- Egyszerűen lehetetlen, hogy még mindig páran képtelenek vagytok a nonverbális varázslásra! – szidtam le a hetedikes hollóhátasokat és hugrabugosokat. A teremben szétszórva álltak a gyakorlás miatt és dermedten bámultak rám vissza. Páran a nevetésüket próbálták elrejteni. – Miss Turpin, akkor nevessen így, ha majd a sötét varázslatok kivédése RAVASZ gyakorlati részéhez jut és én megbuktatom magát – böktem felé a pálcámmal. A hatás gyors volt, a hollóhátas lány azonnal elkomorodott.

Tipikus hollóhátas. A következő órára képes lesz jelentkezni, hogy megmutassa mennyit fejlődött... de legalább ezzel motiválni tudom.

Nem szoktam senkit sem magázni, azonban, ha egy diákot keményen fel kellett szólítanom, akkor ezt szoktam alkalmazni, mert azonnal elérem a kívánt hatást.

- Diggory, ne bámészkodj, hanem gyakorolj, lehet az utolsó próbán szükséged lesz rá – legyintettem felé, miközben megfordultam és visszasétáltam az asztalhoz.

Azonban, amikor újra kezdték volna a gyakorlást, kicsengettek az óráról. Feszülten sóhajtottam egyet, majd a diákok felé fordultam.

- Következő órán számonkérem a nonverbális varázslatot és többet nem leszek hajlandó vele foglalkozni! Ha gyakorolni akartok, akkor tanári felügyelet nélkül csakis tárgyakon alkalmazzátok!

- Viszontlátásra, tanárnő! – köszöntek szinte kórusban.

- Viszlát – ültem le a székemre, majd magam elé húztam egy adag kijavítandó dolgozatot. Az ajtó bezáródott és teremre azonnal csend telepedett.

Ekkor pedig újra rám tört az érzés, amit egy-két héten át hiányoltam – éreztem, hogy néz valaki.

Az állkapcsomat összeszorítva álltam fel a helyemről, miközben talárom takarásában a pálcámat fogtam. Összehúzott szemmel néztem át a tanterem minden egyes négyzetcentiméterét, de amikor feltűnt a sarokban álló Perselus, nem volt szükség további kutatásra.

- Megijesztettél – raktam el a pálcám.

- Jó megérzéseid vannak – mosolygott rám Perselus, miközben elindult felém.

- Mikor jöttél be? – nyomtam egy csókot a szájára, amikor elém lépett.

- Úgy az óra utolsó tíz percében. Lyukasom volt és végeztem a beadandók átnézésével. Gondoltam megnézem a legfiatalabb tanárnő hogyan tanít – mondta kissé gúnyosan.

- Nagyon vicces – forgattam a szemem azon, hogy ő mond ilyet, hisz Perselus is annyi idősen kezdett tanítani, mint én. – Hogy tetszett?

- Elmegy egynek – szórakozottan vállon löktem őt, miközben megkerültem az asztalt és vissza leültem a helyemre.

- Hogy nem vettelek észre téged?

- Kiábrándító-bűbáj – vonta fel a szemöldökét. – Mi más lehetne?

- Ó, erre nem gondoltam – pislogtam értetlenül.

Kiábrándító-bűbáj... eddig, hogy nem jutott eszembe?

- Jól vagy? – nézett rám furcsán Perselus.

- Igen, csak... lényegtelen – ráztam meg a fejem. – Mellesleg jó is, hogy jössz, elfelejtettem beszélni veled a két héttel ezelőtt történtekről – Perselus érdeklődve hallgatott. – Barty Kupor volt az, aki betört a szobádba.

Pár másodpercig csendben maradt, majd vulkánkitörés módjára kiáltotta el magát.

- BARTY KUPOR BETÖRT A SZOBÁMBA ÉS ERRŐL CSAK MOST SZÓLSZ?!

Hátra hőköltem a váratlan hangerőtől, majd összeszedtem magam.

- Elfelejtettem, bocsánat! – álltam fel a helyemről szabadkozva.

- Mégis hogyan jöttél rá? – sóhajtott feszülten, miközben megmasszírozta az orrnyergét.

- Khm – köszörültem meg a torkom. Most jön a neheze. – Potter látta a térképén...

- Potter látta...?! Ahh! – kiáltott fel dühösen. A morgolódó hang, amit kiadott magából önkéntelenül is egy mosolyt csalt az arcomra, amit igyekeztem eltakarni.

- A kérdés az, hogy mit akarhatott onnan Kupor – jegyeztem meg. Perselus a homlokát ráncolta.

- Biztos Kupor volt az? Mert ha nem, Veritaserumot itatok Potterrel és kiszedem belőle...

