A vacsora után azonnal a lakrészem felé vettem az irányt, ami nem ugyanaz volt, mint pár hónappal ezelőtt. Remus irodáját és lakrészét kaptam meg, ami pont a régi mellett volt. Amikor beléptem a szobába a ládáim már ott vártak engem – bizonyára Frics behozta őket –, így hát kipakoltam belőlük, miután szemügyre vettem a kandallót, amiben már tűz égett. 

Miután végeztem a kipakolással körbe fordultam az irodában. Semmi sem változott meg tavaly óta, csupán telepakoltam a könyveimmel és persze eltűntek Remus dolgai.

Aztán pedig fáradtan nyújtózkodva elindultam a fürdőszoba felé, ahol kellemesen meleg vízzel megfürödtem, majd szó szerint beestem a hálószobába.

***

Reggel enyhén lámpalázasan keltem fel. Az órarendem szerint – amit Dumbledore még az évnyitó előtt odaadott nekem – kiderült, hogy az első órám a másodikos hugrabugosokkal és hollóhátasokkal lesz.

A reggelit igyekeztem minél gyorsabban belapátolni magamba, hogy aztán az első emeleti sötét varázslatok kivédése tanterembe mehessek, ahol még nyugodtan átolvashatom az első órára szánt tananyagot.

- Lassabban, még a végén megfullad! – szólt rám McGalagony, amikor húzóra akartam meginni a teám. – Miért siet annyira?

- Óra előtt át akarom még a tantervemet olvasni – mondtam, miközben megigazítottam az ezüst színű hajcsatomat, ami összetartotta a hajam. McGalagony mindenttudóan elmosolyodott.

- Ne aggódjon, nem fog semmilyen gond adódni, Cassie – mondta. – Menni fog!

- Köszönöm, tanár... azaz... – akadtam meg, amikor nem tudtam hogyan szólítsam őt.

- Hívhat Minervának – felelte, én pedig rábólintottam. Furcsa érzés volt, hogy a volt tanáromat tegezhettem.

Pedig egy másikkal viszonyom volt.

A gondolattól éreztem, hogy elvörösödök, így gyorsan felpattantam a helyemről, hogy az SVK tanterembe mehessek.

Az én tantermembe...

Különös érzés volt még csak belegondolni is.

Ahogy már a lépcsők felé kanyarodtam volna az emelt felé, észrevettem, hogy Perselus követ, én azonban nem álltam meg.

Majd utol ér, ha nagyon akar.

Abban a percben, ahogy ez végig futott az agyamon, már mellettem is termett.

- Kikkel kezdel? – kérdezte mindenféle felvezetés nélkül.

- A másodikos hugrabugosokkal és hollóhátasokkal – feleltem, miközben mind a ketten a tanterem felé kanyarodtunk.

- Ki lehet őket bírni, nem a legerősebb kezdés – mondta, én pedig felhorkantottam. – Mi az első anyag a tantervedben?

- Ha annyira érdekel... – fékeztem le a tanterem ajtaja előtt. – a pixie-k.

Elcsendesedtünk és rögvest egymás szemébe néztünk. Mind a kettőnknek ugyanaz az emlék futott végig a fejében, ehhez nem kellett legilimentornak lennem. Hisz egy pixie-vel kezdődött minden.

- Sok szerencsét – mondta végül egyhangúan, majd lobogó talárral elment bizonyára a bájitaltanterembe, hogy ő is felkészülhessen a saját órájára.

***

Döcögősen indult az óra, hisz ebből az évfolyamból senkit sem ismertem, így mihelyst valakit felakartam szólítani, előtte meg kellett jegyeznem a nevét. Aztán már jobban ment a dolog, amikor elkezdtem diktálni a pixikről szóló saját jegyzetemet, bár lassítanom kellett, amikor az egyik diák óvatosan feltette a kezét és szólt, hogy lassítsak a tempón.

- Ha valamit nem írtatok le, akkor a könyvből kitudjátok a jegyzeteteket bővíteni, a negyedik oldalon képet is találtok a varázslény kinézetéről.  És most... – húztam fel a taláromat a karomon, hogy rátudjak nézni a karórámra. – ...maradt időnk az óra gyakorlati részére. Ki tud bármit is a fagyasztó vagy dermesztő bűbájról? Hogyan hat a pixiekre?

A leghátsó sorban egy félénk hollóhátas fiú feltette a kezét.

- Hogy hívnak?

- Abel Grey, professzor – válaszolta.

- Akkor mond el, hogy mit tudsz a bűbájról, Abel – adtam át neki a szót.

- Hát, a varázsszó az imbilis...imobilis...

