Ma van a tavaszi nyitómeccs napja, az utolsó előtti nagy játék az évben. Mindenki teljes lázban égett az egész miatt, csak én nem, ugyanis Kevin ma megy el nyaralni a családjával Kaliforniába és egész szünetben nem láthatom.

Persze Glo és Amber egy csomó ötletet bedobott, hogy miket csinálhatnánk a szünetben, hogy ne unatkozzak vagy ne tartsak attól, hogy valami kaliforniai lány elcsavarja a barátom fejét.

Igen, ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az elmúlt napokban a fejemben. 

Lehet megbolondultam.

A nap szokásosan telt az iskolában, voltak kemény órák és lazábbak. Az ebéd meg ratyi volt, mint általában. Most komolyan, valahol jó a menzai kaja??

Az utolsó órám végén a parkolóhoz indultam, hogy Kevinnel együtt haza menjünk, aztán készüljünk a meccsre.

- Szia Aves! - nyomott egy csókot a számra, amikor odaértem hozzá.

- Szia Kevin - mosolyogtam fel rá boldogan.

- A hintó elő állt, mehetünk?

- Természetesen - bólintottam, megpróbálva nem elröhögni magam.

- Min agyalsz? - nézett rám miután kikanyarodott a parkolóból.

- Áhh, semmiség. Izgulsz az út meg a meccs miatt?

- A meccs miatt nem, számításaink szerint nyerünk. Viszont az út miatt igen, kíváncsian várom, Kalaforniát! - halkan felnevettem poénján, majd azonnal elvörösödtem, mert a meleg tenyerét a combomra fektette. Hajaj.

- Hiányozni fogsz! - tört ki belőlem a dolgok egy része.

- Te is nekem Aves. - pillantott rám egy pillanatra. - Most már elmondod min gondolkozol annyit? Szinte hallani az agykerekeket ahogy forognak a cuki fejedben.

- A-A, mert kiröhögsz. Ezt inkább megtartom magamnak. - néztem rá kínosan, mire ő perverz mosollyal felém fordult, majd végül mindketten röhögésben törtünk ki.

A házunk elé érve Kevinnel egy hosszú csókba vontuk egymást, majd megbeszéltük, hogy meccs után hol találkozzunk.

Sajnos annyira kevés időnk volt, hogy még egymáshoz sem tudtunk átmenni, mivel az edző egy gyors megbeszélést tett be a srácoknak meccs előtt. Illetve Kevinnek muszáj ott lennie, mint csapatkapitány.

Igen, ő lett a csapatkapitány.

Aznap választották meg, amikor összejöttünk. Iszonyatosan büszke voltam és vagyok rá. A karma visszavágott és igazából Damian tette miatt történt a váltás.

- Megjöttem - kiáltottam el magam és becsuktam az ajtót magam mögött. Sam a konyhából mászott elő. - Mi az? - néztem rá furán.

- Egész jól beparkolt, le a kalappal előtte. - bólintott elismerően a nevelő apám. Na igen, ahhoz képest milyen jóban voltak az elején, mióta egy párt alkotunk folyton próbára teszi Kevint.

- Aha, valóban, pedig az a két kuka nagyon közel volt egymáshoz. - köszörültem meg a torkomat gyanúsan méregetve őt.

- Hát ezek a fránya kukások, rosszul teszik le a kukákat. - csóválta a fejét.

- Sam, ma nem is volt szemétszállítás. - néztem rá mérgesen, mert már akkor tudtam, amikor az utcába bekanyarodtunk, meg amúgy is csak előttünk volt két kuka.

- Kint maradt tegnapról. - legyintett egyet.

- Ma én toltam be, meg amúgy is, egy kukánk van. Sam! Most komolyan meddig teszed még próbára? Nem bizonyított mar épp eleget? - akadtam ki teljesen.

- Nem, még nem. - csóválta a fejét hevesen.

- Drágám - jött a hang a lépcső felől - Kevin aranyos fiú és szereti a lányukat, szerintem ez épp elég bizonyítás. - állt meg mellettem anyu. Egy hálás mosollyal néztem rá.

- Köszönöm.

