Péntek reggel kómásan nyomom le a telefonomon előre beprogramozott ébresztőt és szememet törölgetve kelek ki az ágyból. A fürdőszobában elvégzett dolgom és a felöltözés után kisétálok a konyhába, ahol a kapszulatartóból áthelyezek egy kapszulát a kávéfőzőbe és elindítom az életet adó elixír lefőzését. A kávémat kevés tejjel és cukorral ízesítem, majd a bögrével a kezemben elindulok a gyermekeim szobájába, hogy felébresszem őket és elkezdjünk készülődni a mai napra.

A gyermekeim, öt év elteltével is gyorsabban kezd dobogni a szívem, ha rájuk gondolok, vagy csak nézem őket. Ők a mindeneim Marc és Maya, a terhességem kiderülése után dolgoztam míg nem kezdett látszódni a hasam, majd az ötödik hónap körül a szüleimhez költöztem Lisszabonba, és onnan folytattam home officeban a munkámat a főnököm segítségével, aki biztosított afelől, hogy az állásom nem kerül veszélybe a terhességem miatt és nem fog kiderülni az állapotom sem a nyilvánosság előtt. A szüleim végig támogattak mindenben míg meg nem születtek az ikrek, majd azután is mellettem voltak, egészen négy hónappal ezelőttig, amikor ugyanis a gyerekekkel visszaköltöztem a franciaországi Marseillebe, hogy folytassam karrieremet a francia Sky Sports-nál. Azóta hárman élünk egy lakásban közel az ovihoz és a munkahelyemhez, a főnököm beleegyezett, hogy először csak az irodában dolgozhassak, majd kis idő múlva visszatérjek a terepre is, mint sportriporter.

- Jó reggelt! – húzom el közös szobájuk ablakán a függönyt, hogy besüssön a reggeli napfény.

- Nem szeretnék még felkelni. – húzta fejére takaróját Marc és átfordult másik oldalára.

- Jó reggelt anyu! – ült fel az ágyon reggeli kócos hajjal Maya.

- Jó reggelt kicsikém! – nyomok puszit homlokára, majd átlépek a testvére ágyához – Marc jó reggelt!

- Kérlek anyu.. – húzza még feljebb a takarót a fejére.

- Fel tudnál kelni, ha nem az autóiddal játszottál volna, a jóéjt puszi után. – mondja Marcnak a húga. A fiam hat perccel idősebb a húgánál, de sokszor Maya az, aki az idősebbnek tűnik.

- Marc, ha nem kelsz fel elveszem a kisautókat. – szóltam neki kicsit szigorúbban – El fogunk késni az oviból.

- Kelek! – ugrik ki az ágyból.

Tudtam, hogy ha azt mondom elveszem a játékait egyből ki fog pattanni az ágyból. Azok a piros kisautók a mindenei, sehova sem megy nélkülük Ezzel a cselekedetével és a tekintetével sokszor nagyon emlékeztet egy bizonyos személyre, akit jobb szeretnék inkább elfelejteni.

- Mit szeretnétek felvenni? – lépek a szekrényükhöz.

- Szoknyát.

- Rövidnadrágot. – mondják szinte egyszerre.

- Hm, lássuk miből választhatunk. – a nyár közeledtével már elég melegek a reggelek ahhoz, hogy ne fázzanak ezért nyugodtan adom rájuk az általuk kívánt ruhadarabokat.

Öltözés után a konyhában elfogyasztjuk a reggelinket is, ők a szokásos müzlijüket eszik tejjel míg én egy szendvicset fogyasztok el.

A falon lévő óra szerint még van húsz percünk az indulásig ezért reggeli után engedem, hogy nézzék egy kicsit a tévében a mesét, addig én a telefonomon átnéztem a mai napra szánt teendők listáját.

Az e-mailjeim olvasása közben egy riporter hangja üti meg a fülem a tévé irányából.

- Kedves Nézőink! Nagy forgalomra lehet számítani Marseille és környékén az ezen a hétvégén megrendezésre kerülő 2023-as Francia Nagydíj miatt. Kérjük fokozatosan ügyeljenek. – mondta be a riporter a reggeli híradóban.

- Anyu Marc megint elkapcsolta a tévét! – árulta be a testvérét Maya.

- Maya nem szabad árulkodni, Marc te pedig miért kapcsoltad el a mesét? – érdeklődtem felhúzott szemöldökkel eléjük állva.

- Anyu a Forma 1-ről beszélnek, ez sokkal érdekesebb, mint a Barbie-s mese, amiket minden reggel néznünk kell Mayaval. – dőlt arrébb a kanapén Marc, hogy láthassa a tévét.

- A Barbie mese sokkal érdekesebb, mint a hírek, meg az autók. – tette karba a kezét Maya.

- Tudjátok mit? – nyúltam a távirányítóért, hogy kikapcsolhassam a tévét – Indulunk az oviba, menjetek vegyétek a cipőtöket.

- Nem igazságos. – mérgelődtek a bejárati ajtó felé menet.

- Ez van, ha nem tudtok megegyezni abban, hogy mit nézzetek. – vettem fel én is a magassarkú szandálom és kezembe vettem a táskámat.

Búslakodva mentek ki a bejárati ajtón és míg bezártam azt, majd kocsival megtettük az óvodáig tartó tizenöt perces utat egymáshoz sem szóltak.

- Nem találom a kisautómat. – mondta Marc mikor már kiszálltunk az épület előtt a járműből és hátukra adtam a hátizsákjukat.

- Itt van. – adta át neki Mayaaz imádott piros játékot.

- Köszönöm Maya, te vagy a legjobb. – vette el Marc a húgától a kisautót.

Ezek szerint eddig tartott az egymáshoz nem szólás és szent a béke köztük.

Miután bekísértem őketés átcserélték a cipőjüket elbúcsúztunk és beszaladtak a csoportszobába énpedig elindultam a munkahelyemre.