- Imobilus – segítettem ki, mire azonnal elvörösödött.

- Igen, az... szóval megfagyasztja a pixieket.

Mily meglepő, hogy a fagyasztó bűbáj fagyaszt...

Lenyeltem a gúnyos megjegyzést, majd csendben bólintottam.

- Miután a bűbáj eltalál egy pixie-t fehér fény jelenik meg körülötte, amely aztán nyomban el is tűnik. A repkedő állat pedig jégbe fagy, és mozdulatlanul lebeg tovább a levegőben. Hatása azonban nem tart túl sokáig, így gondoskodnunk kell arról, hogy miután újra harcképessé válik, ne tudjon újra támadni – húztam elő a pálcám, majd az egyik polcomról magamhoz hívtam egy üveget, amiben legalább húsz-harminc csótány volt. Többen az osztályban undorodni kezdtek és fészkelődni, amin jót derültem. – Gondolom katicabogarakat nehezetekre esett volna megfagyasztani, de a csótányokat szerintem ezer örömmel dermesztetek meg – húztam ki magam. – Gyertek ki sorban a pálcátokkal együtt – szóltam kissé felemelve a hangom, amire azonnal mindenki felpattant és egy sorba rendeződtek. – Ne feledjétek, a varázsszó az Imobilus! – figyelmeztettem őket, majd vártam, hogy az első diák az asztalom elé lépjen.

***

Azt gondoltam, hogy sokkal jobban fog menni a másodikosoknak ez az egyszerű varázslat, de tévedtem. Kénytelenek leszünk a következő órát a varázslat ismétlésével kezdeni, addig nem haladhatunk tovább, amíg nem tudja mindenki megcsinálni. Emellett meg kell tanulnom motiválni a diákokat.

A következő órám a negyedikesekkel volt – azaz Potterékkel –, amit izgatottan vártam, mivel kíváncsi voltam, hogy tetszeni fog-e nekik a tanítási módszerem. Nem kerültem közelebb hozzájuk az augusztusi hónap alatt – azonban úgy éreztem, hogy kevésbé távolságtartóbbak, ami határozottan tetszett.

- Az idei tanév nagy részében az ellenátkokkal és az elterelőbűbájokkal fogunk foglalkozni – szólaltam fel emelt hangon, amikor mindenki helyet foglalt és elcsendesedett. – Igaz, a főbenjáró átkokkal csak hatodikban fogtok találkozni, de úgy gondolom érdemes azokat is megemlíteni, még ha csak pár szó erejéig is – sétálgattam a tanári katedrán. Úgy éreztem elég hamar rákaptam a tanítás ízére, de lehet csak azért, mert nem adódtak idáig problémáim. – Ki tudja felsorolni a főbenjáró átkokat? Mely átkokat bünteti a minisztérium, azon belül is a varázslótörvény a legszigorúbban? – tettem fel az első kérdésem.

Granger keze azonnal a magasba lendült, de ezúttal Ronald Weasley keze is, akire rámutattam.

- Hát – kezdte félszegen. –, apám mesélt egyről... Ha jól emlékszem, Imperius-átoknak hívják. *

- Helyes – bólintottam. Eközben a hátsósorban ülő két lányra emeltem a pillantásom, akik a pad alatt nézegettek valamit. – Ti ketten lányok... ott hátul – köszörültem meg a torkom, mire az osztály egy emberként fordult meg. A két diáklány ahogy felnézett, egyből elpirult. – Mi a nevetek?

- Parvati Patil.

- Lavender Brown – válaszoltak mind a ketten.

- Bármivel is foglalkoztok a pad alatt, ráér később. Ha másodszorra is figyelmeztetnem kell titeket, akkor már az első nap pontot fog veszíteni a Griffendél – figyelmeztettem őket, azonban a hangom továbbra is nyugodt maradt. A két lány továbbra is vörösödő arccal eltették a pergameneket, amikkel idáig foglalkoztak.