- Jó, majd finomabb leszek. - sóhajtott egyet Sam és bement a nappaliba.

- Hányra mész, kincsem?

- Négykor megyünk Gloriával Amberhez. Aztán háromnegyed ötre oda kell érnie az iskolába még próbálni meg ilyenek, mi meg addig elfoglalunk egy nagyszerű helyet. - magyaráztam el a dolgokat.

- Rendben. Érezd jól magad, nekem be kell mennem az irodába, utána meg elmegyünk Martináékhoz. Késő este jövünk. - nyomott egy puszit a fejemre.

- Okés, ti is érezzétek jól magatokat - öleltem magamhoz Barbarát.

Otthon az idő gyorsan eltelt, összeszedtem a cuccaimat és elindultam Gloriához, hogy onnan együtt mehessünk drága harmadik barátnőnkhöz, aki már teljes lázban égett.

- Gyertek be! - nyitott nekünk ajtót Amber, fején egy nagy turbánnal. - Ha kértek valamit, ismeritek a járást - nézett ránk és már ment is fel a szobája felé.

- Izgulsz? - nézett rám Amber miközben fésülte ki a haját.

- Én? Nem, miért? - néztem rá furán.

- Na vajon miért? - pillantott felém a tükörből szomorú mosollyal Glo. Aztán leesett. - Nem tudok ezzel mit kezdeni, azt kell élveznem, amíg itt van. 

- Na és veletek mizu? - fordult meg Gloria vidáman és Amber elé ugrott.

- A szokásos semmi - vont vállat, de látszott, hogy terel.

- Ambeeer - szóltam rá. - Hallgatunk.

- Jó, elhívott moziba - nyögte ki nagy nehezen, mi pedig felsikítottunk örömünkben. - Atyaég - temette nevetve a kezeibe arcát.

- Úristen! És mit mondtál? - kíváncsiskodott Glo.

- Mégis mit mondtam volna?

- Ugye nem utasítottad el? - fordultam felé félig kivasalt hajjal.

- Nem, azt mondtam neki, hogy akkor elmegyek vele, ha megnyerik a meccset - mosolyodott el halványan Amber.

- ÁÁÁÁÁ - kezdett el ugrálni örömében Gloria, ami miatt Dolly a kiskutya teljesen megbolondulva ugatni kezdett. Tudtuk, hogy fix lesz a randijuk, mert minden jóslás arra mutatott, hogy nyernek a fiúk. 

- Jól van már, nyugi - csitított minket.

- Hogy mondhatod, hogy nyugi? Szegény, hetekig próbálkozott nálad - tettem hozzá.

- Azért rátett egy lapáttal - forgatta meg a szemeit - meg amúgy is, ez csak egy randi.

- Persze, csak egy randi - mondtuk ki teljes szinkronban Gloriával.

Mindketten ugyanarra gondoltunk. Hamarosan új párt avatunk!

--------------------

- Mit szólnál ott ahhoz a helyhez? - bökött a lelátó egyik irányába Gloria.

- Hmm, nem is tudom. - gondolkoztam el - Végül is nagyon jó helyen van, meg a meccsen.. ÁÁ - sikítottam fel, mert valaki hátulról galád módon eltakarta a szemem. - Ki az? - forgolódtam körbe, hátha letudom rázni a kezét. 

- Szerinted ki lenne az? - szólt közelről Kevin, rajtam meg végig futott a borzongás. 

- Akárki lehetne - fordultam vele szembe, amikor végre elengedett. 

- Jaj, nem is te lennél - nevette el magát és még mielőtt válaszolhattam volna megcsókolt.

- Hogy hogy ki tudtatok jönni? Nem megbeszélés van? 

- De, az volt. Gyorsan lerendeztem, aztán mondtam a többieknek, hogy tíz perc szünetet kapnak. Így ki tudtunk jönni - nézett a mellettünk álldogáló Haydenre, aki Gloval beszélgetett. 

- Jaj, értem. Mi meg nem tudjuk, hogy hová telepedjünk le. - osztottam meg vele a dilemmánkat.

