Disaudio, Pofix, Levicorpus, Liberacorpus, Sectumsempra.

Ebből a nyelvragasztó rontást ismertem, a hangtalanító védőbűbájt még korábban megtanította nekem Perselus, de a másik három teljesen új volt számomra.

Megrémísztett, hogy a Világkupa döntőn biztosan a Levicorpust alkalmazták a muglikon és mugli születésűeken. Ezt megosztottam Perselusszal is, aki ezt megerősítette. Aztán sikerült őt meggyőznöm, hogy tanítsa meg az ellenségeinek szánt átkot is, bár sokáig tartott, és részletesen elmagyarázta a hatását.

Hátborzongató. Belegondolni, hogy egy tizenhat éves fiú létrehozzon egy ilyen átkot...

Eldöntöttem, hogy mihelyst lesz időm, én is belekezdek a varázslat létrehozásának tanulmányozásába.

A félév első kviddics meccse is kezdetét vette, ami szokásos módon a Mardekár és a Griffendél között zajlott. Potter elkapta a cikeszt és győzött a Griffendél – még annak ellenére is, hogy Ronald Weasley az új őrző nem igazán teljesített fényesen. Viszont Potter és George dühkitörése miatt mégis veszítettek abból a szempontból, hogy túlságosan is törődtek Draco provokálásával, így összeverekedtek. Ennek következtében Umbridge – mintha csak erre várt volna – seperc alatt kirúgta őket a csapatból, de még Fredet is, akit épphogy lefogott Angelina Johnson és Alicia Spinnet.

Még a mérkőzés előtt Grangernek javasoltam, hogy próbálja meg a Próteusz-bűbájt hamis galleonokon és osszon minden külön órára járónak, hogy tudjak nekik üzenni. Úgy egyeztünk meg, hogy minden két hétben lesz egy óra – amit DS-nek neveztek el, azonban a rövidítés jelentését nem árulták el nekem –, így csak a megfelelő napot kellett kigondolnom. Jól haladtam a diákokkal, már a patrónus-bűbájt is átvettem velük – ami fontos a dementorokkal szemben –, a kábító-, taroló átok és a hátráltató ártás után. Még mindig megvoltam lepődve azon, hogy az utóbbi három nélkülözhetetlen varázslatot sokan még csak nem is ismerték. Látszott rajtuk, hogy minden évben más tanár, más tantervvel tanította őket. A lelkemnek pedig jól esett, hogy ezen én változtathattam.

A karácsonyi szünet előtt Hagrid is visszatért – aki nagyon sebesültnek nézett ki az óriásokkal való találkozás után –, ezért az egész tanári kar aggódva figyelte őt. Csak a rendtagok tudták, hogy mi történt vele. Umbridge persze azonnal bejelentette, hogy a következő órájára elmegy, hogy értékelhesse a tanítási módszerét, emellett megpróbálta belőle kiszedni, hogy hol járt.

***

Karácsony előtt hatalmas hó hullott le a Roxfort környékén. Mosolyogva néztem a tájat, miközben Perselus hátulról átkarolt és a fejét az enyémnek döntötte. Csendesen néztünk kifelé a szobám ablakán, de sajnos dolgunk volt. Várt még rá aznap hat óra tanítás és egy büntetőmunka, rám pedig szintén hat óra és egy DS edzés.

Homlok ráncolva léptem be a Szükség szobájába, ami teljesen karácsonyi pompába terült elém. Fagyöngyökkel és arany gömbökkel volt tele a mennyezet, és ha jobban megfigyeltem, mintha Potter képe lett volna rajta. Ezt csak még jobban megerősítette a ''BOLDOG KARÁCSONYT, HARRY POTTER, URAM!'' felirat és a fiú vörösödő feje.

- Ez kinek a műve? – kérdeztem unottan, miközben körbe néztem és megállapodott a tekintetem Potteren.

- Nem az enyém! – szabadkozott azonnal. – Dobby, a házimanó szórakozott. *

- Á, Dobby! – biccentettem szórakozottan. Ő volt anno a Malfoy család manója, akit Potter felszabadított. Lucius jó ideig erről beszélt. – Szóval, figyeljen mindenki! – emeltem fel éles hangom. – Karácsony előtt ez az utolsó óra, így ma már csak gyakorolni fogjátok az eddig tanultakat. A szünetben, ha hazamentek nem lesz a többségnek esélye varázsolni, csak a tizenhét éveseknek, így hát most van itt az ideje. Bármilyen sorrendben kezdhetitek a gyakorlást, ha pedig kérdésetek van, forduljatok hozzám.

