Végre elkezdhetem hőspályafutásomat. 

Az első nap az ország egyik leghíresebb középiskolájában, a UA-ben. Különösebben nem hozott lázba, hogy új környezetbe kerülök. Nem azért megyek oda, hogy barátkozzak. 

Három év, hogy bebizonyítsam, hogy semmilyen formában nincsen szükségem a segítségére. Idegesítő, hogy elég volt az ajánlása, hogy felvegyenek, mert a mindenkori második legnagyobb hős, Endeavor az apám. Elég magas pozícióban lenned, aztán elintézheted, hogy a gyereked a legsimábban bekerüljön. Kivételezésnek tűnik az iskola részéről, de meggyőződtek már korábban az eredményeimről, amikből arra következtettek, hogy valószínűleg ki tudják a következő Endeavort nevelni, ehhez én vagyok a legjobb prototípus. A fenéket! Három év, ami alatt anya erejével én leszek az első. Rá egyáltalán NINCSEN szükségem.

Indulásra készen megindultam az ajtó felé.

- Shoto, már elkészültél? - kérdezte meglepődve Fuyumi, a nővérem, miközben a konyhában csinálta a reggelit.
- Igen.

Fuyuminak vállig érő fehér haja volt pár rövid vörös csíkkal és szürke szemei, mint anyának, amit szemüveg keretezett. Az arca kerek, amin éppen izgatott kifejezés ült. Éppen a kezeit törölgette, miközben kijött utánnam a folyosóra.

A hátam mögül hallottam a hangját.

- Nem reggelizel? - kérdezte aggodalmas hangon.Korán be akarok érni - mondtam, miközben leültem és felvettem a cipőmet.

Igazság szerint az apám akartam elkerülni. Semmiféle arrogáns, lenézős, provokáló, motivációs beszédére nem voltam kíváncsi, inkább jegen élek életem végéig. Biztos voltam benne, hogyha nem tesz ki a lábam minél előbb az otthonomból, valahonnan előkerül és felkorbácsolja az indulataimat, erre semmilyen körülmények között sem volt szükségem.

Felvettem a táskám és már rohantam volna ki az ajtón, a nővérem azonban mellém lépett.

- Várj! Legalább a reggelid vidd el! - nyújtotta oda nekem egy zacskót, mielőtt eliszkolhattam volna.
- Köszönöm - vetettem oda neki.
- Shoto! - kiáltott utánam, mire én visszafordultam. - Érezd jól magad!

Elmosolyodott, komoly arccal bólintott, miután becsuktam a kaput, megeresztettem egy sóhajt.
 
Nem igazán értettem a kívánságát, amikor én gyakorlatilag végig fogom gürizni a napot. Az teljesen másodlagos hogyan érzem magam, az nem számít, csak a cél. A nővérem mindig is az a fajta volt, aki törődött másokkal, nem hiába vált belőle tanárnő. 

Megcéloztam a vasútállomást. A vonatra egy kisebb tömeggel szálltam föl, hiszen kora reggel volt a csúcsforgalom ideje. Zsúfolttá vált a kocsi. 

Sokat nem tudtam az új osztályomról, azonban nem igazán érdekeltek, bár megnéztem a felvételi vizsga eredményét. Két srác kilógott a sorból: egyikük az első lett mentési pontok nélkül, míg egy másik támadó pontok nélkül lett hatodik. A nevük nem maradt meg, csupán furcsállottam, hiszen a két végletről beszélünk, miközben a kezeimre néztem. Jég és tűz. Anya és az öregem ereje. Én voltam az egyetlen a testvéreim közül, aki ennek a kettőnek a kombinációját örökölte, nekik csak egy-egy jutott. Néha azon morfondíroztam, hogy talán ők a szerencsések, mert Endeavor őket nem akarja fegyverként használni az első helyért.

Egy jó negyedóra múlva leszállhattam. A megállóban elővettem a reggelimet, ami egy sonkásszendvics volt egy hatalmas salátalevéllel. Az illata jó volt, ahogy az íze is. Fuyumi mindig jól főzött, bár nem volt sok választása. Azon morfondíroztam még, hogy vajon mit terveznek az első napra, annyit tudtam a UA-ről, hogy nem a tradicionális japán iskolamodellt követi, bár a hősképzőről van szó, annak nem szabad átlagosnak lennie.

