Éppen egy kávézóban ültem, kevergettem a Cappucino-m és élveztem a társaságot, amikor jelzett a telefonom. Gyorsan meglestem és a szívem kihagyott egy ütemet.
Egy barátnőm küldte screen-elve Colton Insta bejegyzését.
Az anyukája elhunyt.
Összeszorult a torkom, a mellkasom pedig nem akart emelkedni egy pillanatig. Még én is meglepődtem, hogy ilyen erős hatást vált ki belőlem, mert korábban ilyen esetben csak volt egy "kis szomorúság", aztán tovább tudtam lépni.

"Ma, elvesztettem a legjobb barátom, a szeretetet az életemből... Az anyukám. Szavak nem tudják leírni milyen káprázatos/hihetetlen volt ez a nő. Rengeteg mindent kéne mondanom, de még mindig sokk hatása alatt vagyok. Örökké szeretni foglak anya. RIP my angel"

-Colton Haynes (03.23.)

Nagyon sajnálom. Tudom, milliónyi és még több rajongód írhatta már, de én is elmondom. Melletted állok Colton, ha más nem is, küldöm az erőt, hogy tudd tartani magad, hogy ne fordulj teljesen magadba, tudom, hogy képes vagy rá.
Nem tudom azt mondani, hogy később már nem fog fájni, mert nem így van. Igenis minden alkalommal beléd fog vágni, hogy ő nincs többé, de nyugtasson a tudat, hogy: 'boldogan élt, szeretett, büszke lehetett rád, ezáltal boldogan halt meg'.
Kevés, tudom. Hirtelen az emlékek is azok, úgy érzed szégyen, hogy nem emlékszel minden vele eltöltött pillanatra. Szégyen, hogy egy idő után megfakul az emlékeidben a hangja, az arca, a nevetése, a mosolya.
Minden pillanatban, amikor eszedbejut arra vágysz, hogy legyen vele még egy napod, egy órád, csak egy perced, hogy még egyszer, utoljára elmondhasd neki, mennyire szereted, mennyi mindent köszönhetsz neki és, hogy nélküle semmire se mentél volna.
De nincs még egy nap, sem egy óra és még egy perc sem. Csak a gyász marad, az emlékek és a tudat, hogy sosem mondhatod már el neki, amit akartál, sosem ölelheted át újra, sosem érezheted az illatát, sosem láthatod újra a mosolyát, a szemét, sosem hallhatod többé a nevetését.

Sajnálom, nincs rá szó mennyire.

2018.03.25.
(0:30)