***

Aznap én kaptam a folyosó ügyeletes szerepét és talán Fillius. Perselusnak előző nap volt ez a dolga, így ő most az igazak álmát aludta a szobájában, nekem pedig még volt egy órám hátra. Nagyot ásítva, keresztbe font karral sétáltam, és egyenesen a Griffendél klubhelyiségéhez tartottam. Még oda sem értem, amikor hirtelen kicsapódott a portré ajtaja, ezzel felébresztve a Kövér Dámát, aki szitkozódva próbált rájönni ki volt az, aki megszakította az álmát. Neville Longbottom ijedt arccal indult volna a lépcsők irányába, én azonban utána szóltam.

- Longbottom, későre jár, nem szabadna ilyenkor a folyosón...

- Tanárnő! – szinte megkönnyebbült az arca, hogy láthat engem, amin meglepődtem. – Harry rosszul van! Segítségre van szüksége!

- Rendben, levisszük a gyengélkedőre... – kezdtem higgadtan.

- Nem, nem...! McGalagony professzor kell! – szakított félbe.

Csodálkoztam az akaratosságán, így hát – hogy ne keljen szaladgálnom – megidéztem az oroszlán patrónusom, ami elsuhant egyenesen Minerva szobája felé, át a falakon.

- Tyű, magának oroszlán a patrónusa? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Longbottom.

- Most ne ezzel törődj, vezess Potterhez – váltottam szigorú hangsúlyra, amitől észhez tért, és gyors léptekkel felvezetett a harmadikos fiúk hálókörzetébe.

Finnigan és Thomas sutyorogva ültek az ágyukon, míg Ron a barátja ágya mellett térdepelt, miközben hátrafordult az érkezésünkre.

- Erre, tanárnő! * – sietett előttem Neville Longbottom.

- Mi bajod, Potter? Mi történt? – álltam meg az ágya mellett. A fiú úgy nézett ki, mintha élete legrosszabb tettén esett volna túl. Zihált állapotban volt, arca pedig jeges verejtékben úszott.

- Ron édesapjáról van szó * – Megtámadta egy...

Minerva rontott be a szobába skót kockás pongyolában, miközben szemüvege az orra közepére csúszott.

- Mi baja, Potter? Hol fáj? *

- Ron édesapjáról van szó! – szólt ezúttal már erőszakosabban az újabb tanár érkezésére. – Megtámadta egy kígyó, súlyosan megsebesült. Láttam az egészet!

- Mi az, hogy látta? * – húzta össze a szemét Minerva.

- Mármint álmodtál? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Nem álmodtam! – vágta rá dühösen. – Előtte álmodtam, valami egészen mást, egy butaságot... aztán ez a dolog félbeszakította az álmot. Ez a valóság volt! Mr. Weasley a földön ülve aludt, és megtámadta egy hatalmas kígyó. Fröcskölt a vér, és ő összeesett... Meg kell tudni, hol van... *

Ha nem álmodott, akkor óriási baj van. Arthur ma a jóslat őrzője – gondoltam magamban, miközben éreztem, hogy összeszűkül a gyomrom.

- Minerva, ha ez igaz... – nyeltem egyet ahogy a kolléganőm felé fordultam. Minerva döbbenten meredt a fiúra.

- Vegye fel a hálóköntösét! Megyünk az igazgató úrhoz. Maga is jöjjön, Weasley! *

***

Dumbledore a portréi segítségével azonnal riasztotta a megfelelő embereket. Az igazgató mindenféle fölösleges kérdés nélkül hitt Potternek, én pedig csak akkor realizáltam, hogy mind ez megtörténik, amikor Everard nevű varázsló portréja közölte velünk, hogy borzasztó állapotban van Arthur.

Ezután Dumbledore Phineas távoli rokonomat szólította, aki nem nagyon akart engedelmeskedni. Amikor meglátott engem, elállt a szava – hisz jól ismert engem, nem egyszer beszélgettünk kisebb koromban, mert egy portréja a szüleim házában is van –, mert rég látott engem, így köszönésképp biccentettem felé. Viszonozta a fej mozdulatot, majd további feleselés nélkül tette azt, amit Dumbledore megparancsolt neki.

Aztán Fawkes jelzett Dumbledore-nak, ami azt jelentette, hogy valahonnan Umbridge rá jött arra, hogy a Weasley gyerekek, Potter és mi sem vagyunk ágyban. Minervával ketten elindultuk, hogy kitaláljuk valami mesét a nőnek. Menet közben sutyorogva beszéltük meg, hogy mit is mondunk, majd végül abban egyeztünk meg, hogy a féligazságot kell neki mondanunk, így végül arról tájékoztattuk, hogy hogy Arthur megsebesült egy muglieszköz vizsgálása közben, ezért sürgősen haza kell menniük a gyerekeknek.