- Todoroki-san - hallottam egy ismerős hangot, majd ahogy felnéztem, mellém ért a tulajdonosa, Yaoyorozu Momo.

Rajtam kívül még ő volt a másik lány, aki ajánlással került be. Azóta ismerem őt, amióta úgy három-négy hónapja kiderült, hogy mindkettőnk a UA-ben bontogatjuk majd a szárnyaikat. Az apám lehetőséget látott benne, hogy értékes kapcsolatra tegyen szert, a legnagyobb örömére Yaoyorozuék is hasonlóan vélekedhettek, bár inkább a barátság erejében bíztak. Ők a lányuknak akartak jót. Ha fiú lennék, biztos, hogy a jövendőbelimnek szánná, mintha akkor is érdekelne. Emiatt alibitalálkozókat szerveztek, így többször elmentünk teázni hozzájuk. Yaoyorozu lelkesedett ezekért, hiszen ő tanuló leckékként tekintett ezekre, amik segítik a hőssé válásban, míg én időpocsékolásnak tartottam, mert az energiámat a tréningembe is fektethettem volna, plusz többször voltam egy légtérben az öregemmel, mint kellett volna. 

Nem sok közös akad bennünk. Ő egy igazi klasszikus lánynak néz ki, míg én maximum az egyenruhámhoz hordok szoknyát. Első gondolatom az volt róla, hogy el van kényeztetve, legalább is a hatalmas villa erről árulkodott, viszont tévedtem vele kapcsolatban. Nem vagyunk kimondott barátok, azonban kedvelem őt, mert pontosan tudja, hogy mit akar elérni. Egy igazi hőssé akar válni. Az elszántságát és a képességeit tisztelem, mert rájöttem, hogy ő is elvárja magától, hogy minél jobbá és erősebbé váljon.

- Jó reggelt, Yaoyorozu! - mondtam két falat között.
- Nem igazán illik az utcán enni - dorgált meg.

Ő is szürke blézert viselt alatta fehér blúzzal, piros nyakkendővel és a combja közepéig érő zöld szoknyával. A lábán egy barna cipőt volt és egy fekete zokni, a mi a térde közepéig ért. Az én szerelesémhez is ugyanígy festett, azt leszámítva, hogy rajtam fehér zokni és fekete cipő volt. A fekete haját a jellegzetes stílusában feltűzte, míg jobb oldalon a frufruja szabadon maradt. Az én felemás, jobboldalon hófehér, baloldalon vérvörös hajam egy laza lófarokban lógott. Az én tincseim három részletben voltak elválasztva.

Vállat vontam, és folytattam tovább az evést.

- Nem volt otthon időm - vetettem oda flegmán.

Ez nem is hazugság, hiszen miután felkeltem, felöltöztem és felfrissítettem magam, aztán gyorsan eljöttem.

Ezek után együtt elindultunk a UA-be, miközben befejeztem a reggelimet.

- Mit gondolsz, milyenek lesznek az új osztálytársaink? Vajon ki lesz az osztályfőnökünk? - sorolta a kérdéseket lelkesen, miközben teljesen elmerült a gondolataiban. Én azonban nem válaszoltam, így miután feltűnt neki a hallgatásom, kíváncsian pillantott rám.

- Mindegy - feleltem.Te egy kicsit sem izgulsz a mai nap miatt? - kérdezte meglepődve. A szürke szemeivel végigmért.

- Miért kellene? Lesznek normális óráink, csak mi a hőskurzusra járunk, ezért lesz harci kiképzés is - vágtam rá vállat vonva.

Az arcomat kezdte el fürkészni, amiért komolyan feléje fordultam.

- Van valami az arcomon?

A kezemmel elkezdtem tapogatni képemet. Maximum a hajamat, a heterokrómiás szemeimet, -ami baloldalt kék, a másik szürke volt- valamint baloldalon lévő szépen kivehető sebhelyet találhatta furcsának, de mivel egy ideje ismerjük már egymást, azt hittem, hogy hozzájuk szokott.

- Csak az érzéseidet próbálom megfejteni, azonban pókerarcod van, mint mindig - mondta mosolyogva.

- Pókerarc? - kérdeztem félrebillentve a fejem.Most mondjuk zavart vagy - mutatott rám, majd egy picit felnevetett. 

- Na itt vagyunk! - mondta mielőtt nemtetszésem kifejezhettem volna.

