Nem hittem hogy ez lesz, nem számítottam erre.
Ennyire még sosem voltam felkészületlen a szeptemberre.
Keresem magam, eltűnt, nem tudom hová.
Egyszer még megtalálhatom, de csak talán.

Kisírtak szemeim, így nem láthatnak.
Túl korán jönnének rá mi vagyok valójában.
Napok óta csak sírok, nem tudok mit tenni.
Nem értem őt, hogy miért kellett engem tönkretenni.

Nem látok más utat, keresem a konyhakést.
De sírva fakadok, mert nem tudom hova ment az ész.
Elment, magammal együtt talán.
Meddig szaladnak, az csak rajtuk áll.

Nem tudom, hol csesződött el kettőnk közt ez.
De tudom, hogy ugyan olyan ez már sose lesz.
A végítélet szavát várom csak igazán,
A csuklyás fazonnak az ajtóm nyitva áll.

Félek élni és félek meghalni.
Félek menni és félek hátra nézni.
Félek lépni és félek egyhelyben állni.
Félek beszélni és félek némán hallgatni.

Régi ez, mégis új.
Volt már ilyen, de most jobban szúr.
Lesz-e még ilyen, tényleg nem tudom.
Mindenesetre, ha megtenném; sajnálom.