Umbridge gyanakvóan méregetett minket – főleg Minervát – és roppantul dühös volt, hogy senki se szólt neki arról, hogy a gyerekek elmennek az iskolából. De nem tudott már semmit se csinálni, mert addigra már a gyerekek a Grimmauld téren lehettek. Ezután visszamentünk Dumbledore-nak jelenteni, hogy elintéztük a Főinspektort, az igazgató pedig aggódva járkált az irodájába. Akár csak mi, ő is féltette Arthur életét és próbált rájönni, hogy mit tervez Voldemort.

***

A szünetben meggyőztem Perselust, hogy látogassuk meg Arthurt a Szentmungóban. Nem nagyon fűlött rá a foga, de végül eljött velem. Ezen kívül elmentünk a Fonó sorra takarítani – hisz nyáron voltunk ott utoljára és nem rendelkezünk házimanóval –, majd mivel Perselusnak Voldemorthoz kellett mennie – amitől irtózott –, addig én a Grimmauld térre mentem.

Siriust nem tudtam sajnálni, amiért felismerte őt Lucius a King's Crosson. Igaz, nem is beszéltünk róla, talán nem is tudta, hogy ki volt az, aki látta, de inkább nem akartam neki elmondani. Nehezen, de félre tudtam tenni azt, ahogy Perselusról beszélt nekem nyáron, csak a karácsony miatt. Sirius elárulta nekem, hogy Siport napok óta nem találja – amit furcsáltam, mert még az én kiáltásomra se jött, pedig rám még valamennyire hallgatott –, és aggódni kezdtem, amikor Sirius elárulta, hogy a ''kifelé'' volt hozzá az utolsó szava.

Gyanakvásomat megosztottam Dumbledore-ral is négyszemközt az egyik Rendgyűlés után, és az igazgató értékelte azt.

___________________

Mosolyogva néztem, ahogy Sirius dudolászva segít a Weasley családnak a díszítésben, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire is magányos az unokatestvérem. Ettől az érzéstől önkéntelenül is felpattantam és megöleltem őt, amit már talán tizenöt éve nem tehettem meg. Sirius meglepődött, de boldogan fogadta az ölelésem és szorosan magához szorított.

Este pedig visszamentem a Roxfortba, ahová már Perselus is megérkezett. Feszült volt Voldemort miatt, az érintésemet is alig viselte el, ami furcsa volt tőle.

- Nem örült neki, hogy Nagininek nem sikerült megölnie Arthurt – mondta, miközben a whiskyjéből ivott. – Eleve nem számított rá, hogy valaki őrizni a fogja a jóslatot, de így még dühösebb.

- Potter álmáról beszámoltál neki? – kérdeztem óvatosan.

- Nem, Dumbledore azt mondta, hogy inkább ne – felelte, miközben húzóra megitta az italát.

- Perselus, nem lenne jobb nekünk a Fonó sorra menni? – kérdeztem sóhajtva. – Lehet jót tenne neked a... levegőváltozás.

- Nem vagyok egy beteg kisgyerek – horkantott gúnyosan és most hangjában több düh csengett, mint általában szokott.

- Ne rajtam vezesd le! – szólaltam fel élesen, amitől meglepődött, viszont azonnal észhez tért.

- Bocsánat – mondta őszintén, majd megköszörülte a torkát. – Szólok Dumbledore-nak, hogy nem maradunk az iskolában – állt fel a helyéről.

Így másnap már a Fonó soron voltunk. Mivel a takarítást már megcsináltuk, csak a vásárlás volt hátra – hisz valamit vennem kellett a szeretteimnek. Perselus a kezemet fogva, minden türelmét összeszedve járta be velem a boltokat és csak egyszer váltunk el. Bizonyára akkor vette meg nekem az ajándékot – amiben megegyeztünk, hogy ne legyen nagy dolog, de ő valahogy mégis izgatottnak tűnt miatta.

Úgy döntöttük aztán, hogy a szent estét kettesben töltjük, másnap elmegyünk Andromedaékhoz, huszonhatodikán pedig Perselus nélkül – mivel nem meglepően nem akar jönni – a Grimmauld térre megyek a másik két unokatestvéremhez és a Weasley családhoz, ő meg addig talán Luciushoz. Sajnálatos módon huszonötödikén nem tudtam volna odaadni az ajándékot Charlie-nak és Felixnek, mivel nem jöttek haza, így nekik bagollyal juttatom el az ajándékukat.