- Üljetek oda a csapat mögötti helyre, garantált a legjobb kilátás a meccsre - nézett le rám mosolyogva Kevin. Nekem meg nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne essek ott menten össze. Még mindig minden egyes mozdulata, csókja és nézése megindít bennem valamit. Az állatkertem a mai napig újra meg újra feléled, pedig már egy jó hónapja együtt vagyunk és azt kell, hogy mondjam életem legszebb pillanatait élem meg Vele. 

- Ez egy jó ötlet, úgyis elfoglalták már azt a helyet, amit kinéztünk - szólalt meg Gloria.

- Rendben - nyögtem ki valamit gyorsan, amikor visszazökkentem a jelenbe. 

- Mennünk kellene - lökte karon Hayden a barátomat. Kevin szomorú pillantást vetett rám, mintha nem akarna itt hagyni.

- Menjetek és nyerjétek meg! - néztem rá biztató mosollyal, mire magához ölelt és úgy szorított, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék. - Ügyes leszel, én pedig nagyon büszke leszek rád! - toltam el magamtól, miközben folytattam a motivációs beszédemet. Kevin irtó aranyos mosollyal nézett rám, még a szeme is csillogott. Ez az egész látkép az én arcomra is mosolyt csalt, majd gyorsan megcsókoltam.

- Szeretlek! - döntötte a homlokát az enyémnek, én meg totálisan elolvadtam.

- Én is téged - suttogtam a szemébe nézve. 

Amikor elváltunk egymástól Gloriával elfoglaltuk a csapat mögötti helyet, ami amúgy kicsit a VIP részlegre hasonlított. Végig levakarhatatlan vigyor ült a fejem, amit persze drága barátosném azonnal szóvá is tett.

- Nyálasak vagytok - nevette el magát.

- Csak úgy, mint ti - öltöttem ki rá a nyelvem.

- Jesszusom, milyenek lesznek akkor Amberék? 

- Szerintem ők verekedni fognak és csak ritka alkalmakkor lesznek nyálasak - gondolkoztam hangosan, magam elé képzelve a párosukat. 

- Szerintem is - értett egyet Gloria, aki szintén elképzelhette az egészet, mert a végén mindketten nagy nevetésben törtünk ki.

Pár perc elteltével felfutott a pályára az igazgató, aki mondott pár szót arról, hogy milyen szerencsések vagyunk a jó idő miatt egy ilyen nevezetes napon. Csupa semmitérő dolog volt ez, de hát tudjátok meg kell magát mutatnia. Miután befejezte és elvitték a mikrofont meg a pulpitust, a két csapat kabalája jött elő és buzdították a tömeget, meg egymást kifigurázták. Kicsit vicces volt, ahogy a mi oroszlánunk egy cápával "küzd". 

- Köszöntök mindenkit a Lincoln High School és a North Lake  High Scool tavaszi küzdelmének napján! Meccsünk kezdetén a két szurkolótábor hangját szeretném hallani! - szólt az iskola sportkommentátora. 

Először az ellenfél pompon lányai rohantak be és a cápával a Baby Shark Dance-t adták elő, amibe becsatlakozott a szurkolótáboruk és bár hangulatot csináltak, közel sem érhettek fel hozzánk. Miután a csapatuk is bejött és körbe köszöntek mindenkinek, jöttünk mi. Nekünk először az iskola rezesbandája vonult fel és felálltak három sorba, aztán a pompon lányaink rohantak be, akik mindenféle szaltót lenyomtak, majd beálltak ők is a sorokba és valami dalra mindannyian táncolni meg énekelni kezdtek. Erre berohantak a fiaink és buzdítani kezdték a tömeget, majd felkapták és a magasba emelték az edzőt, aki látszólag a legjobban élvezte ezt. Mondta is Kevin, hogy kitalált valamit az edzőjük és, hogy milyen ütős lesz. Hát ez tényleg az volt, mindenki azon imádkozott, hogy le ne zuhanjon, mert akkor egy ideig kaputt a meccseknek. Miután letették és a rezesbanda is kivonult a pompon lányok még ott maradtak a pályán és elmondták a himnuszukat.

