- Tanárnő! – menet közben megfordultam, majd mosolyomat elnyomva néztem ahogy az Aranytrió felém igyekszik. Amikor pedig beértek, Potter azonnal a lényegre is tért. – Sikerült bármit is megtudni Mr. Kuporról?

- Nem, Potter – indultam el ismét, ők pedig követtek. – Nyoma veszett neki.

- Láthatatlanná nem válhatott * – töprengett hangosan.

- Ha nem hagytad el a köpenyed, akkor nem – mondtam unottan. – Bár még mindig ott van a kiábrándító bűbáj lehetősége is. Jól jött volna a térképed, Potter. – ahogy ezt kimondtam, a kócos fiút kivéve, Granger és Weasley döbbenten néztek rám.

- Maga tud a térképről? – hebegte Granger.

- Két unokatestvérem keze is benne van a dologban, persze hogy tudok – vontam fel a szemöldököm.

- Lehet, hogy valaki érte ment seprűn, és elrepült vele * – tért vissza az eredeti témához Ronald és várakozóan rám pillantott.

Ennél nagyobb sületlenséget még nem hallottam.

- Ez is lehetőség – vettem magamon erőt, Ronald pedig elmosolyodott. Nem szabad olyannak lennem, mint Perselus. – Dumbledore említette már egyszer, hogy szívesen nyomoztok érdekes ügyekben, de most kérlek ne tegyétek. Potter, inkább koncentrálj a harmadik próbára, ti pedig segítsetek neki – böktem Granger és Ron felé.

***

Amikor a harmadik próba napján Perselus mellett sétálva bementünk a nagyterembe, hogy megebédeljünk, megtorpantam a látványtól. A Griffendél asztalánál majdnem ott ült az egész Weasley család – Charlie, Percy és Mr. Weasley kivételével.

- Cassie, drágám! – Mrs. Weasley és Bill azonnal felpattantak a helyükről és elindultak felém. Perselusra néztem, jelezve, hogy várjon egy kicsit, majd odasiettem hozzájuk és külön-külön megöleltem őket.

- Örülök, hogy látom magát, Mrs. Weasley és téged is Bill – mosolyogtam rájuk.

- Eljöttünk megnézni Harryt, mielőtt kérdeznéd – mondta Bill viszonozva a mosolyt.

- Néha én is kiszabadulhatok a konyhából, nem? * – nézett rám az alacsony asszony jókedvűen.

- Természetesen – bólintottam egyetértve.

- Harry már körbevezetett minket, de szívesen meghallgatnánk a te beszámolódat is – játszott a görbe foggal díszitett fülbevalójával Bill.

- Ó, hát persze! – pislogtam hevesen, majd az ajkamba harapva hátra néztem Perselusra. Odasétált mellém, biccentett Mrs. Weasley-nek és Billnek, majd halkan, hogy csak én hallhassam, megszólalt.

- Nyugodtan legyél velük, majd még beszélünk – szorította meg a vállam, majd elindult a tanári asztal felé. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, majd leültem a Weasley család társaságába, akik talán nem vettek észre semmit sem a jelenetből. Úgy éreztem köztük magam, mintha ismét az Odúba lennék – bár eléggé hiányzott Charlie jelenléte.

- Charlie, hogy van? – kérdeztem szomorkásan. – Az elmúlt pár hétben nem nagyon volt időm neki levelet írni...

- Ne aggódj, drágám, neki se lett volna ideje válaszolni – legyintett Mrs. Weasley.

- El van havazva a munkával – egészítette ki Bill az anyja mondatát.

Az asztalhoz – Ronon és Harry Potteren kívül, akik már eleve ott voltak – csatlakoztak még az ikrek és Ginny is, és megfeledkezve arról, hogy tanár vagyok – vígan beszélgettünk és sokat nevettünk együtt.

- Két troll sötét varázslatok kivédéséből? – kerekedett nagyra a szeme Mrs. Weasley-nek, majd az ikrek és köztem kezdte a tekintetét kapkodni.

- Ez van, ha késnek a házi feladatokkal – vontam meg a vállam.

- Ti késtetek a házi feladataitokkal Cassie-nek? A családunk barátjának?! – emelte fel a hangját Mrs. Weasley, én pedig szórakozottan néztem Fredre és George-ra, akik a nyakukat behúzva ültek az anyjuk mellett.

