Testvére után nézett, aki mögött a bejárati, csengővel felszerelt ajtó lassan csukódott be. Imádta húgát, aki mindössze öt évvel volt fiatalabb nála. Elizabeth mindig is gyönyörű lány volt. Kislánynak is, mikor nagy, égszínkék szemeivel bámulta csodálkozva a világot, miközben szőke haját összekuszálta a szél.

Még mindig élt benne a kép, amint egy magaslat tetején állnak, a sírok között, a lány pedig csak néz lefelé. A könnyek lefolytak orcáján, elhagyva a nyugalmat adó kék szempárt. Kristályok voltak, melyeket folyékonnyá tett egy leány szomorúsága.

Elizabeth haját összeborzolta a szél, itt- ott a könnyek mentén pedig arcába ragadt egy- két tincse. Fekete kalapja masniját fodrozta a szél, tépázta, míg meg nem szerezte. Okos kislány volt, tudta, hogy egyedül maradtak a világban. Csak két árva, kitéve az emberi rosszakaratnak.

Nagyapjuk vette magukhoz őket, ő tanította meg a fiúnak az órásmesterséget. De már idős ember volt, és mikor elterjedt a hír a környéken, hogy a szülők hogyan haltak meg, valahogy egyre kevesebb vásárló ment be a kis üzletbe, ami addig egy igencsak felkapott boltocska hírében állt. Az idős nagypapa pedig egy nap rosszul lett, és magára hagyta unokáit. Örökre.

- Lizy, hogyhogy visszajöttél? – állt fel a pult mellől Hanry, mikor meglátta a nyitódó ajtón belépő húgát.

Még kevesebb, mint két órája ment el a lány, s nemigen értette, hogy mi történhetett. Habár azt sem értette, hogy miért sírt reggel. Talán bántják – ötlött fel benne. Aztán valahogy elvetette, mondván, hogy az ő családjával ennyi rossz már biztosan nem történhet.

- Szervusz, Hanry! – suttogta a lány.

Elsietett a hátsó ajtón át a ház felé, mely az üzleten át vezetett. Rá sem nézett bátyjára, csak a földet méltatta tekintetével. A fiú utána akart rohanni, de valaki más is ott volt még rajta kívül a boltocskában.

Egy magas, méltóságteljes, ugyanakkor Hanry- hez hasonlóan fiatal férfi támasztotta az ajtókeretet. Talán a húszas éveinek legelején járhatott. Mikor a fiú felé fordult, ellökte magát a faltól.

- Én hoztam haza a húgát – szólalt meg. - Kis híján erőszak áldozata lett.

Hanry álla leesett. Az ő húgát? Bántották? De mégis hogyan?

- Mi történt? – nyögte ki nagy nehezen a szavakat.

- Késett a munkahelyéről – mondta a férfi. – Vagy legalábbis ezt állította az egyik munkás. Az egyik alkalmazott, aki a nők munkáját figyelte, hogy ne lazsáljanak, bántalmazta. De szerencsére időben odaértem és megállítottam – vigyorgott a fiatalember.

Hanry nehezen fogta fel az elhangzottakat. A végére azonban egy dolog leesett neki: hálásnak kell lennie ennek az ismeretlen jótevőnek, aki nem csak a húga ártatlanságát, de nagy valószínűséggel az életét is megmentette.

- Nagyon szépen köszönöm, igazán hálás vagyok – hajolt meg a megmentő felé. – Ha bármit tehetek önért, kérem, szóljon!

A férfi a kezét nyújtotta felé, mire a fiú megragadta és csókot lehelt rá.

- Hogy hívnak, fiú? – kérdezte az idegen jótevő.

- A nevem Hanry Moore – felelte a fiatal órásmester. – És önben kit tisztelhetek?

- Darwin Valentine lennék – mosolygott a férfi.

Hanry- nek nagyon ismerősnek tűnt ez a név. Valentine... Lord Valentine...

- Uram, nem ismerem én önt valahonnan? – kérdezett rá némi tűnődés után.

- Még nem – indult meg Darwin az ajtó felé. – De még sokat fogunk találkozni. A nevem pedig onnan lehet ismerős, hogy a gyár igazgatójának fia vagyok. S a felajánlását egy nap elfogadom.

Még egyet intett Lord Valentine, majd magára hagyta a fiút gondolataival együtt. Ő pedig meredve bámulta hosszasan az ajtót, amin keresztül Darwin Valentine mint a szélvész, úgy távozott.

_____________________________________________

Szervusztok, drágáim! ^^

Ezt a részt még tegnap éjjel írtam, s remélem tetszett nektek. A későbbiekben Darwin és Hanry alkotja majd a főszereplőpárt.

Vigyázzatok magatokra: Haru Amadare