Mi mindenhol ott vagyunk

A Lincolnak szurkolunk

Bajnok lesz a csapatunk

Lálálááá

Mert ti vagytok a legjobbak, ez titeket dicsér

Hát gyerünk srácok, harcoljunk a bajnoki címért!

Közben páran felmásztak piramisba, aminek a legtetején Amber egyensúlyozott, majd szaltóban leugrott onnan. Hát mit ne mondjak, szavakat nem találtam, annyira hihetetlen volt. Ő is mondta, hogy valami óriásival készülnek, emiatt volt teljesen idegbe egész héten.

- Igazán lenyűgöző produkciókat láthattunk az imént! - szólalt meg a kommentátor. - A két csapat az utolsó motivációs beszélgetést rendezi le. Számoljunk vissza! 10! - kezdte el és vele együtt a tömeg is.

- 3! 

- 2!

- 1! - hangozott mindenhonnan és konfetti ágyúk kitörése közben berohant a két csapat és pár pillanaton belül fel is álltak a "harci helyzetbe". Az iskola csapata leült elénk, majd nem sokkal később Amber fújtatva vágódott le mellénk.

- Na mi az? - néztem rá nevetve.

- Áhh inkább hagyjuk - legyintett egyet és minden maradék idegszálával a meccsre koncentrált.

- A csapatok felálltak, már csak a bírókra várunk, hogy elindítsák a meccset! ÉS A KÜRT ELHANGOZOTT! A két csapat pedig elindult, a labdát az ellenfél uralta, azonban iskolánk csapata máris átvette! - hangzott a hangosbemondóból.  

-------------

Mindenki teljes feszültségben figyelte az eseményeket. Hayden megszerezte a labdát, majd rohanni kezdett, közben átdobta Masonnek, aki mögött nagyon loholt egy North Lake-s srác és ki is rúgta a lábát. Az egész tömeg idegesen morajlott fel, ám Mason az utolsó pillanatban még elhajította a labdát.

 Ketten szaladtak felé, hogy elkapják.

Kevin és az ellenfél futójátékosa. Szinte esélytelen lett volna, hogy ne ütközzenek. A pulzusom az egekbe szökkent és már előre félni kezdtem, hogy valami nagyobb baj történik. Szerencsére azonban az összetörés elmaradt, ugyanis valaki leszerelte az ellenfél futóját, így Kevin elkapta a labdát és az ellenfél pályáján egy touchdownt szerzett. Ekkor pedig ütött a gong és váltott az eredményszámláló.

MEGNYERTÉK! 

EL SEM HISZEM! ZSINÓRBAN A HARMADIK NYERESÉGÜK!

Az egész közönség tombolt. 

Mindenhonnan kürtök, meg dudák hangja szólalt meg. Az iskola gondnoksága kilőtte a konfetti ágyúkat, így mindent fehér, kék és arany papír darab borított be.

A csapat egymásra borulva kántált valami szöveget, a pompon lányok körbe ugrálták őket, mintha valami esőtáncot járnának. Mi meg rohantunk le a nézőtérről, hogy minél előbb a pályára érjünk és üdvözölhessük a  nagyszerű barátainkat. 

- Úristen Kevin! Te vagy a legjobb! - rántottam le a fejéről a sisakját, majd a konkrétan neki ugrottam, alig bírt elkapni a lendület miatt. - Jézusom, nagyon, nagyon büszke vagyok rád! - suttogtam a fülébe és hosszú csókba vontam.

- Basszus Aves, ha tudom, hogy így vársz rám még jobban beleadok mindent - mondta két csók között. - Imádlak, te vagy a legjobb dolog az életemben. - hintette be apró puszikkal az állam vonalát, majd a nyakam felé indult volna, amikor meghallottuk a nevét.

- Kevin Cartner! - jött felénk az edző - Tudom, hogy most nagy a boldogság, meg is érdemled, de fiam, az az úr veled kíván beszélni. - bökött a háta felé.

Döbbenten néztem Kevre, aki meg a pasast figyelte. Az edző is láthatólag ideges volt.

- Ő a portlandi egyetem focicsapat vezetője és veled szeretne beszélni. - szorította meg bátorítóan a vállát. A csapat nagy része hallotta a beszélgetés ezen részét és még nagyobb őrjöngésben Kevinre ugrottak.