- Bocsi, fiúk – vigyorogtam, miközben a mellettem ülő Ron, Bill és Potter a mosolyukat próbálták elrejteni.

***

Az ebéd után váltottam az egyik titkos beugróba egy csókot Perselusszal, majd elindultam a szobámba a vizsgadolgozatok kijavítására. A leghosszadalmasabbal kezdtem – a hatodikosokéval. A RAVASZ vizsgákat a minisztériumból érkezett vizsgáztatóelnök javítsa, így azokkal legalább nem volt munkám, csupán majd rá kell bólintanom az eredményre.

A hatodikosok dolgozataival meglettem másfél órán belül – bár nagyon siettem –, aztán következtek az RBF vizsgák, amit viszont már nekem kellett megoldanom. Nagyjából a felénél tartottam, amikor egy nagy sóhajjal rápillantottam az órámra és a döbbenettől megdermedtem, a piros tinta pedig csepegett a pergamen lapra a pennámról.

A próba legalább már fél órája elkezdődött, nekem pedig nem szólt senki. Még Perselus sem.

Sietve tettem félre a pergameneket – miután az egyikről eltüntettem a piros tintát –, majd elindultam az ajtó felé. Homlok ráncolva próbáltam feltépni az ajtót, azonban az zárva volt. Kifújtam a levegőt, majd megpróbáltam még egyszer kinyitni, ezúttal finomabban. De nem nyílott, rángathattam azt bármennyire is.

Értetlenkedve kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mikor és ki zárhatta rám az ajtót, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá. Egy szimpla nyitóvarázs nem segített a helyzetemen, így hát máshoz kellett folyamodnom.

- Appare Vestigium – és a bűbáj bevált. Aranypor keletkezett az ajtó körül, én pedig hátráltam, hogy feltudjam azt mérni.

Cave Malicium...

- Ellenségek elleni védővarázs, nagyon okos – motyogtam az orrom alatt. – De abba nem gondoltál bele, hogy sötét varázslatok kivédését tanítok. Surgito! – céloztam az ajtóra, ami körül eltűnt az aranypor és egy kattanás hallatszott. Ezután pedig feltudtam tépni az ajtót és végre kiszabadultam a szobámból, ami csak pár percembe tellett.

Valaki alábecsült!

Dühösen, lobogó talárral és pálcával a kezemben indultam el kifelé az épületből és nem is lassítottam addig, amíg meg nem láttam meg a labirintust. A hangoskodó tömeggel nem is foglalkozva Perselust kezdtem el keresni, azonban mielőtt még megtaláltam volna őt, az igazgató állta az utam.

- Maga mit keres itt? – kérdezte csodálkozva.

- Hogy mit keresek itt? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- Magának a labirintusban kéne lennie a Trimágus kupát őrizve! – nézett rám homlok ráncolva. – Sőt, tudtommal be is ment, hisz maga vitte a díjjat...

- Tessék? – lassan ejtettem ki a kérdésem, miközben úgy éreztem megfordul velem a világ. – Engem valaki bezárt a szobámba. Délutántól ott voltam, nem mozdultam ki. Miről beszél, Igazgató úr? – Dumbledore úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Hihetetlen sebességgel előkapta a pálcáját és a mellkasomra célzott vele. – Mit csinál? – szűrtem ki a fogaim között, miközben enyhén felemeltem a kezem, megadva magam. Ellene esélyem sem lenne.

- Azt állítja, hogy a délután folyamán nem is magával beszéltem, hanem egy áll-Cassiopeia Blackkel? – kérdezte szigorú arccal, miközben én azon csodálkoztam, hogy hogyan nem veszi észre senki, hogy mi folyik a lelátó előtt.

- Már mondtam, hogy a vizsgákat javítottam! – csattantam fel és ezúttal már leengedtem a kezem. – Mi az, hogy beszélt velem? És mi az, hogy a labirintusban kéne őrt állnom?! Az elmúlt napokban egy szóval sem említette ezt!

- Azért, mert ma délután beszéltük meg – eresztette le lassan a pálcát tartó kezét Dumbledore, miközben még mindig áthatóan méregetett. – Azt mondta, hogy rossz előérzete van a labirintussal kapcsolatban, és hagy őrizze a Trimágus kupát a biztonságkedvéért. Perselus is furcsálta a dolgot, mert elmondása szerint maga semmit sem említett neki négyszemközt a dologról...

