bajod az éjszakai alvás fogalmával? - fordult a hátára Damon, mikor Chaylan már egy jó ideje vacogott a fa tákolmány sarkában kuporogva.

- Fázom... - húzta össze magán a pulóvert. Bár szerzett neki a sebhelyes cipőt, pólót és kardigánt is, a csontig hatoló éjszakai, párás szellő ellen ezek nem nyújtottak túl nagy védelmet.

- És én ezzel mit kezdjek? - Kinyitotta a szemeit, ezzel némi világosságot hozva. A fény éppen olyan erős volt, hogy finoman látszódott a sebhelyének körvonala.

- Te hogy a fenébe nem fázol? Még csak póló sincs rajtad.

Tisztán látszott ahogy térdelésbe húzta magát, majd végigtekintett a testén.

- Én így nőttem fel. Gondolom hozzászoktam - vont vállat a szárnyaira tekintve.

Egy hidegebb szellő miatt hirtelen Chaylan hangosan felvacogott. Kezdte azt érezni, hogy nem bírja már így sokáig. alig érezte a végtagjait, míg a háta izzadt volt, azon a ponton melege volt, de mégis úgy érezte megfagy.

- Pedig nincs is hideg - jegyezte meg a sebhelyes, amire csak egy keserű horkantást kapott válaszul. - De akkor mit kezdjek veled? - sóhajtotta a földet nézve. - Tényleg annyira fázol? - mászot közelebb a reszkető fiúhoz, majd hitetlenül megérintette az arcát. - Jesszus, te tényleg jéghideg vagy!

- Mert mit hittél, csak szórakozom? - Már alig jöttek a szavak a szájára. Szinte fájt minden szó amit kimondott.

- Nem tudom, én még sosem fáztam. - Földre sütötte a tekintetét, majd sóhajtva folytatta. - Bújj be a szárnyaim alá. Ott meleg van.

Más helyzetben biztos hogy megütötte volna a felvetésért Damont, akkor viszont rosszabb volt a helyzete annál, mint hogy elutasítsa, így kételkedve beleegyezett.

- Akkor gyere - intett a fejével mikor újra elfeküdt az oldalán. Egyik szárnya maga alatt volt, a másik pedig, ha Chaylan jól látta függőlegesen volt kinyújtva.

Nagyon nehezen bírta mozgásra a testrészeit a szőke, az első centin recsegtek-ropogtak a végtagjai. Reszketve mászott át a szárnyon, majd mikor rátámaszkodott volna a földön szétnyitott szárnyra Damon felmordult:

- Ne támaszkodj rá! - sütötte rá arany színűen világító szemeit. - És ha lefekszel ne mocorogj felfelé. Nem akarok megkopasztott szárnnyal ébredni.

Ahogyan Chaylan lefeküdt és a sebhelyes ráterítette hatalmas szárnyát meglepő melegség töltötte el. Nem gondolta volna, hogy ilyen puhák és melegek Damon szárnyai. A hirtelen jött fűtés olyan volt, mintha forró vízbe tették volna az egész testét, annak ellenére, hogy a lábait nem is takarta semmi. Akaratlanul is közelebb húzódott a félmeztelen fiú testéhez, ami váratlanul meleg volt.

- Elhelyezkedtél már? - mordult fel a sebhelyes mikor már percek óta mozgolódott. Chaylan nem válaszolt, csak ökölbe szorítva a kezeit élvezte ahogyan lassan felengedtek az izmai. Damon ezt látva átvetette egyik karját a szőke derekán, annak lehető legnagyobb meglepetésére. De hiába akarta volna lelökni a kart, inkább nem kockáztatta meg hogy kikerüljön a meleg szárnyak alól a fagyos erdőbe, így inkább csak lehunyta a szemeit és várta hogy elérje a rég várt álom.