- A térkép hibátlanul működik – szóltam közbe, mielőtt még elragadtatta volna magát. – Ő volt az. Erősen kétlem, hogy Potter beakarta volna őt sározni, főleg ok nélkül – vontam meg a vállam. – Perselus, mi mindent vitt el? – kezdtem aggódni.

- Egy százfűlé-főzet hozzávalóit.

***

A négy bajnok már túl volt a második próbán. Fleur Delacour az utolsó helyre csúszott le, mivel nem sikerült a húgát megmentenie sellőktől, Potter azonban – ahogy Perselus mondta – szokásához híven hősködött, és megmentette Fleur helyett is a kis Gabrielle-t, emellett sikerült neki Ront is. Bátor tett volt tőle.

Én később elvonultam a szobámba pár beadandót kijavítani, aztán pedig lementem Perselushoz. Be sem léptem a szobája ajtaján, Perselus azonnal letámadott engem, én pedig természetesen élveztem a helyzetet. Az együttlét után azonban feltűnt, hogy valamiért ideges.

- Látom, hogy még mindig kissé feszült vagy – simítottam végig a mellkasán, miközben Perselus gondolkodó arcát néztem, ő pedig észre sem vette, hogy pár perce már a plafont bámulja. Mielőtt válaszolt volna egy hosszú csókot lehelt a számra és végig simított az arcomon.

- Karkarov bejött a negyedikesek óráján... vagyis az utolsó öt percben – feküdt vissza, miközben a meztelen hátamat simogatta. – Megmutatta a Sötét Jegyét... majdnem olyan tisztán látszott, mint...

Perselus nyelt egyet a mondat befejezése helyett.

- Mutasd! – szóltam, és csak akkor tűnt fel, hogy idáig takarta a kezét, amit nem szokott. Tudta, hogy én egyáltalán nem ítélem el őt, így ilyet – amióta kapcsolatban vagyunk – még nem csinált.

Perselus lassan kiemelte a takaró alól a bal karját és felém mutatta. Felemelkedtem a mellkasáról és homlok ráncolva megnéztem. Nem mertem kimondani, azonban amióta utoljára láttam és megfigyeltem, nem csak, hogy sötétebb volt, de nagyobb is valamivel.

- Potter a teremben volt – horkantott fel dühösen. – A hülye tatuepét törölte fel, amit kiöntött...

- Szerinted hallotta? – simítottam végig az alkarján, majd hagytam, hogy ismét elrejtse azt.

- Őszintén már nem érdekel – mondta semlegesen. – Nem akarok se erre, se Kuporra, se a labirintusra gondolni...

- Elkezdték már építeni? – próbáltam gyorsan témát váltani, őszintén érdeklődően.

- A segítségemet is kérték, de nemet mondtam...

- Jól tetted – nyomtam egy puszit az arcára. – Van anélkül is elég bajod – Perselus őszinte boldogsággal mosolyodott el ezen, viszont feszültsége nem csillapodott, sőt... mintha nyugtalanabb lett volna.

- Mi az? – ültem fel az öleléséből, Perselus pedig szintén úgy tett.

- Van egy dolog, amit még nem osztottam meg veled... és ezt nehéz lesz elmondanom – kezdte őszintén.

- Hallgatlak, Perselus – fogtam meg a kezét, próbálva őt segíteni.

Perselus feszengve fordította el a fejét, miközben megfogalmazta magában mondandóját. Végül azonban felsóhajtott és belevágott a közepébe.

- Miattam haltak meg Potter szülei – ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, hogy kővé dermedek.

- Ezt... ezt, hogy érted, Perselus? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a torkom kiszáradt.

- Volt egy jóslat... egy jóslat, amit Trelawney mondott el Dumbledore-nak a Szárnyas Vadkanban – nyelt egyet. – Még akkor a Sötét Nagyúr szolgálatában álltam és kihallgattam a beszélgetésüket... azonban nem végig – kerülte a pillantásom. – Elmondtam a Sötét Nagyúrnak, amit hallottam, ő pedig választás előtt állt. Vagy Neville Longbottomot öli meg, vagy Pottert. Mind a ketten ugyanazon a napon születtek – hunyta le a szemét. – Longbottom szüleit végül az unokatestvéred kínozta az őrületbe...

- Bellatrix? – suttogtam, azonban tudtam a választ, hogyne tudtam volna.

- Igen – válaszolt hasonlóan halkan. – A Sötét Nagyúr pedig Lily és családja ellen indult. Könyörögtem neki és Dumbledore-nak is, hogy kíméljék meg Lily életét...

- Csak... Lilyét? – engedtem el a kezét. Perselus még szorosabban hunyta le a szemét.