- Az átok hatását nem mutathatom be, mivelhogy tiltott – tártam szét a karom, visszatérve az eredeti témához. – Lehet egy bogárfélén vagy állaton meg lenne engedve, azonban nem fogok ehhez folyamodni, szóval csak elméletben vesszük át. Az Imperius-átok a kiszolgáltatottság átka. Az áldozat mindenben követi az őt megátkozó varázsló utasításait. Sokan azt állítják, hogy ennek az átoknak a hatása alatt álltak, amikor csatlakoztak Tudjukkihez – önkéntelenül is Draco irányába néztem, miközben lejátszódott előttem a világkupán történtek Narcissával. Draco értetlenül nézett rám, én pedig tovább folytattam a beszédet elfordulva tőle. – Imperius-átok egy időre kikapcsolja a megátkozott fél elméjét, és a varázslat egy láncot fűz a támadó és az elszenvedő között. Ez egy gondolati lánc, ami az átok láncán át a támadó saját parancsai teljesítésére kényszeríti az áldozatot. Az elszenvedő agyában csak a parancs teljesítése áll, de hatalmas erőfeszítéssel el lehet szakítani ezt a gondolati láncot, ki lehet az imperius átokból törni. Azonban ehhez teljes akaraterőre van szükség, aki meg sem próbál ellene küzdeni annak SEMMI esélye. Varázsigéje az Imperio! – mindenki enyhén viszolyogva, mégis lenyűgözve figyelt. – Ki tud még egy főbenjáró átkot?

Neville Longbottom – akiről már hallottam, hisz Csámpás, Granger macskája vitte el az ő pergamenjét, amin a jelszavak voltak Siriusnak – félénken felemelte a kezét.

- Tessék, Longbottom – szólítottam fel, mire elpirult, hogy tudom a nevét.

- A Cruciatus-átok.

- Helyes – biccentettem. - A Cruciatus-átok egy kínzó átok, amely gyötrő fájdalmat okoz az áldozatnak, aki akár az eszét is elvesztheti tőle. A varázslat varázsigéje a Crucio! Ezzel az átokkal könnyen az őrületbe lehet kergetni az embereket. Az átok elvégzéséhez a testet és a lelket a legnagyobb gyűlöletnek kell átjárnia, anélkül nehéz végrehajtani – Longbottom összerezzent, ahogy ezt végig mondtam, én pedig nem törődve vele, tovább folytattam. – Gondolom már mindenki tudja melyik az utolsó főbenjáró átok...

- A halálos átok – mondták páran szinkronban, én pedig bólintottam.

- Így van, a halálos átok – álltam meg az asztalom előtt. – Tud valaki róla valamit mondani?

Egy mardekáros lány a magasba emelte a kezét, még mielőtt Granger megszólalt volna, így felszólítottam őt.

- Pansy Parkinson – mutatkozott be, én pedig biccentettem, hogy folytassa. – A halálosátok az Avada Kedavra. Nincs rá ellenátok, nem lehet ellene védekezni – mondta, én pedig biccentettem.

- Így van. Hozzátenném még, hogy az átok fénycsóvája zöld színű. Az alkalmazásához komoly varázserővel kell a személynek bírnia. A muglik nem fejtették meg az okát, hogy mitől hal meg ennek az átoknak az áldozata, mivel az Avada Kedavra nem hagy külsérelmi nyomot a halottakon. Valószínűleg az átok a szívet támadja meg, ezért nem látszik külső seb... és most akkor a maradék időben térjünk át az elterelőbűbájokra!

***

Fáradtan terültem végig a tűzhely előtti kanapémon, miközben forgott velem a világ. Nem akartam elhinni, hogy túlestem az első tanítási napomon. Szerettem volna levelet írni Dorának és Charliéknak, azonban alig maradt a fogalmazáshoz erőm. Még az volt a szerencsém, hogy csak első nap, így nem kellett még dolgozatokkal vagy beadandókkal foglalkoznom.

Ahogy fekvés közben levettem magamról a talárom és kigomboltam az ingem két felső gombját, furcsa érzés kerített magába, amitől önkéntelenül is megdermedtem.

Úgy éreztem, hogy figyel valaki.

Felpattantam a helyemről, miközben előhalásztam a levetett taláromból a pálcám. Alaposan körbe néztem a szobában, de nem láttam senkit. Nem volt bent rajtam kívül senki.

Megráztam a fejem, majd inkább felkeltem és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy vehessek egy forró fürdőt és megfeledkezzek erről a furcsaságról. Helyette át szerettem volna gondolni a nap folyamán történteket.

***

A Durmstrang és a Bauxbatons érkezése október harmincadikára volt kitűzve, este hat órára. Azonban mielőtt még lemehettem volna én is fogadni őket a tanári kar többi tagjával együtt, még át kellett néznem az ötödikesek beadandóit a defenzív mágiáról, amik azonban szörnyűbbnél szörnyűbbekre sikeredtek.

Muszáj leszek velük még egyszer átvenni, és ha megint ilyen teljesítményt érnek el, akkor már beírom a rossz jegyeket. Kénytelen leszek rajtuk fenyítést alkalmazni.

Hirtelen kopogtak az irodám ajtaján, aminek hallatán felnéztem, miközben a piros tintába mártottam a pennám. Ahogy félbehagytam a munkám, ránéztem a karórámra, és realizáltam, hogy késésben vagyok.