***

- Na, megfagytál? - Chaylan arra ébredt, hogy Damon a hátára gördült, ezzel leemelve róla a szárnyát, ami a legkevésbé sem töltötte el jó érzéssel. A hirtelen jött hidegre összerezzent, szívesen maradt volna még a szárnyak kellemes biztonságában. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de ahogyan körülzárták a tollak különös melegség töltötte el belülről: talán ez volt az oka annak, hogy ott nem fázott.

Kelletlenül gördült arrébb Chaylan, ezzel utat engedve Damonnak hogy elvégezze reggeli rutinját, ami kimerült egy kiadós nyújtózkodásban, a szőke ettől mégis úgy érezte hogy ez az egy egyetlen dolog kárpótolta a civilizáció teljes hiányáért.

Ahogyan maga előtt keresztezve nyújtotta a bicepszeit amitől azok a meglepően nagy izmok szinte kelletve magukat feszültek be, majd az összes többi izom is követte a nyújtózkodás során, és mindegyik arcátlanul tökéletes volt. A legjobb, és egyben legérdekesebb rész mégis az volt, amikor a szárnyain lévő kampókba belekapaszkodva zárta a gyakorlatot: ilyenkor mindig kidudorodtak a kockák a hasán, amikért Chaylan bármit megadott volna csak hogy megérinthesse őket. Utolsó lépésként pedig beletúrt tarkóig érő, göndör hajába. Mióta levágta akkorára azóta kifejezetten vonzóvá vált Chaylan szemében: a váll alá érő zsíros tincseket nem nagyon tartotta hozzá illőnek, de mint ahogyan az kiderült, maga Damon sem. Csak azért hagyta olyan hosszúra, mert nem tudta mivel levágni mialatt be volt zárva.

- Mi van? Talán megint túl hosszú a hajam? - pillantott a résnyire nyitott szájú fiúra.

Chaylannak nyelnie kellett egyet ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

- Dehogy, az tökéletes - rázta meg a fejét.

- Ez esetben én megyek és hozok valamit enni. - A következő pillanatban már a levegőben manőverezett a csupasz fák ágai közt és már el is tűnt a láthatárról.

Nem szeretett egyedül lenni a erdőben a szőke. Egyrészt, mert nem tudta milyen állat akarta őt éppen megenni desszertnek, másrészt pedig mert nem tudta kiverni a fejéből a kérdést, hogy mi van, ha Damon nem jön vissza? Ő nem ismerte az erdőt, azt sem tudta, hogy pontosan hol is van. A sebhelyes nélkül nem bírná ki egy napnál tovább. Ha a ragadozóktól meg is tudta volna védeni magát, fogalma sem volt hogyan juthat élelemhez, nem is beszélve a hidegről, ami már egyenesen az agyára ment, így teljesen jogosan rettegett attól, hogy egyszer Damon nem jön vissza. Elvégre ő megszokta ezt az életet, egyedül is kitűnően elvolt, mikor még a másik nem volt ott.

Hogy Chaylan legyőzze idegességét, arra jutott hogy sétál egyet. Mivel túl messzire nem mert menni, így a kis menedék néhány méteres sugarában rótta a köröket újra és újra, mígnem már nem maradt min gondolkodnia és csak üres fejjel lépdelt körbe-körbe és nézte a kopasz fák végtelen tömegét, amik közt így, a tél beköszönttével alig lehetett látni egy-egy állatot. Ő is összesen egy őzzel találkozott, aki gyorsan szökkent végig a horizonton, ezzel megtörve az élettelen környezet nyomasztó kisugárzását.

Már épp kezdett volna elszédülni az egyre gyorsabban megtett köröktől, mikor meghallotta a már jól ismert szárnycsapások hangját, majd meglátta a hozzá társuló alakot is, amint leereszkedett a fák közt és megpördülve a levegőben ért földet, egy félig megevett almával az egyik kezében, míg a másikban lévőt odadobta Chaylannak.

- Reggeli - harapott egyet almájába Damon, míg a másik csak értetlenül pislogott: nem értette honnan szerzett almát télen. - Hogyhogy itt kint vagy?