- Először csak azt akartam, tudom, önzőség volt. Elvakított az utálat, ahogy most is sokszor elvakít – nézett végre rám. –, de aztán azt mondtam Dumbledore-nak, hogy mentse meg az egész családot... azonban ő és a Sötét Nagyúr is cserben hagytak. Egyikük sem kímélte meg se Lily, se James Potter életét. Csak a fiuk maradt életben.

- Szóval ezért védelmezted... vagyis jobban mondva védelmezed Harryt? – néztem rá elkeseredetten. – Mert te felelsz valamennyire a szülei haláláért?

- Igen – nyelt ismét, mintha csak a gombócot próbálná eltüntetni a torkából. – Még a haláluk előtt át álltam Dumbledore oldalára és igyekeztem mindent megtenni, hogy megmentsem őket, de... nem tudtam. Longbottomékról pedig csak utólag értesültem.

- Te megpróbáltál mindent – vettem magamon erőt, hogy ne mutassam ki a döbbenetem. – Ezt értékeld önmagadban. Rájöttél, hogy nem jó, amit csinálsz, és nem a jó oldalt szolgálod.

- Igen – biccentett Perselus, mintha magát is próbálná meggyőzni. – Ha pedig úgy alakulna, hogy visszatér...

- Ilyet ne is mondj! – torkoltam le azonnal.

- ...akkor ugyanúgy mindent megfogok tenni, hogy törlesszek.

Érdekes helyzet volt. Egy évvel ezelőtt pont fordítva voltunk – én győzködtem Perselust, hogy Voldemort vissza fog térni, most pedig helyette én próbálom betegesen tagadni a visszatérését, míg Perselus az ellenkezőjét állítja.

- Mi volt a jóslatban? – kérdeztem.

- Az, hogy nem élhet az egyik, míg él a másik. Vagy a Sötét Nagyúr fog Potterrel végezni, vagy fordítva. Majd idővel eldől.

***

Érdeklődve léptem ki a teremből, amire iskolás éveim alatt eddig sosem találtam rá. Olvastam már a Szükség szobájáról, azonban nem tudtam hol található. Amikor Dumbledore irodájából jöttem ki – aki érdeklődött idén már másodszor, hogy megy a tanítás, adódtak-e gondjaim –, és elhaladtam Badar Barnabás mozgószőnyege mellett, arra gondoltam, hogy milyen jó is lenne egy csendes hely, ahol egyedül lehetek. Ekkor a falon pedig megjelent egy díszes ajtó a semmiből, én pedig habozás nélkül – persze pálcával a kezemben – kinyitottam azt. Egy csendes könyvtár tárult elém, aminek jobban nem is örülhettem volna. Legalább egy órát időztem ott, miközben a kényelmes kanapén elterülve végig gondoltam az elmúlt napokat, aztán pedig megnéztem a könyvespolcokat. Amióta Perselusszal összejöttünk, szinte sosem voltam egyedül. Természetesen ennek roppantul örültem, azonban úgy éreztem, hogy kell egy kis egyedüllét. A Szükség szobája segített is ebben.

Amikor pedig kiléptem onnan és már haladtam volna lefelé, hirtelen Potter futott velem szembe, arcára pedig őszinte rémület ült ki.

- Mi történt? – kérdeztem habozás nélkül.

- Dum... ble... dore – lihegte kétségbeesetten. – Mr. Kupor... megzavarodott... segítségre... van... szüksége – a szemem elkerekedett a szavai hallatán és ijedten fordultam körbe, mintha a közelemben állna az igazgató. – A Tiltott rengeteg... szélénél van!

- Gyere, Potter – vettem elő a szigorú hangomat, majd mind a ketten az igazgatói felé vettük az irányt. Kopogás nélkül törtünk be az irodája ajtaján – miután kimondtuk a kőszörnynek a jelszót –, amin Dumbledore meglepődött, azonban egy rossz szava se volt ellene.

- Igazgató úr, Mr. Kuporról van szó – vezettem fel, onnantól pedig átvette a szót Potter.

- Itt van Mr. Kupor, lent az erdő szélén! Beszélni akar önnel! *

Dumbledore mindenféle kérdés nélkül felállt a helyéről és elindult felénk. Bizonyára a fiú arckifejezéséből rájöhetett, hogy baj van.

- Vezess oda! * – parancsolta. Sietősen hagytuk el az irodát, miközben Dumbledore-ral egymás mellett haladva megelőztük Pottert.

- Mit mondott Mr. Kupor, Harry? *

- Azt, hogy figyelmeztetni akarja önt... hogy valami szörnyű dolgot csinált... a fiáról beszélt... meg Bertha Jorkinsról... és... és Voldemortról... azt mondta, Voldemort most megerősödött... * – a név hallatán összerezzentem menet közben.

Voldemort megerősödött?