- Dumbledore – ezúttal már nem törődtem az illedelmes megszólítással. – Azt állítja, hogy a hasonmásom a labirintusban van? Ahol Potter is tartózkodik? – olyan nyugodtan tettem fel a kérdést, mint még soha. Ez pedig nem csak engem, de magát az igazgatót is megrémítette. Az illető, aki Potter életére tör, belebújt a bőrömbe és most a fiú életére fog törni. – Le kell fújnunk az utolsó próbát!

- Azt nem tehetjük – mondta Dumbledore, miközben gondolkodás közben előttem kezdett el sétálgatni. – Már legalább egy órája bent vannak a bajnokok!

- Akkor bemegyek – húztam ki magam. – Bemegyek és megkeresem őt vagy a hasonmásom. Szóljon Perselusnak is, több szem, többet lát – kezdtem el tervezgetni, Dumbledore pedig mélyen a szemembe nézett, megpróbálva olvasni a gondolataimban. – Okklumentor vagyok, Igazgató úr – szóltam a szokásostól egy fokkal gúnyosabban.

- Igen, már rég felfigyeltem rá – szólt rezzenéstelen arccal. – Megyek, megkeresem Perselust. Maga induljon, minden feltűnés nélkül menjen be a labirintusba... amíg nem muszáj, ne keltsünk pánikot.

- Egyetértek – nyeltem egyet, majd a labirintus felé néztem.

Minden bátorságomra szükség volt, hogy elinduljak felé. A pálcámat olyan szorosan fogtam, hogy féltem kettétöröm. Egy kiábrándító bűbáj segítségével – ami nem volt túl erős, mivel még sosem használtam – bejutottam észrevétlenül a labirintusba, majd futva elkezdtem bevenni a kanyarokat.

Várjunk!

Hirtelen lefékeztem, majd gondolkodni kezdtem.

A labirintus közepe biztos vagyok benne, hogy északnyugat felé van, vagyis Potter arra tart.

- Tájolj! – mondtam a pálcámnak, majd figyeltem, hogy merre pördül a varázspálca és arra indultam el.

Két kanyarral arrébb aztán meglepetten torpantam meg.

- Perselus? Ilyen gyorsan ideértél? – sétáltam hozzá közelebb.

- Te tényleg azt gondoltad, hogy valaha is szeretni foglak? Csak kihasználtalak!

- Ó, vagy úgy – torpantam meg. 

- Örökké Lilyt fogom szeretni!

Egy mumus állta az utamat, nem Perselus. Hiába hasított bele a szívembe, tudtam, hogy ez nem ő. – Comikulissimus! – céloztam rá, a mumus pedig köddé vált, maga után csak Perselus talárját hagyva.

Ne gondolj most erre.

Tovább siettem, de aztán pedig egy elvarázsolt köd állta utamat. Tudtam, hogy ha belemegyek a világ fejjel lefelé fordul – mivel hallottam róla, hogy ez lesz az egyik akadály.

- Tájolj! – mondtam ismét a pálcámnak, az azonban a ködön túlra mutatott, így azon kellett keresztül haladnom. – Ventus! – a pálcámmal a köd felé céloztam, ami aztán a szél hatására – amit én hoztam létre – nyomban eltűnt.

Ahogy sietve tovább haladtam, rövid időn belül újra megtorpanásra kényszerültem, de ezúttal örültem is neki. Az égen egy vörös fénycsóvát láttam meg, amit az egyik bajnok felküldött. A bokrokban majd felakadtam, olyan gyorsan eredtem futásnak, de ez egyáltalán nem segített rajtam, hisz így is képes voltam eltéveszteni az irányt. Végül sikerült is – már nem tudtam, hogy melyik irányból lőtték fel a fénycsóvát, ami azt jelentette, hogy rossz irányba fordultam.

Már amikor készültem feladni és elkezdtem azon gondolkodni, hogy szétrobbantom a bokrokból felállított labirintust – megláttam Cedric Diggory-t és Harry Pottert –, elértem a labirintus közepére.