A UA hatalmas kapuja és épülete magasodott fölénk. Valami különös érzés járt át, miközben végignéztem a helyen. Volt benne valami különleges, ami letaglózott. Ő is idejárt, ahogy All Might meg a nagy hősök jó része. A számok mindenképpen az iskola sikerei mellett tanúskodnak. A kisebb meglepettség után beléptem a kapun, majd hátrafordultam.

- Nem jössz? - kérdeztem.

Yaoyorozu még mindig ámulatba ejtve állt ott, aztán megrázta a fejét és utánam jött.
Kiderült, hogy az elsők között érkeztünk meg. Úgy látszik, hogy korán hagytam faképnél a nővéremet, bár legalább megmenekültem az ő mindent bele beszédeitől is.

A fejemet a kezemre támasztottam és a kék eget tanulmányoztam. Pár fehér felhő volt az égen, de a nap ragyogóan sütött. Gondolom, hogy mások ennek tiszta szívből örültek. Az időjárás nem igazán foglalkoztatott, csak az unalmasabb perceimet ütöttem el vele ebben a pillanatban. Vártam, hogy végre valami történjen.

Yayorozu csendben eltökélt arckifejezéssel ült a helyén. Ő tényleg izgalommal telve tekintett a mai napra. Az egyik kezét ökölbe szorítva tartotta a padon, de az egész lényéből áradt az elhivatottság.

Egy veszekedés hangjai szakítottak ki a világomból.

- Ne tedd fel a lábad az asztalra! - mondta egy magas, kékhajú, szemüveges srác.

 - Nem gondolod, hogy ez tiszteltelen a U.A. felsőbbéveseivel és az asztal készítőivel szemben?Úgy festett, mint egy igazi mintadiák, bár a mozgása elég gépies volt.

- Dehogy! Miféle általános iskolába jártál, te mellékszereplő? - vágott vissza fölényesen a szőke hajú, vörös szemű srác.Olyannak tűnt, mint aki megszegi a szabályokat, vagy a saját szája íze szerint alakítja azokat.

A lábait a pad tetején pihentette, szóval ez volt a konfliktus forrása.

A természetet választottam az energiapazarló szópárbaj helyett. Nem nagyon érdekelt, hogy kikkel fogok nyolc órát együtt tölteni egy teremben összezárva.

Kezdődhetne már a tanítás a bájcsevejek helyett. Még a repülő madarak is érdekesebbnek bizonyultak.

Újabb kiáltás hallatszott.

Három osztálytársam állt döbbenten az ajtóban. Az egyikük a szemüveges, a másik egy kócos, zöldhajú, sápadt, szeplős fiú, illetve egy barnahajú és szemű lány.

- Ha barátkozással akarjátok az időtöket tölteni, akkor rossz helyen jártok - felelt unottan egy férfihang.

Erre mindeki körbenézett. A hag tulajdonosa egy sárga kupacból szólt hozzájuk. Mindenkin egy kisebb sokk lett úrrá, ugyanis a halom, ami egy hálózsáknak bizonyult, egy álmos arcot rejtett magában. Félrebillentettem a fejem, mert nem hittem a szememnek.

- Jó nyolc másodpercig tartott, mire elhallgattatok. Az időnk véges. Hiányzik belőletek a józan ész. 

Majd felkelt és egyenes szemben állt az osztállyal egy harmincas évei közepén taposó, teljes feketében járó máspanosnak kinéző alak, amit a borostája még inkább erősített. A szemei teljesen vérágasak voltak. Úgy festett, mint aki bárhol szívesebben lenne, mint itt. Mondjuk egy sikátorban fekve tudnám elképzelni ezt az alakot, aki a következő adag koccintósra gyűjt.

- Az osztályfőnökötök vagyok, Aizawa Shota. Örvendek - mondta elég álmos hangon.

A kételyeim elkezdtek sorakozni, azonban hamar elengedtem őket, mert a profi hősök között különcebb alakok is előfordulnak.

- Talán túl hirtelen jött, de vegyétek fel ezeket és irány az udvar!

