Lassan körözök az ujjaimmal a porceláncsésze szélén. A benne lévő kávé már rég elfogyott, csak a nyomai maradtak, rászáradva a csésze belsejére. Nem jöttél el. Tekerek egy harmadik cigit is, már mindegy, legalább még ezt szívjuk el, aztán megyek. Tömködöm a dohányt a legolcsóbb papírba, amit pár percen belül eláztat a nyálam. Az ajkaim közé illesztem a szálat és már éppen kattintanék a gyújtóval, amikor egy lány vágódik le velem szembe.

- Tekersz egyet nekem is? - hangzik a kérdés.

Jobban szemügyre veszem a lányt. Rövidre vágott, kissé tépett bubifrizura, óriási karikafülbevaló, vörös rúzs, garbó. És óriási barna szemek.

- Persze - bólintok és a kezembe veszem a papírt, hogy egy újabb szálat készítsek.

- Vársz valakit? - kérdezi indiszkréten.

- Csak vártam - nyújtom át neki a szálat, majd meggyújtom.

A füst szinte kicsordul a vörös ajkak közül. A csálé, fehér fogait szugerálom. Bűn, hogy nézem. Bűn, hogy ennyire mustrálom ezt a teljesen ismeretlen lányt. A bokája a bokámhoz súrlódik.

- Megjött, akit vártál - szólal váratlanul és az ajtó felé biccent.

Ötven perc késés és egy laza félmosoly. Ennyi. Illetve egy friss, apró szívásnyom a nyakán, a szőkésbarna fürtjei alatt. Alig észrevehető – én észrevettem.

- Maradj - félszavakban kommunikálunk, hangtalan mormolom neki a szavakat.

Az asztalhoz ér, köszön a lánynak, levágja magát.

- Sokat vártal? - fordul felém és ő is rágyújt.

- Á dehogy - vigyorgok erőltetetten.

Rendelni megy a pulthoz. Cold brew, csak a szokásos. A lány rámmosolyog, majd feláll. A kávéfoltos szalvétára felkanyarítja a nevét és az instáját. Majd a kezembe adja, a kisujja alig érezhetően megsimít. Szinte csiklandoz. Erre a lágy érintésre csak a nők képesek.

Később észreveszem a rúzsát a szalvétán. Egy kis darab belőle.