Két lehetőség volt – egy diák egy házi feladat miatt keres, vagy a tanári kar egy tagja jött szólni, hogy idő van.

Ahogy kinyitottam az ajtót, a második tippem jött be. Az egyik kollégám állt előttem, akinek láttán azonnal fájdalmasan összehúzódott a szívem – Perselus Piton volt az, szokásához híven talpig feketében, kifejezéstelen arccal.

- Késésben vagyok? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Egy kicsit – válaszolta, hangjában pedig egy csepp rosszindulat sem volt, amit másokkal szemben előszeretettel használt.

- Beadandókat javítottam, egy perc – mondtam magyarázkodva, miközben képzeletben megpofoztam magam.

Minek magyarázkodok neki?

Magamhoz varázsoltam a talárom, majd felvéve azt, bezártam mögöttem az ajtót és egymás mellett sétálva indultunk el a folyosón.

- Miféle beadandók? – érdeklődött.

- Defenzív mágia az ötödikeseknek – válaszoltam, miközben úrrá lett rajtam a pánik.

Pár hónappal ezelőtt még szeretők voltunk, a mentorom volt, most pedig semmitmondóan cseverészünk?

Ezután egy kisebb hatásszünet állt be köztünk, aminek következtében egy újabb gondolat futott át a fejemben.

„Mi sosem leszünk barátok."

- Elég gyorsan beletanultál a tanári hivatottságba – jegyezte meg, én pedig visszatértem a gondolataimból.

- Kívülről talán így tűnik – horkantottam fel.

- És mi a valóság? – lassított le.

Beszélgetni akar. Perselus Piton beszélgetni akar velem!

- Az, hogy minden óra előtt izgulok és félek, hogy elrontok valamit... vagy attól rettegek, hogy a diákok kihasználják azt, hogy kezdő vagyok és nem fogják megadni a kellő tiszteletet – mondtam.

Mindig őszinte voltam vele. Ezen a történtek után sem fogok változtatni.

- Ha az utóbbi előfordulna... csak szólj – mondta, én pedig nyeltem egyet. A kijáratig még legalább öt perc séta van hátra ezzel a tempóval.

- Köszönöm, ezt értékelem – válaszoltam elcsukló hanggal, ami azonnal feltűnt neki és rám nézett.

Mindig őszinte voltam vele...

- Mit akarsz, Perselus? – néztem rá nagy nehezen, amitől mind a ketten megálltunk.

- Már beszélgetni talán nem is lehet? – kérdezte gúnyosan. Ez már ismerősebb volt tőle.

- Azt gondoltam, hogy a június befejeztével megszakítod velem a kapcsolatot... teljesen – szóltam egyhangúan. Okklumentálj... okklumentálj...

- Látom beletanultál – húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Ne térj el a témától! – Perselus felsóhajtott.

- Kollégák lettünk. Ha akarnám se...

- Ó, dehogynem! – szóltam közbe horkantva egyet. – A legtöbb kollégáddal két szót váltasz egész évben. Ne hazudj nekem – ez kissé felhergelte őt, ami pont a célom volt. Ha dühös, akkor mindig nyíltabban beszél.

- Megfontoltam, amit kértél tőlem – mondta ki nehezen.

A szívem azonnal felgyorsult és úgy éreztem lakatot tettek a számra.

- Hajlandó vagyok... megnyílni előtted egy bizonyos mértékig – mondta, velem pedig megfordult a világ.

- Ezt... ezt jó hallani – szóltam nehezen kiejtve a szavaimat. – Talán neked is jobb lesz így.

- Ezt erősen kétlem...

- Ne mond ezt, Perselus – a hangom automatikusan is ellágyult és ahogy legördült a nyelvemről a neve önkéntelenül is végig futottak az emlékeink a fejemben. Talán az övében is.

- Jobb lesz, ha megyünk – fordult meg és ezúttal sokkal szaporább léptekkel indult el a tölgyfaajtó felé.

- Ma lehet zűrös lesz az este a vendégek miatt – értem utol. – De holnap, ha szeretnéd... szívesen fogadlak a lakré... az irodámba – mondtam kissé akadozva. –, vagy ha úgy jobb neked, akkor lemegyek hozzád én.

Perselus nem válaszolt, csak mielőtt kinyitotta volna az ajtót rám nézett. Nem kellettek szavak, tudtam, hogy belement.

____________________________________

*-gal jelölt idézet a Harry Potter és a Tűz Serlege c. könyvből származik. Minden érdem J. K. Rowlingé.