- Potter! Diggory! – kiabáltam utánuk, de mindhiába, bekanyarodtak jobbra, ahol bizonyára a kupa állt. Ahogy sprintelni kezdtem, véletlenül beleütköztem a szfinxbe, ami ott sétálgatott, és majdnem a földre zuhantam.

- Ó, hogy az a...!

- Milyen lovag, ki a jel Szent nevében útra kel? Mond a vég...

- Pók! A válasz a pók, tanár vagyok, engedj át! – néztem a varázslényre. – Az a két fiú bajban van!

A szfinx mihelyst meghallotta a helyes megoldást, tovább állt. Ismét futásnak indultam és bekanyarodtam jobbra, azonban elkéstem. Az ott őrt álló akromantulát igaz legyőzték, de Potter sebesülten sántított Cedric mellett és mind a ketten a kezüket nyújtották a kupáért... a bal oldalukon pedig ott állt a hasonmásom.

- Fogjátok meg – hallottam a saját hangom, ami viszont nem belőlem jött. – Nem baj, ha mind ketten nyertek... Roxfortos győzelem lesz! Na mire vártok?

A kupa egy zsupszkulcs... de miért akarja a hasonmásom, hogy megfogják? Talán nem is odaviszi őket, ahová kéne?

- Ne fogjátok meg! – kiáltottam el magam. Potter és Diggory megfogták a kupát és úgy fordultak hátra. A szemük elkerekedett a látványtól, hogy kettő van belőlem – de mire bármit is szólhattak volna, már el is tűntek... én pedig egyedül maradtam a hasonmásommal szemben.

- Avada Kedavra! – előre vetettem magam a zöldfénycsóva láttán és bukfenceztem egyet.

Hangosan reccsent egyet a gerincem – hisz nem voltam harchoz szokva –, de nem törődtem vele. A pálcámmal azonnal támadtam, mihelyst újra talpon voltam.

- Stupor! – céloztam az ellenfelemre, aki egy védőbűbájjal hárított. Gyorsan körbe pillantottam, majd lenéztem a földre, ami tele volt apró kavicsokkal, és annak láttán egy ötletem támadt. – Exlukhops! – az apró kövek a levegőbe röppentek és egyenesen a hasonmásom felé szálltak. Ez megfelelő elterelésnek számított, amíg én közelebb araszoltam hozzá és újra céloztam. – Capitulatus!

Úgy történt, mint ahogy gondoltam. A kavicsokat akarta kivédeni, így nem figyelt a köveket követő vörösfénycsóvára, amit nonverbálisan idéztem meg. A varázslat eltalálta és a pálca kiröppent a kezéből. Ezt követően elugrott a kavicsok elől – aminek nagy része eltalálta őt –, és pálcátlan maradt.

- Ki vagy te? – ziháltam ingerülten. Még mindig olyan lehetetlennek tűnik az egész...

Válasz helyett a hasonmásom dühösen méregetve kerülgetett engem.

- Majdnem tönkre tetted a tervem – szólalt meg csendesen.

- Válaszolj a kérdésemre! Ki vagy te?! – kiabáltam magamból ki kelve.

- Én vagyok az, akinek a jelenlétét év eleje óta érzed – húzta gonosz mosolyra a száját.

- Amikor... amikor mindig azt éreztem, mintha figyelne valaki... az...

- Az én voltam, igen – vigyorgott még mindig. – Sötét varázslatok kivédését tanítasz, és meg sem fordult a fejedben a kiábrándító bűbáj?! – nevetett fel kárörvendően, mire nyeltem egyet. – Ó, ha tudnád mennyiszer nem akartam a közeledben lenni! – húzta fintorra a száját. – Főleg amikor Pitonnal voltál... olyankor áldottam az eget, hogy mindig megérezted, hogy figyellek és egy szobával odébb mentetek – borzongott meg, én pedig dühösen fújtattam. Még a szőr is felállt a hátamon a gondolattól, hogy látott kettőnket. 

- Ha csak a hajamból akartál egy darabot, akkor miért nem vágtál le belőle álmomban? Mert ugyebár százfűlé-főzetet használtál!

- Az nem csak olyan egyszerű – fújtatott. – Ez az ötlet csak pár hónapja született...

- Akkor miért voltál velem szeptembertől?!

- Már augusztus végén is veled voltam – lépett felém egy lépéssel közelebb, én pedig hitetlenkedve bámultam önmagamra. – Ott voltam a Világkupa döntőn... láttam, amikor Narcissával verekedtél... ÉN voltam az, aki felküldte a Sötét jegyet!