- Micsoda? -döbbent le Kevin teljesen.

- Menj! - toltam arrébb, mert ne várakoztassa már meg a jövőjét.

- De mi lesz veled? - nézett rám szomorúan, nem törődve a srácok üdvrivalgásával. Bármennyire is fájt, hogy így az a kevés időnk is még kevesebb lesz, ahogy megtudtam ki a pali, félre tettem a saját vágyamat és rákoncentráltam.

- Én kint várlak a parkolóban! Menj már Kevin, itt a nagy lehetőséged! - nyomtam egy gyors puszit az arcára és elindultam kifelé. Ahogy hátra néztem láttam, hogy az edzővel odaértek az egyetem emberéhez és épp kezet fogtak egymással. Mérhetetlenül büszke voltam rá.

Az ígért helyemen vártam rá, ahol már az anyukája és Dorothy is ott voltak. Kevin egy fél óra múlva jött ki óriási mosollyal az arcán. 

- Azt mondta az egyetem edzője, hogy ígéretesnek tart. Meg, hogy szeretne megnézni szünet után! - tárta szét a karját nagy örömében. 

- Jaj Kevin! Iszonyatosan büszke vagyok Rád! - szaladt felé az anyukája és szorosan magához ölelte. Közben Dorothy is odaszaladt melléjük, akit a bátyja felkapott és magához ölelte. A könnyeimmel küszködve néztem rájuk, hiszen annyira idilli volt az egész. 

- Te vagy a legszuperebb! - hallottam meg Dorothy lány kis hangját. - Büszke vagyok, hogy egy ilyen tehetséges bátyus húga lehetek! - folytatta, én meg nem tudtam kontrollálni a könnyeim. 

- Kincsem, hagyjuk még Kevint, hadd búcsúzzon el Averytől, rendben? - fogta meg Julia a kislány kezét és finoman elvezette a kocsijukhoz. Csak néztem sután Kevinre és nem tudtam mit is mondhatnék. Néztem a fiút, aki a világot jelenti nekem, aki miatt mindennap magabiztosnak érezhetem magam. Aki tiszta szívéből szeret, küzdött értem és mindent megad nekem. Eddig azt sem tudtam, hogy mi az a szerelem, amíg meg nem ismertem Kevint és bár sok időmet elpazaroltam és mással voltam, úgy gondolom ennél csodálatosabban nem is történhetett volna, az a nap, amikor összejöttünk. Amióta ő az én barátom, én pedig a barátnője. Amióta mérhetetlen nagy biztonságot érzek, amióta mellettem van a legjobb barátom, a társam, akit mindenki szeret, akit az egész családom befogadott rövid idő alatt. Akiért még a nagyik is odavannak, mert bizony, amint megtudták, hogy kapcsolatom van sorjában utaztak hozzánk, hogy megismerjék a lovagom. 

- Gyere ide - nevette el magát halkan Kevin kitárt karokkal, én pedig könnyektől alig látva rohantam oda hozzá. Beszívtam az illatát és próbáltam minél jobban elraktározni, hiszen egy hétig nem láthatom. Oké, bár ez nem a világ vége, mert vannak, akiknek sokkal nagyobb távval kell megküzdeniük, de mindig nehezen engedjük el azt, akit igazán szeretünk. Legyen szó akár pár óráról, egy napról vagy kettőről, vagy egy hétről, de a szerelmünket magunk mellett szeretjük tudni, hogy bármikor magunkhoz öleljük és tudjuk, érezzük, hogy mellettünk van. - Ne sírj! - csitítgatott lágyan Kevin.

- Nem is sírok - dünnyögtem a mellhasába és próbáltam összekapni magam, hiszen nehogy már így köszönjek el tőle.

- Ja persze - nevette el magát Kevin és még jobban magához szorított. - Hiányozni fogsz. - tette hozzá pár pillanat elteltével, nekem meg óriásit dobbant a szívem.

- Te is nekem - bontakoztam ki az öleléséből, hogy rátudjak nézni.

- Mindennap beszélni fogunk, jó? 

