Egy művész vagy akinek a képeit imádják, de a nevedet még sem ismerik csak a felsőbb körökben.

___________________________________________

Sokan úgy tartják Claude Monet reinkarnációja vagyok, mert nagyon hasonló a stílusunk. Én nem hiszek ebben. Tudom, hogy az embereket a színek hatásai fogják meg és azokkal sokkal jobban fejezem ki magamat. Emlékszem amikor egy éve leültem az egyik nagyobb vásznam elé és csak festettem. Nem tudom miért, de nyomott hangulatom volt akkor már napok óta így hagytam a kezemnek, hogy a frusztrációmat kifesse, ezáltal valami gyönyörűt alkossak. Három festmény készült, egy sorozat, három különböző méret. A színei vidámak voltak mindnek, de mégis az életet szimbolizálta. Megszületünk, élünk, majd meghalunk. Mint a napraforgók a három festményemen.

Két hete felhívott egy ügynökség, hogy pár festményemet szívesen kitennék az egyik kiállításon. Ekkor még nem tudtam, hogy ezzel alá is írom a halálos ítéletemet magamnak.

Ma este lesz a megnyitő napja. Tegnap küldtem el a képeimet az ügynökséghez egy útmutatóval a napraforgók című festményemhez. A négy mű közül ez az egy volt olyan amire azt mondtam volna, hogy sohasem válnék meg tőle. A másik három (a remény, a riviéra és az első lépés), nem volt annyira fontosak számomra, mint ez.
Fekete estélyi ruhám, a hátamat szabadon hagyta ezáltal felfedte az absztrakt gerinc tetoválásom. Soha senki nem gondolta volna, hogy én a szelíd, kedves (teljes név) képes vagyok és egy ilyen basztrakt gerinctetováláat csináltatok. Mondjuk ez is az én művem volt, az egyik meghatározó darabja az életemnek. A mai napig ki van állítva az egyetem folyósóján.

A taxi lassan fékezett le a kivilágított épület előtt. Fehér műszőrme kabátom a hátamra volt terítve, míg a kistáskámból előhalásztam a kézpénzt amit oda is adtam a taxisofőrnek. Ahogyan beléptem az épületbe jobbra volt a ruhatár, ahova le is adtam a kabátomat. A megnyitó este 7kor kezdődik egy apró fogadással ahol lehet enni, inni, ott elhangzik a megnyitó mondat, és mindenki mehet amerre lát. A beszédek alatt megettem vagy 3 sütit és két pohár pezsgőt mire kimondta a zárószót a férfi aki felkeresett a képeimmel kapcsolatban.

Ahogyan haladtam a teremben meg is talált a minket hosszú beszéddel untató férfi.

- Áh. (Név) drágám. Nagyon örülök, hogy ma eljöttél ide.

- Én köszönöm a meghívást.- mosolyogtam rá erőltetetten, de ő ebből semmit sem vett észre.

- Egy ilyen nagy művêszt mint te mindig szívesen látunk. Az utolsó festményed mennyiért is kelt el? 10 millió?

- 16, de ez nem lényeges. Én nem a pénzért csinálom.- mondtam majd ő szemet forgatott és elsasszézott egy másik festőhöz.

A festményem a terem megvilágításában gyönyörű volt.
„Mindhárom vászon álló helyzetben volt elhelyezve a falon, hiszen így lehetett őket értelmezni. Az első képen a fiatal palánták nyúltak az ég felé, versenyeztek ki fog a legmagasabbra törni, hogy a napfényben . A második az életet szimbolizálja amikor a napraforgók kiterjedtek, felnőttek élvezik az életet és a rivaldafényt. A harmadik kép az elmúlás képe. Egy-két napraforgó még szép zöld színű, mert kűzd a sorsa ellen, de a többi már feladta a harcot és megbarnultan hajtott fejet.”
Ahogyan ott álltam a képem előtt kezemben egy újabb pezsgővel, néztem a művet és az embereket. Nem volt olyan ember aki nem bámulta volna meg őket. Néhányan fel ia nevettek, hogy a legszebb pillanatot a legkisebb vászonra örökítettem meg, néhányan meg elcsodálkoztak azon, hogyan játszottam a vásznak méretével és elhelyezésével, mert hogy a feltett három kép párhuzamos volt egymással, de vízszintes nem. Az első és az utolsó darabja egy kicsit lejjebb volt csúsztatva, mint a legkisebb vászon amint a virágzó kiteljesedett virágok voltak.

Egy idő után valaki megszólított.