Feltartott egy kék tornafelsőt, amin volt két fehér sáv az nyakánál, a másik a hasrészen, mintha négyszögben lennének, az ujján a könyékig futott egy fehér csík szintén, amit pirosszínnel kereszteztek. Zavar lett úrrá a társaságon, még a lányöltözőben is rövid pusmogások voltak. Senki sem értette, hogy mi fog történni, hiszen ilyenkor az igazgató beszédét szokták a diákok hallgatni egy normális gimnáziumban, csak ez a U.A. Az udvaron sorakoztunk tornaruhákban.

- Gyerünk, képességfelmérés lesz - mondta zsebretett kezekkel.

- De mi lesz az évnyitóval? - kérdezte a barnahajú lány.Ha hősök lesztek, akkor nem lesz időtök ilyen ráérős eseményekre.

Meglepődtem a történéseken.

A mezei testnevelés órákon szokás a különböző adottságokat felmérni, ezek közé tartozik az 50 méteren való és hosszútávú futás, szorítókészség, távolugrás, gyors lábmozgás, kislabdahajítás, felülések és hajlítási gyakorlatok, csakhogy a UA-ben csavartak a dolgokon, ugyanis a diákok használhatják a képességeiket, ezáltal felfedezik a jelenlegi a határaikat. Van-e vele valamilyen problémám? Nincsen, mert ennek gyerekjátéknak kell lennie, ezért lesz unalmas, bár nem akartam az összes kártyámat kiteríteni. Igazam volt. Számomra ez értelmetlen, ahogy kezem és lábam által kreált jégen teljesített 50 méteres gyorsfutás után megállapítottam. Nincs ebben semmi különleges.

Volt egy pillanat, ami mégis felkeltette az érdeklődésem.

- Elvettem a képességed - mondta Aizawa-sensei.

A sála elkezdett a nyaka körül lebegni, míg a haja égnek állt, a szivárványhártyája vörössé vált.

- Az a felvételi vizsga egész biztosan nem volt ésszerű. Még egy hozzád hasonló kölyköt is felvettek - ekkor egyenesen a zöldhajú srácra nézett.

Ő idegesen pillantott vissza. Sejtem, hogy a képességével a labdát még messzebbre lett volna képes hajítani, így átlagosan csak negyvenhat méter volt.

- Elveszi mások képességeit - motyogta. - Maga Eraeserhead.

Az osztálytársaim a tanárunk személyéről kezdtek diskurálni.Emlékszem, hogy olvastam róla. Néha kezembe kerültek jelentések, amiben ő is szóba került. Olyan hős, aki utálja a figyelmet, inkább visszahúzódva dolgozik. Nem törekszik arra, hogy elnyerje mások kegyeit. Ettől nagyot nőtt a szememben. Persze, ezek az információk nem feltétlenül segítenek a srác helyzetén.
Aizawa elkapta a sáljával.

- A látottakból azt feltételezem, hogy nem tudod irányítani a képességedet, így van? Megint mozgásképtelenné akarsz válni, hogy valakinek a segítségedre kelljen sietnie?- kérdezte Aizawa.

-Nem az... a célom - mentegetőzött.

A sáljával megragadta és magához húzta.

- Nem érdekel, hogy mi a célod, én csak azt mondom, hogy épp a körülötted lévők kényszerülnek rá, hogy téged elkapjanak. A múltban volt egy súlyosan szenvedélyes hős, aki több mint ezer embert mentett meg egyedül és legendává vált. Hiába rendelkezel ugyanazzal a felelőtlen bátorsággal, lebénulsz és hasztalan bábbá változol, miután megmentesz egy embert. Midoriya Izuku. A te képességeddel nem lehetsz hős - mondta komolyan gondolva minden egyes szavát a sensei.

Midoriya szája remegett, ahogy próbálta feldolgozni a hallottakat. Azt hiszem, hogy az utolsó mondat érintette a legérzékenyebben. 

Lehajtotta a fejét.

- Visszaadom a képességed. Még két próbálkozásod van a kislabdadobásból. Gyorsan essünk túl rajta! - utasította őt.

Visszasétált a kijelölt körbe a labdával a kezében. Készülődött a dobásra, egyszer csak széllökést éreztünk, majd egy szempillantás alatt 705 méternél jelent meg újra a labda.

- Sensei, még mindig állok - mosolygott Midoriya határozottan, bár remegett a keze.

Ámulattal pillantott rá a sensei.

- Ez a kölyök elképesztő.

A jobb mutatóujja el volt törve, mégis állt ott továbbra is. Úgy látszik, mégis csak akadnak meglepetések.