- Nocsak... * – dörmögte Dumbledore, miközben a szeme sarkából rám nézett. Nagyot nyeltem, miközben mind a kettejük pillantását kerültem. Csak reménykedni tudtam abban, hogy tényleg zagyvaságokat beszélt Kupor.

- Nagyon furcsán viselkedik * – folytatta Potter mellettünk loholva. – Mintha nem is tudná, hol van. Azt hiszi, ott van vele Percy Weasley, és magyaráz neki, aztán hirtelen átvált, és önt hívja... Ott hagytam Viktor Krumot, hogy őrizze. *

- Igen? * – kérdezte élesen Dumbledore és felgyorsította lépéseit. Igyekeztem vele feltartani a tempót, Potternek azonban már kocognia kellett mellettünk. – Más is látta Mr. Kuport? *

- Nem * – zihálta a fiú. – Csak ketten voltunk Krummal. Mr. Bumfolt előtte a harmadik próbáról beszélt nekünk, de addigra már elment. Mi ott maradtunk Krummal, és egyszer csak kijött az erdőből Mr. Kupor... *

- Hol vannak? * – kérdezte Dumbledore, amikor kiértünk a kastélyból és közeledtünk a Tiltott rengeteghez.

- Arra * – előzött meg minket Potter, hogy mutassa az utat. – Viktor! * – kiabálta. Válasz azonban nem érkezett. – Itt voltak * – fordult enyhén kétségbeesve Dumbledore-hoz, majd hozzám.

Az igazgatóval egyszerre vettük elő a pálcánkat, hogy a félhomályban világítani tudjunk. A környéken kutatva rövid időn belül megtaláltuk a földön fekvő Krumot, aki eszméletlen volt.

- Elkábították? – kérdeztem aggódva.

- Úgy tűnik – válaszolta Dumbledore. Hangjában most nem volt ott a megszokott jó kedv.

- Hívjak segítséget? * – ajánlkozott Potter. – Szóljak Madam Pomfrey-nak? *

- Nem kell * – felelte gyorsan Dumbledore. – Maradj itt, maga pedig jöjjön ide, kérem – intett az igazgató, majd azonnal mellé siettem és lenéztem Krumra.

- Magához térítsem?

- Kérem – mondta, miközben ő patrónust idézett, ami aztán eltűnt Hagrid kunyhója felé. Leguggoltam Krum mellé, majd a mellkasára céloztam.

- Stimula – mondtam halkan, Krum pedig másodperceken belül magához tért. Felakart kelni, azonban finoman a földön tartottam, nem hagyva, hogy felálljon.

- Megtámadott! * – motyogta dühösen Krum. – Bolond öregember megtámadott! Megfordultam nézni, hol van Potter, és hátulról megtámadott! *

- Maradj nyugton még egy percig! * – szólt rá az igazgató, miközben azt figyelte hol késik Hagrid. Ezután pedig egyből súlyos léptek zaja hallatszódott.

- Professzor úr! * – szólt kerekre tágult szemekkel a félóriás. – Black professzor... Harry! Mi történt?

- Hagrid, kérlek, hívd ide Karkarov professzort * – utasította őt azonnal Dumbledore. – Megtámadták a bajnokát. Majd azonnal riaszd Piton professzort!

- Persze... megyek, professzor úr... *

- Sürgősen meg kell találnunk Barty Kuport – fordult ezúttal felém. – Nem vesztegethetünk egyetlen percet sem.

- Értettem – húztam ki magam, majd legbelül viszolyogva, de elindultam befelé az erdőbe. Hallottam, hogy Dumbledore nem indul utánam, így minden bátorságomat összeszedtem és egyre mélyebbre hatoltam a világító pálcámmal. A fejemet kapkodva, kissé hunyorogva néztem szét, még a földre is lenéztem, azonban még beljebb kellett haladnom, mert nyoma se volt Kupornak.

Messziről hallottam Karkarov dühös kiáltását, azonban nem foglalkoztam vele, tovább kutattam. Bizonyára megérkezett Dumbledore mellé.

Ekkor hirtelen zörrenést hallottam a hátam mögül. Levegő után kapva fordultam meg, és végig futott jó pár átok gondolata a fejemen. Már csak a pálcámat kellett volna használnom. Azonban Kupor – vagy más veszélyes személy vagy varázslény – helyett Perselus bukkant fel, aki ugyanúgy pálcát szegezett felém. Mind a ketten egyszerre eresztettük le a karunkat, majd csendesen tovább folytattuk a kutatást.

Viszont pár perccel – talán órával – később Kupor nélkül mentünk vissza Dumbledore-hoz. Amikor pedig elmondtam Perselusnak, amit Pottertől megtudtam – Perselus néma maradt, a feszültség azonban egyértelműen látszott az arcán. Mi van, ha tényleg megerősödött Voldemort?

__________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Tűz Serlege c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.