- De hát... de hát ki vagy te? – értetlenkedtem, majd egyszeriben úgy éreztem, mintha fejen csaptak volna. Minden összeállt. – Barty Kupor? – kerekedett nagyra a szemem. – Te törtél be Perselus szobájába! Te loptad el a százfűlé-főzet hozzávalóit!

- Nagyon okos – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Csak nem az a Barty Kupor vagyok, akire te gondolsz... hanem a fia. Ifjabb Barty Kupor.

- Hát persze! – horkantottam fel hitetlenkedve. – Hogy ez miért nem jutott eszembe... a saját apád az Azkabanba küldött! Gondolom miattad veszett nyoma...

- Megöltem őt – mondta ridegen, amitől összerezzentem, és pánik futott végig az ereimen. – De te honnan tudsz arról, hogy apám elítélt?

- Onnan, hogy nem csak téged ítélt el Frank és Alice Longbottom kínzása miatt – néztem rá undorodva. – Hanem az unokatestvéremet is, Bellatrixot.

- Vagy úgy.

Ekkor valaki közeledni kezdett felénk, amitől ezúttal nem csak én, de ő is összerezzent.

- Cassie...! – hallottam Perselus hangját, majd megláttam őt, és lassan ő is minket. Hirtelen megtorpant a látványon, majd a fejét kezdte kapkodni köztünk.

- Ne dönts elhamarkodottan – húztam ki magam. – Én vagyok az igazi Cassie...

- Nem igaz! – vágott Barty Kupor rémült arcot. – Perselus, kérlek higgy nekem... én vagyok az igazi!

- Ó, anyám – sóhajtottam gondterhelten, miközben Perselus homlok ráncolva, rémülten nézett ránk.

Barty kihasználva a helyzetet, amíg én Perselus szemébe néztem, addig ő rám vetette magát.

- Ne! – kiáltottam fel, miközben ő megpróbálta kicsavarni a kezemből a pálcám, aminek hatására mind a ketten a földön végeztük. Végül egyetlen megoldást találtam ki, amivel nem kockáztattam az életem. – Perselus, használd a lefegyverző bűbájt! – emeltem fel a hangom, ő pedig nem is késlekedett vele. Másodperceken belül a markában tartotta a pálcám. Barty Kupor pedig felém kerekedve az öklével behúzott egyet nekem, az orrom pedig hangosan reccsent egyet. Könny szökött a szemembe a fájdalomtól és legszívesebben ordítottam volna, de az adrenalin ezt nem engedte.

- Hogy merészelsz megütni egy nőt? – kiabáltam a képébe, miközben fájdalmasan az orromat markoltam.

- Most lett elegem! – hallottam a háttérből Perselus hangját, majd hirtelen egy varázslat lelökte rólam Kuport és mind a ketten megkötözve találtuk magunnkat a földön.

Szipogva felültem, miközben az orromból fojt a vérem, és fájdalmasan felnéztem Perselusra, aki még mindig a fejét kapkodta köztünk, keresve a különbséget.

- Most pedig megvárjuk, amíg az egyikőtök vissza nem változik... – szólalt meg dühösen.

- Nem! – kaptam levegő után. – Az sem érdekel, ha itt hagysz minket, de most azonnal szólnod kell Dumbledore-nak!

- Ömm, igen, igen! – értett egyet Kupor. – Harry hatalmas nagy bajban van!

- Stupor!

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy eltaláljon a kábító átok, azonban Perselus rájött, hogy melyikünk is az igazi. A szemem felpattant és megkönnyebbülten néztem az ájult hasonmásomra. Ha nem éppen megkötözve ültem volna a vizes füvön, akkor egyenesen Perselus karjaiba rohantam volna.

- A kupa egy zsupszkulcs...!

- Valahogy gondoltam – oldotta fel a kötöző ártást rólam. – A Sötét Nagyúr visszatért.

- Mi...? – ha Perselus nem segített volna, nem tudtam volna felállni, annyira lesokkolt, amit mondott. Pedig nem nekem volt a legnagyobb félnivalóm.

- Hív – nyelt egyet. – Érzem. Visszatért, Cassie.

______________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Tűz Serlege c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.