- Gyönyörű képek, maga nem gondolja így?- kérdezte egy női hang. Amikor felé néztem egy szőke kleopátra frizurájú nő állt mellettem egy magas fekete hajú szemüveget viselő férfival aki nagyon szugerálta a képeimet.

- Ah... Igen. Gyönyörűek.- a mosolyomat, le se lehetett volna törölni az arcomról, de a nő egyik pillanatról a másikra megváltoztatta ezt.

- Drágám. Megvesszük ezt a képet?- nézett a sötét hajú férfire aki felénk fordult és szembekerült az ijedt arcommal.

- Ha ezt szeretnéd, de mondjuk a munkahelyemen tenném ki. Oda az előtérbe.

- Igen, oda tökéletes lenne.

A világ megszűnt körülöttem és a pezsgős pohár kiesett a kezemből. Egy mondat vízhangzott a fejemben. „Megvesszük ezt a képet?” „Megvesszük ezt a képet?” „Megvesszük ezt a képet?” „Megvesszük ezt a képet?” „Megvesszük ezt a képet?”  mindenhonnan ezt hallottam.

- Minden rendben?- érintette meg a vállamat valaki. Egy fonott hajú szines bőrű férfi állt a másik oldalamon, Lewis. Egy pár szót váltottam vele régebben, amikor neki festettem képet, de nem nagyon kerültünk közel egymáshoz.

- Köszönöm kérdésed Lewis, de nem.- majd a pár felé fordultam, és határozottan megmondtam.- Ez a kép pedig nem eladó.

[…]

A szürke Mercedes nagy ívben fordult a parkoló felé, és amint megállt, ki is szálltam belőle. A festményeim körbejárják a világot a száguldó cirkusszal, én meg csak itt állnék bambán és nézném az egészet, de a Totónak köszönhető szerződés miatt akármikor megnézhetem őket. Így kerültem Lew mellé a Mercibe. Nem bírtam ki azt, hogy a festményem távol legyen tőlem így 5 napja felkerestem Lewist és beszéltem vele, hogy szeretnék a festmény közelében lenni. Tudom, hogy itt jó helyen van, de még is féltem az én egyetlen drága képsorozatomat. Így érthető, hogy most a kép első útján, én is ott legyek ezen a Spielbergi duplahétvégén. Ott voltam tegnap amikor feltették a falra és ott leszek jövő héten amikor leveszik a falról.

Az autóból kilépve megcsapptt a hideg szél. Úgy voltam vele kibírom, míg a mitorhomehoz nem érünk, de amint áthaladtunk a kapunk még √2 vel sem haladtunk, én meg egyre jobban fáztam. Ketten egymás mellett egészen hülyén néztünk ki. A ruhája rózsaszín és fehér színekben pompázott trópusi virákokkal és madarakkal, én meg ott álltam mellette a szürke hosszú szaggatott farmerban és sárga haspólóban. Jó idő volt a szél meg kellemesen hűvös, de nekem ez a kellemesen hűvös szél hideg volt. Nem nagyon jövök ki a házból, hiszen az ecsetek az életem így az itteni időjárás kicsit megviselt. Egy bő 10 perc alatt megtettük a 2perces utat, de végre ott vagyunk. Az előtérben egy nálam nem sokkal idősebb mercedes csapatpólós férfi álldogált. Odaálltam mellé, majd én is a festményeket kezdtem el nézni.

- Nem tudod véletlen mikor kerültek fel ide ezek a képek?- nézett felém.

- Lassan egy hete adtam el őket a Totonak és tegnap én magam tettem ide fel. Mert?

- Te festetted őket?

- Igen.- csodállozva nézett rám.

- Még sohasem beszéltem festővel.

- Én neg olyan emberrel aki nem akart volna tőlem egy festményt.

- Miből gondolod,hogy én nem szeretnék festményt? (Név).- olvasta le a nevem a kártyámról.

- Megérzés...- fordultam felé. Rajta nem volt kártya ami a segítségemre lehetett volna, de a sapkáján rajta volt a vezetékneve egy britt zászlóval meg a 63as számmal.- ... Russel.

Ahogyan egymásra néztünk valami elindult bennem.

- Elhívhatom kegyedet egy vacsorára?- kérdezte meg tőlem. Én meg ennek a fura érzések a végére akarta járni így belementem.

- Természetesen.

- George!- kiáltotta valaki.

- Hölgyem, kérem bocsásson meg hív a kötelesség.

THE END

Írva: 2022. 02. 13.
Publikálva: 2022. 02. 14.