Huszonnegyedikén rádiót hallgatva sürögtünk, forogtunk a konyhában Perselusszal. Többnyire varázslást alkalmaztunk az alapanyagoknál, de volt, amit kézzel csináltunk. Igaz, csak kettőnkre kellett főzni, de így is bőségesen készítettünk ételeket – Perselus anyjának receptje alapján készítettünk Yorkshire pudingot és egyben sült fasírtot, vörösboros párolt káposztát – amit még Andromedától tanultam el – és francia hagymalevest, amit pedig egy mugli receptkönyvből néztem ki, amit a házban találtam. Sütni pedig nem volt szükséges, hisz Molly nagy adag süteményt küldött nekünk, de azért másnap terveztem meglepni Perselust egy édes tejes-rumos zselé – blancmange – édességgel, ami a kedvence volt.

- Uramatyám, de tele ettem magam – dőltem végig a kanapén, mire Perselus is a levegőt kifújva a hasát simogatta.

- Jót főztünk – értett egyet, miközben úrrá lett rajta ismét az idegesség.

- Hé, mi a baj? – ültem fel értetlenül.

- Átadjuk most az ajándékot? – kérdezte óvatosan.

- Nos, reggel szokás, de végül is átadhatjuk most is – vontam meg a vállam. – De miért vagy ideges? Az Abszol úton is már észrevettem rajtad, viszont aztán úgy tűnt, mintha átment volna rajtad... csaknem az ajándékozás miatt aggódsz? – kérdeztem megpróbálva elnyomni a vigyorom.

- De, amiatt – forgatta a szemét a reakciómat látva, én pedig a tenyerembe kuncogtam.

- Ha szeretnéd, akkor kezdhetsz te – álltam fel a helyemről.

- Nem, inkább kezdj te – mondta, én pedig a vállamat megvonva a karácsonyfa elé léptem, amit Perselus nem igazán akart feldíszíteni, de én ragaszkodtam hozzá. Elmondása alapján kiskora óta nem állt a Fonó soron karácsonyfa, és akkor sem a szép emlékek kötötték az ünnepekhez az apja miatt, ezen pedig változtatni akartam.

- Boldog karácsonyt! – nyújtottam felé a csomagot, miután kivettem a fa alól a gondosan becsomagolt ajándékot. – Remélem tetszeni fog – tettem hozzá most már én is aggódva. Életünkben először ajándékoztuk meg egymást úgy igazán.

Perselus homlok ráncolva tépte le a csomagolást az apró dobozról, majd szemügyre vette az ajándékát.

- Egy hamis galleon, amin mindig rajta van, hogy hol vagyok – magyaráztam. – Kettő van a csomagban, egyik majd az enyém lesz. Hogy ne keljen egymásért aggódnunk – húztam mosolyra a szám.

- Ez... ez nagyon hasznos, köszönöm – mosolyodott el, majd forgatni kezdte a hamis galleont. – Próteusz-bűbáj?

- Igen és nyomkövető-bűbáj – biccentettem. – Meglepődnél, de akkor jutott eszembe, amikor Grangernek javasoltam a DS külön órákra hasonlót – nevettem fel.

- Van egy érzésem, hogy hasznát fogjuk venni – nyújtotta át a másik érmét Perselus, majd megcsókolt. – Köszönöm.

- Örülök, ha tetszik – húztam mosolyra a szám. Perselus ezután elfordította a fejét és reszketegen megvakarta a tarkóját. – Te reszketsz? – kerekedett el a szemem.

- Nem – vágta rá gyorsan, majd kihúzta magát. – Szóval... egy fontos dologról kéne beszélnünk.

- Igen? – vontam fel a szemöldököm. Idegessége már rám is átragadt. – Ki vele, Perselus! – tettem hozzá, amikor csendben maradt.

- A közeledben sosem éreztem azt, hogy te rossz embernek gondolnál, mindig megértő voltál velem, még ha nem is érdemeltem meg  – kezdett bele, amit én homlok ráncolva hallgattam. – Türelmes voltál velem, amikor arról volt szó, hogy tovább kell a múltamon lépni... talán életem legjobb döntése volt az, hogy beengedtelek az életembe.

A szívem hevesen kezdett verni, a világ pedig forogni kezdett velem. Nem lehet... tényleg megteszi?

Perselus idegesen előhúzott egy apró dobozkát a zsebéből, majd féltérdre ereszkedett.

- Hozzám jössz feleségül? – nézett végre a szemembe.

A tekintetem elhomályosult, miközben a fülemben csakis a hangos szívdobogásomat hallottam. Gyorsan megtöröltem a szemem, majd elcsukló hangon megszólaltam, miközben Perselus félve várta a válaszom.

- Persze, hogy hozzád megyek!

______________________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.