- Gondoltam sétálok egyet - vont vállat.

- Nem jutottál túl messzire - nézett körbe félig mosolyogva.

- Lehet nem is az volt a cél - kacsintott a sebhelyesre, majd hátat fordított neki és visszament a kunyhóba.

- Akkor mi? Talán féltél egyedül? - vitorlázott utána kíváncsian.

- Dehogy - sütötte le a szemét Chaylan. - Egyébként hogy van a szárnyad? Nem láttam a sebet azóta hogy megszöktünk - mondta még mielőtt bármit reagálhatott volna a másik.

- Szerintem szépen gyógyul. Már alig érzem hogy ott van a seb. De ha már a szökésnél tartunk - kezdett bele Damon -, téged miért zártak be? Mi a képességed? - lépett közelebb hozzá.

Egészen meglepte a szőkét, hogy most ennyit kérdez. Soha nem beszélt többet annál, mint ami feltétlen szükséges volt. Még nem is nagyon tett fel személyes kérdéseket, ami igazából kifejezetten tetszett Chaylannak.

- Én sem tudom teljesen pontosan... Még nem igazán tudom irányítani. Van amikor csak kisebb vagy nagyobb tárgyakat tudok mozgatni, de van hogy irányíthatatlanul rombolok. Volt már hogy egy több emeletes épületet döntöttem le teljesen akaratlanul... - harapott bele az almájába. Nem szeretett visszagondolni azokra az időkre, utálta a dolgokat amiket az ereje tett. Nem szerette használni, de bárhogy próbálkozott, nem tudta kezelni.

- És nem gondolkodtál még azon, hogy megtanuld irányítani? - döntötte fejét a búvóhely falához.

- Próbáltam, de egyszerűen nem megy.

- Hogyhogy nem megy?

- Azt hiszem félek hogy túl nagy kárt okoznék. Egyszerűen... Egyszerűen nem érzem mekkora erőt fejtek ki.

- Akkor - tette keresztbe a karjait ezzel kidudorítva karján az izmait -, mit szólnál hozzá, ha segítenék? Itt néhány csupasz fán kívül úgysincs túl sok minden amit tönkretehetnél.

- Nem hiszem hogy ez jó ötlet - sütötte le a szemét engedve, hogy eltakarja az arcát egy hosszabb tincs.

- Miért? Talán van jobb dolgod? - nézett körbe Damon lehetőségek után kutatva.

- Nincs, de...

- Akkor meg is beszéltük, holnap kezdünk - vágott közbe Damon felhúzott szemöldökkel mosolyogva. - Most pedig gyere, mutatok valamit - nyújtotta felé a kezét. Chaylan kicsit tétovázott, de végül elfogadta.

Nem tetszett neki hogy Damon a beleegyezése nélkül döntött az ő életéről, de volt ideje rá hogy megbékéljen: legalább húsz percig sétáltak már mikor egy indákkal benőtt sziklafalhoz értek. Nem értette hogy nem fagytak el a hidegben, de az jobban foglalkoztatta hogy mit akart neki mutatni a sebhelyes egy rakás kövön.

- Gyere - Damon felemelt néhány indát, majd a másik elé vágva suhant a sötét barlangba.

Chaylan nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne követni egy sötét, állott szagú, hideg lyukba, de büszkesége nem engedte neki hogy ellenkezzen. Ígyis épp elég szánalmasnak tarthatta a sebhelyes amiért nem merte használni az erejét, nem akarta fokozni.

- És most jön az, hogy lehurcolsz egy árokba és megerőszakolsz? - törte meg a csendet Chaylan. A hangja visszhangzott a barlangban, nem tetszett neki hogy az egyetlen dolog amire támaszkodhatott Damon szemeinek a fénye.

- Egy ilyen szűk, nyirkos helyen? Ha azt akarnám tenni, inkább kötöznélek egy fa tetejére - kacsintott rá.

- Nem vagy vicces.