- De az nem ugyanolyan - csüggedtem el.

- Nem mondod te Einstein - nevetett ki azonnal.

- Olyan izé vagy, de azért szeretlek - húzódott halvány mosolyra a szám, miközben teljesen elvesztem abban a csodaszép barna szempárban.

- Azért én is téged - döntötte oldalra a fejét egy huncut mosollyal a fején.

- Én meg még iszonyatosan büszke vagyok rád! Az én barátomra volt kíváncsi a portlandi egyetem edzője!! - kezdtem el ujjongni.

- Jaj, ne is mondd, még fel sem fogtam. 

Válaszképp számat a szájára tapasztottam, és ez többet mondott minden szónál. Kevin iszonyatosan kiérdemelte ezt a pozíciót, eddig is, de talán az utóbbi időben mindent beleadott a fociba és a gyümölcse kezd megérni. 

Több egymásutáni csókba vontuk egymást. Nem akartam, hogy elmenjen, azt akartam, hogy velem legyen egész szünetben. De nem lehetek önző, neki is kell a kikapcsolódás. Talán azóta nem is mentek sehová, mióta az apjuk otthagyta őket. A másik ok meg az, hogy szegény Julia rengeteget dolgozik, tök keveset van otthon és mostanra tudott kivenni szabadságot.

- KEVIN! - hallottuk meg az anyukájuk kiáltását, ami egyet jelentett azzal, hogy eljött az idő.

- Iszonyatosan szeretlek te lány! - ölelt magához Kevin, amikor nagy nehezen elváltunk. 

- Én is Kevin! Tényleg mindennap beszéljünk, jó? De persze ha nem érsz rá, meg fáradt vagy, akkor nem kell - szabadkoztam azonnal, hiszen nem akartam az idegesítő barátnő típusba tartozni.

- Ha rólad van szó, akkor mindig ráérek - szólalt meg Kevin és már ezzel a kijelentéssel elintézte azt, hogy majdnem elájultam a rózsaszín ködtől. - Mennem kell - pillantott át a vállam felett.

- Oda kísérlek, amúgy is elakartam búcsúzni anyukádtól, meg a húgodtól. Képzeld még rajzolt is nekem! - Kevin mosolyogva átkarolta a derekam és úgy mentünk oda a kocsihoz.

- Vigyázzatok egymásra és érezzétek nagyon jól magatokat! - szóltam Juliahoz és szorosan megöleltem.

- Köszönjük Avery - mosolygott rám kedvesen.

- Remélem sok szépet látsz majd, kis törpe - hajoltam le Dorothyhoz és őt is magamhoz vontam.

- Mindenképp lerajzolom azt, ami nagyon tetszeni fog, hogy majd ha hazaérünk te is úgy érezd magad, mintha ott lettél volna velünk! - avatott be a tervébe a kis csöppség, majd be is szállt gyorsan az autóba.

- Hívlak, ahogy leszállt a gépünk - húzott magához Kevin és még egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra.

- Rendben, szeretlek Kevin! 

- Én még jobban, Aves. - húzta nagy vigyorra a száját, majd a fejéhez kapott. - Jaj ezt majdnem elfelejtettem odaadni. - kezdett el kotorászni a táskájában. Kíváncsian néztem felé, hogy mi lehet az, majd amikor megláttam mit tart a kezében hangosan felnevettem. - Csak tudod, ha nagyon nem bírnád nélkülem.

- Na jó - fogtam a kezemben az óriási pulóvert, amit mindig elszoktam csórni Kevintől, ha náluk vagyok.

- Innentől ez a tiéd, de ha gondolod a kölnit is odaadom, amit használni szoktam. - húzta tovább az agyam. Válaszképp beleütöttem a vállába, mert teljesen szétolt engem. Nem is ő lenne.

---------------------

Egy melegszendviccsel indultam fel a szobámba. Legjobb péntek esti program, csak a kaja, a film és én a ma megszerzett pulcsimban.

Lehet valakiben felmerült a kérdés, hogy miért nem a buliban vagyok és ünneplem a győzelmet.

