Elizabeth Moore végigfutott az utcákon. Tudta, hogy késésben van, és azt is tudta, hogy mi fog vele történni, ha nem ér oda időben a gyárba. A szirénák lassan elültek a levegőben, s a reggeli tömeg is kezdett szertefoszlani, mire a hatalmas, itt- ott gőzt és füstöt pöfékelő gyárkéményeket meglátta.

Ő is olyan szabad szeretett volna lenni, mint azok a magas rudak. Még emlékezett arra a pillanatra, mikor Hanry elkísérte az első munkanapjára. Amíg bátyja a munkáltatójával beszélt és győzködte az urat, hogy vegye fel a lányt, addig ő, Lizy, csak a szürke füstöt fúvó csöveket pásztázta.

Ő is a magasban szeretett volna szállni, este a csillagokat nézni, miközben a lenge szél a hajába kap. A millió csillagképről még álmodni sem mert. Olyan szívesen megcsodálta volna őket... De neki minden este munka után azonnal le kellett feküdnie, hogy aztán kora hajnalban keljen. A bátyja túlságosan is aggódott miatta, sosem engedte neki, hogy későig fent maradjon.

- Ki kell pihenned magad – mondta neki minden alkalommal.

Szerette a bátyját, ugyanakkor túlságosan is komolynak tűnt számára. Amióta a szüleik olyan tragikusan meghaltak, a fiú mindig komoly arcot vágott. Azokban az időkben, mikor minden járókelő megszólta őket, Hanry- ben valami összetört legbelül, s ezt Lizy nagyon jól tudta. Ő még túl kicsi volt, hogy felfogja a történteket, és Hanry sosem mondta el neki az igazságot. De a fiú azóta is a hátán cipelte a terhet, a szüleik halálának titkát.

Belépett a gyár bejáratán, majd tovább futott. Jól gondolta, társnői már a helyükön ülve dolgoztak, a rájuk figyelő egyik vezető pedig felé tartott. Utálta azt a férfit és rettegett tőle. Látta már párszor, amint a nők haját tépte, avagy mikor egy- egy dolgozó a kimerültségtől elájult, az addig rugdosta őket, amíg fel nem keltek. Avagy míg meg nem haltak. De volt rosszabb is... Zaklatta a fiatal lányokat. S őt is...

- Mégis mit képzelsz? – ragadta meg a lányt a hajánál.

- Bocsásson meg uram, a testvérem rosszul lett – próbálkozott a lány.

- És az engem mit érdekeljen, kicsikém? – kacagott gúnyosan a férfi.

- Nagyon sajnálom, többé nem fog előfordulni.

- Arra mérget vehetsz – vigyorgott őrülten.

A lányt a földre taszította, majd letépte róla a ruhát, hogy koszos kezeivel a hófehér bőrt bemocskolja. Meg akarta kaparintani a szűzies testet, s a legrosszabb az volt, hogy ezt meg is tehette. A nők oda se néztek, egyszerűen nem törődtek vele. Nem voltak ők szívtelenek, csak gyávák. És ismerték a gyári munkások életének íratlan szabályait. Egy rossz lépés és halott vagy. Rosszabb, mint a csatatér. Ott legalább harcolhatsz, de itt... Egyszerűen peched van, vagy csak rossz helyen vagy rossz időben, és ezért az életed az ára a hibádnak.

- Segítség! – kiáltotta még egyszer a lány.

Lehunyta a szemét, és elernyedt testét az Úrnak ajándékozta. Vallásos volt, s Isten áldozata szeretett volna lenni, még egy ilyen pillanatban is. Ugyan azt nem engedhette meg magának, hogy templomba járjon, de hitt benne. A mennyben s a pokolban. Ez volt minden reménye.

A sötétség körbezárta. Többé már nem látja Hanry-t. A testvérét ő is elhagyja. Szegény fiú, milyen szomorú a sorsa. Könnyeit útnak engedte, hogy azok folytak le arcán. Aztán már csak egy csattanást hallott. Mely nem az ő arcát érte...

_____________________________________________

Szervusztok! ^^

Remélem, hogy tetszett a rész, és előre is elnézést, hogy van benne egy leány. Nem ő a főszereplő, hanem a bátyja, de a fiú Elizabeth - en keresztül ismeri meg a nagy őt. No de majd meglátjátok... Már ha továbbra is velem maradtok.

Köszönöm, hogy szántatok időt rá: Haru Amadare