- Lehet nem is az volt a cél. - Azonnal feltűnt a sötétben hunyorgó szőkének hogy tőle idézett, de csak egy gunyoros vigyorral válaszolt, ami a sötétben úgy, hogy Damon előre nézett, nem volt túl hatásos. Azonban mikor meglátta a nem sokkal előttűk beszűrődő halvány fényt, minden addigi gondolata elszállt.

Ahogy átléptek az újabb indafüggönyön, olyan volt, mintha egy másik, csodaországbeli fantáziaerdőbe csöppentek volna. Minden növény és fa zöldellt, mintha csak nyár lenne, mindenféle ismeretlen állat járt-kelt körülöttük. Az élőlények nagy részét még hírből sem ismerte: voltak lila madarak még kék, csiga alakú bokrok is. De a legfontosabb: hétágra sütött a nap, és kellemes tavaszi meleg volt. - Mi a fasz... - csúszott ki Chaylan száján.

- Tetszik? - A sebhelyes mosolyogva figyelte az arcát, ami abban a helyzetben kifejezetten zavarba hozta. Tátott szájjal bólintott. - Mutatok még valamit ami még ennél is jobban tetszeni fog.

Ennél is jobban? Nem tudta elképzelni a szőke mi lehet egy hideg, kopasz erdő kellős közepén álló tavaszi meseerdőnél jobb, de ahogyan sétált a sebhelyes mögött, nem volt kérdés hogy még távolról sem látott mindent. Voltak virágok amik változtatták a színüket ahogy elhaladt mellettük, vagy éppen ágak, amik maguktól szétnyíltak a két fiú előtt.

Lassan egy szivárványszínű kövekkel tarkított patakhoz értek, amibe Damon mezítláb bokáig belegázolt, majd nyújtotta a kezét Chaylannak hogy segítsen neki egyensúlyozni a kiálló köveken, bár egyszer ígyis sikerült megcsúsznia.

Innen már látszott egy újabb indafüggöny, amiről mint kiderült az úticéljuk volt.

- Itt vagyunk - emelt meg a sebhelyes néhány lelógó növényt. Intett neki a fejével, hogy menjen be.

Ahogy belépett a függyöny mögé, Chaylannak még a szava is elállt: egy kör alakú gőzölgő forrás tátongott előtte. Idejét sem tudta már hogy mikor volt alkalma utoljára meleg vízben fürdeni. Szinte gondolkodás nélkül kezdte levenni a ruháit.

- Ha tudnám merre kell innen kimenni már belefojtottalak volna a vízbe amiért eddig nem szóltál erről.

- Nem kérdezted - vont vállat Damon. Elégedett ábrázattal nézte a vetkőző fiút, mialatt ő karbatett kézzel állt a fürdő szélénél.

Egészen boxerig öltözött le, majd óvatosan beleereszkedett a forró vízbe, ami leírhatatlanul kellemesen lepte el a testét. Mikor épp megfelelő magasan megérzett egy kis párkányt a lába alatt magabiztosabban ült bele a forrásba.

- Damon - pillantott rá - hajolj ide egy kicsit. - Ahogy a sebhelyes megtette amit kért, átölelte a hátát és belerántotta a vízbe. A fekete hajút váratlanul érte a trükk, másodpercekig csak esetlenül verdesett ide-oda a szárnyaival mire a felszínre sikerült küzdenie magát.

- Hogy a franc esne beléd - nyögte vizet köpve, mialatt a szőke jóízűen nevetett. Kifejezetten tetszett neki hogy olyan védtelennek látta.

- Ülj ide mellém ahelyett hogy morogsz, és meséld el hogy hogyan is került ez a hely ide és miért nem szóltál nekem róla.

- Annyira nem érdekes történet. Inkább hallgatnám hogy miért is borítottál bele a vízbe.

- Miért, talán nem tetszik? - vigyorgott rá Chaylan kíváncsian.

- Utálom a vizet - húzta össze a szemeit Damon. - Utána alig szárad meg a szárnyam.