Nos erre egyszerű a válasz, mivel Kevin úton van Los Angeles-be, ergo nem tud ott lenni így én sem megyek. Mert az hogyan nézni ki, hogy a csapatkapitány nincs ott de a barátnője ott rázza? Jó nem szoktam rázni, de értitek. Inkább nem mentem, ellenben két barátnőm ment, de ők is megértették a döntésem. Meg amúgy is, egy 'me time' mikor nem jön jól?

Épp elindítottam a filmet, amikor is megcsörrent a telefonom. Már azt hittem Kevin az, hogy leszállt a gépük, de nem.

Privát szám.

Mi a..?

Először tanácstalanul néztem a mobilomra, ami megállíthatatlanul csengett.

Ki lehet az? Meg mégis miért hív? Úristen ugye nincs valakivel baj?? - ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyamon.

Kis habozás után felvettem, először nagy hangzavart hallottam, majd elcsendesült minden és egy hatalmas sóhaj kíséretében meghallottam azt a hangot, amit már három hónapja nagyjából kizártam az életemből.

- Avery, kérlek ne tedd le! - könyörgött Damian.

- Mit akarsz? - sóhajtottam fel ingerülten.

- Avery, segítened kell nekem! Tudom, hogy miben állapodtunk meg, de most  iszonyatosan kell a segítséged. Nem hívtalak volna téged, ha nem lenne fontos. Nincs semmi hátsó szándék...kérlek! - Damian az utolsó szót szinte suttogva ejtette ki.

- Miről van szó? Nézd Damian én.. - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Avery, mindent elmagyarázok ígérem! Csak gyere ide Hunter bulijába és juttass ki! Nagyon szépen kérlek! Utána esküszöm megpofozhatsz vagy amit csak akarsz, csak gyere ide. - lehet én vagyok a hülye, de esküszöm már szipogott is Damian.

Nem tudom mi vezérelt pontosan, talán az, hogy én nem vagyok olyan rohadék, mint ő. Meg, hogy anyuék azt tanították, hogy úgy bánjak a felebarátaimmal, ahogy szeretném, hogy velem is bánjanak.

Éppen ezért elkértem Hunter címét és elindultam hozzájuk megsegíteni Damiant.

-----------------------

Gyorsan magamra kaptam egy farmert meg egy kabátot és elindultam, szerencsémre Hunterék a közelben laktak. Az utca elejében álltam meg, mivel nem lett volna éppen jó bemenni a tömegbe és kimenni Damiannal. Így is átkozom a fejem, hogy eljöttem. Ki tudja milyen állapotban van?! Lehet ez csak egy hülye fogadás volt, amivel jól szarba húztak engem.

Nem, ez fixen nem fogadás. Ismertem ennyire Damiant, valami baja volt.

A telefonomra néztem, hogy mennyi az idő. Azt mondtam neki, ha öt percen belül nem jön ki, akkor hazamegyek. Még volt három perce.

Egyszer csak láttam, hogy a házból egy tag sétál ki és egyre inkább csak távolodik. Még jobban behúzódtam a kocsi mögé, ami mögött megálltam. Damian fején kapucni volt, majd amikor odaért hozzám ledobta a fejéről. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé. A gyér lámpa fényében megláttam az arcát.

Talán dühös és kétségbeesett volt az arckifejezése.

- Induljunk. - nézett rám egy pillanatra és már három méterrel előttem volt.

A házunkig elég csendben telt az utunk. Ő nem szólalt meg, én meg nem tudtam mit mondhatnék neki. Abszolút nem értettem a szituációt. A kapunál mindketten megálltunk. Meg elégetem a csendet. Tudni akartam mégis mire volt jó ez az egész.

- Mégis minek kellettem én ide? Magadtól is ki tudtál sétálni. - törtem meg a csendet kicsit mogorva stílusban.

- Avery, el kell mondanom valamit. - nézett rám komolyan. Karba tett kezekkel vártam a magyarázatát. - Egy ideje már tudom, ezt..

- Mégis mit? - néztem rá kérdőn, kezdett fogyni a türelmem. Damian nagyot sóhajtott és kibökte.

- Biszexuális vagyok.

---------------

Hamarosan érkezik a folytatás...