A tökéletes csendnél is halkabb éjszaka sötétje borítja az eget. Nyugtalan némaság. Ki sem kell nyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam: valami nincs rendben.

Abban már nem vagyok biztos, hogy velem, vagy a külvilággal történt valami furcsaság - talán mindkettő helyes válasz. Ugyanis az eddigi békét apró mozgolódások zavarják meg szobatársam, Yunho részéről, pedig ő mindig ugyanabban a pozícióban szokott maradni egész éjszaka, velem egyetemben.

Megdörzsölve az arcom ülök fel az ágyamban, majd mikor kezd kitisztulni a látásom, a velem szemben lévő digitális órára tekintek. Hajnali két óra múlt; tökéletes idő egy pohár víz elfogyasztására.

Komótos léptekkel battyogok ki az előszobába, és haladnék tovább a konyha felé, viszont szipogásra leszek figyelmes, így megtorpanok, majd körbenézek, hogy megpillantsam a hangok tulajdonosát, akit a kanapén kuporogva meg is találok.

- Hongjoong? - Állok meg előtte. Megtörli az arcát, majd felnéz rám a sírástól piros szemeivel. Vörös haja kócosan, csapzottan tapad homlokára. Egész teste reszket. Összeszorul a mellkasom a tudattól, hogy szomorú, hogy valami nyomja a lelkét.

És hogy miért?

Mert valami furcsaság történt velem.

Beleszerettem.

- Mingi - mosolyodik el szomorúan. - Menj vissza aludni nyugodtan...

- Szerinted ezután tudnék? - rázom meg a fejem. - Mi a baj?

- Haza akarok menni! - fakad ki pár másodperc után, miközben felpattan, és a nyakamba borul. Szorosan átkarolom a derekát minél közelebb vonva magamhoz. - Hiányzik anya... - dönti fejét a vállamnak.

- Jól van, nyugodj meg - suttogom. - Pici vagy - mondom tématerelésképp.

- Rohadj meg - mordul fel hirtelen, majd kapálózások közepette kiszabadítja magát a kezeim közül, és egy szó nélkül elvonul a saját szobájába.

Furcsa dolgot érzek.

Bűntudatot.

(...)

- Mingi~ Elmegyünk a parkba hógolyózni? - telepszik mellém Yunho másnap délután, ezzel megzavarva engem önmagam siratásában.

Mélyeket pislogva a hátamra fordulok, hogy ránézhessek, majd megrázom a fejem, mire ő csalódottan lebiggyeszti alsó ajkát.

- Miért vagy ilyen búval baszott? - kérdezi megsimítva kézfejemet. Halkan felkuncogok.

- Csak Hongjoong haragszik rám - sóhajtok, ahogy a plafont kezdem el bámulni.

- Hongjoong mindenkire haragszik, de maximum öt percig.

- De nem... Egész nap nem szólt hozzám, próbákon se. Még akkor se válaszolt, amikor megkérdeztem tőle, mikor van ebédszünet.

- Mit mondtál neki, hogy ennyire berágott rád? - ölel meg társam, így szinte már rajtam fekszik.

- Picinek neveztem.

- Ennyi?

- Ennyi.

- Hozzászokhatott volna már. Azt hittem valami komoly dologról van szó - mosolyodik el legjobb barátom.

- Arról is.

- Mi? - vonja fel a szemöldökét. - Le is guggoltál mellé, hogy szemtől szemben tudjatok beszélgetni?

- Nem! - nevetek fel. - Tudod, hogy tetszik nekem. - Yunho hevesen bólogat. - Ezért fáj, hogy ilyen bunkó voltam vele. Csak fel akartam volna vidítani azzal, hogy elterelem a figyelmét, mert honvágya van.

- Szerintem legkésőbb holnapra elfelejti az egészet magától is. Mindenesetre, próbálj meg most beszélni vele. - Miután ezt kimondja, lemászik rólam, és hessegetni kezd.

- Megyek-megyek - motyogom, majd kilépek a folyosóra.

A két legidősebb szobájának ajtajához érve még nem kopogok be. Kifújom a levegőt, és utoljára átgondolom, mit is fogok mondani. Bocsánatot kérek, aztán elmondok neki mindent.

Az ujjaim idegennek érződnek a falapon. A következő pár másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, de végül imádatom tárgya jelenik meg előttem.

- Beszélhetnénk? - kérdezem halkan.

- Persze - válaszol egyszerűen, érzelem nélküli hangon, ami kicsit megrémiszt. - Menjünk le a próbaterembe - indul meg, én pedig kapkodva követem őt.

Pár emeletnyi út után megérkezünk. Hyungom leveti magát az egyik fotelba, majd biccent egyet.

- Mit szeretnél? - harapja be alsó ajkát.

- Sajnálom, hogy picinek neveztelek. Haragszol?

- Őszintén? Már megszoktam, hogy felhőkarcolók vesznek körbe - von vállat halkan nevetve, mire egy aprócskát megkönnyebbülök.

- Akkor jó. Miért jöttünk ide? - nézek körbe zavartan, miközben ujjaimat kezdem tördelni.

- Láttam, hogy ma nem nagyon jegyezted meg a koreó új részét, szóval megtanítom neked újra - áll mellém megpaskolva a vállam.

- Várj...

- Mi az?

Biztos most van a legjobb időpont a kitálalásra?

- Semmi. Kezdjük.

(...)

- Mehet zenére?

- Persze - bólogatok egy pillanatra társam felé fordulva, de a dallam már fel is csendül, mintha meg sem várta volna válaszomat. Túlságosan kapkodva kezdek neki a táncnak, így az egészet egy elegáns eleséssel indítom.

- Úristen, jól vagy? - rohan hozzám Hongjoong, majd fölém támaszkodik. - Vigyázz jobban... - dorgál meg aggódóan.

Nem válaszolok, csak elveszetten nézek csillogó szemeibe, legszívesebben soha nem találnék kiutat belőlük. Az idő mintha megfagyna azokra a másodpercekre, amíg csak egymást fürkésszük.

Most vagy soha. Lesz, ami lesz.

Fénysebességgel a tarkójára teszem a kezem, és magamhoz húzva megcsókolom. Nem viszonozza tettem, így megszeppenve elválok tőle, a könnyek pedig már egyből gyűlnek a szemembe.

- Sajnálom, én csak...

- Szeretlek - jelenti ki, de reagálni sincs időm, mivel máris ajkaimra tapad.

Ez a világ legfurcsább érzése.

De a legjobb is.