Nagyon jól szórakoztunk a világkupán. Amíg mi Dorával az íreknek szurkoltunk, addig Charlie a bolgároknak. Érdekes volt látni, hogy amikor Bulgária vélákkal rukkolt elő, akkor még Charlie és Felix is megőrült tőlük, hiába vonzódtak a saját nemükhöz.

Nevetve húztuk őket vissza a székükbe, miközben Dora még fel is pofozta Charlie-t, hogy észhez térjen. Hatásos volt, viszont még mindig összezavarodottnak tűnt, mi azonban Dorával nagyon jól szórakoztunk rajta.

Potter és Ron egyenesen a mélybe akarták magukat vetni, amitől Granger mentette meg őket.

Még a vélás incidens előtt azonban még jobban meglepődtem, amikor a páholyunkban összefutottam Narcissával és családjával. A mosoly szinte azonnal lehervadt a számról, mivel tudtam, hogy veszekedés vár rám. A miniszter – aki akkor szintén ott volt Mr. Weasley társaságában – elmondta nekünk, hogy Lucius bőkezűen adakozott a Szent Mungónak, ezért Caramel személyes vendégeiként érkeztek a meccsre.

Miután Lucius kellően végig ment a sértésein, ami Mr. Weasley és a családja felé irányult, végül rám nézett és elém lépett.

- Igazán szólhattál volna, hogy te is szeretnél jönni. Seperc alatt elintéztem volna, hogy velünk érkezz, és ne keljen ezeknek – nézett végig lesajnálóan a Weasley családon, a tekintete pedig kétszer is megakadt Potteren – a társaságában ülnöd.

- Semmi gond, Lucius – feleltem halkan, majd megkerestem a tekintetemmel Charlie-t, Dorat és Felixet – a barátaimmal érkeztem.

Lucius, Narcissa és Draco lenézően végig mérték a metamorf lányt – aki Narcissa unokahúga, hisz a nővére lányáról van szó –, aztán Charlie-t a copfba kötött hajával és érdekes fülbevalójával, majd megakadt a tekintetük Felixen.

- Csaknem Felix Rosier? – húzta mosolyra a száját Lucius, amire egy-kettőre Narcissa és Draco arca is megváltozott. Felix megfeszült, majd közömbös arccal felállt a helyéről.

- Mr. Malfoy – rázta meg a kezét illedelmesen, de látszott rajta, hogy feszeng, főleg, amikor a szeme sarkából a reakciónkat figyelte.

- Személyesen még nem találkoztunk, így nem volt lehetőségem kifejteni mennyire sajnálom apád halálát – vette komolyra a figurát Lucius. – Igazán remek varázsló volt.

- Igen – szorította össze az állkapcsát. – Az volt.

Ezután elcsörtettek a helyükre, én pedig mielőtt még Charlie és Dora rá szállt volna a fiúra, odébb rángattam őt.

- Ki vele!

- Mégis miről…? – hebegte, én azonban közbevágtam.

- Sosem mesélted, hogy apád meghalt. Rosier… Evan Rosier volt az apád? – kérdeztem habozás nélkül. Felix megkövülten meredt rám. – Ha attól félsz, hogy most ezért megutállak, akkor tévedsz – tettem hozzá gyorsan.

- Kérlek ne mond el Charlie-nak – nézett rám könyörgően.

- Nem tudja? – tátottam el a szám. – De mégis mitől félsz? Hisz szeret…

- De lehet, ha megtudná, hogy egy ízig-vérig halálfaló fia vagyok, akkor ez megváltozna – mondta fájdalmasan. – Mit gondolna rólam? Evan Rosier, aki megszállottja volt Tudjukkinek, akinek nagymamája Vinda Rosier volt, aki hűségesen szolgálta Grindelwaldot… és a barátja egy ilyen családból származik? Egy aranyvérmániás, gonosz, elvetemült családból?

- Felix – ragadtam meg a vállát, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Mi szeretünk. Kik lennénk mi, hogy ítélkezzünk? Dora és én is egy aranyvérmániás családból származunk – kezdtem el nyugtatni. – Ezt ne felejtsd.

Úgy tűnt ez hatott, mert Felix erőt vett magán és elmosolyodva mentünk vissza a többiekhez. Potter fürkészve meredt rám és Felixre, én pedig megelőzve a kérdését odahajoltam hozzá.

- Narcissa Malfoy az unokatestvérem, ha az érdekel – mondtam, az arcából pedig kifutott a vér. – Elég szerteágazó a családom. Ott van nekem Remus, aki egy vérfarkas, Sirius, aki nem rég szökött meg az Azkabanból, Narcissa, aki igazi arisztokrataként viselkedik és rossz körökben mozog, Bellatrix Lestrange, aki az Azkabanba sínylődik és Andromeda, az egyetlen száz százalékig normális unokatestvérem, aki Tonks anyja – vigyorogtam, miközben néztem Potter reakcióját. Úgy tűnt ezekután nem volt semmi kérdése, amin rettentően jól szórakoztam.

A mérkőzés kezdetét vette, és annyit kiabáltunk, hogy még a hangunk is elment. Magunkból kikelve szurkoltunk a kedvenc csapatunknak, mintha az életünk függene tőle. A meccs ideje alatt mindenről megfeledkeztem, ami jót tett nekem. Végre igazán felhőtlenül boldognak éreztem magam.

Végül Fred és George nyerték meg a fogadást – győztek az írek, azonban Krum kapta el a cikeszt. Eléggé szkeptikusan hallgattam az ikreket, amikor Ludo Bumfolttal fogadtak, ám mégis ők nyertek.

Az ír-bolgár mérkőzés után, amíg a gyerekek elmentek aludni, mi addig négyen kint maradtunk szórakozni. Ám még a második vajsörünket sem ittuk, amikor a vidám éneklés és kurjongatás a táborban át nem változott vérfagyasztó sikolyokká. Beletelt egy-két percbe mire felfogtuk, hogy valami nincs rendben. Aztán megláttunk egy sötét csuklyás talárt vagy éppen maszkot viselő ember tömeget, akik gúnyosan kacagva, egy katonai menetet idézve haladtak át a táboron és ártatlanokat támadtak meg. Több személyt is a levegőbe repítettek, akik fejjel lefelé lógva kapálóztak. Ami pedig még ijesztőbb volt, hogy sokan közülük gyerekek voltak. Amikor ezt megláttam elhűlten, a rettegéstől mozdulatlanul álltam.

- Futás! – kiáltotta el magát végül Charlie, ami észhez térített, és a pálcámat előhúzva mind a négyen futásnak eredtünk. Mindenki az erdő felé kezdett menekülni, így mi sem tettünk másképp. Kivéve, amikor Charlie lefékezett. – A családom – csuklott el a hangja.

- Nem lesz baj, apád biztosan kimenekíti őket – ragadtam meg a vállát. – Menjünk! – nehezen, de ismét futásnak indultunk, ezúttal sokkal gyorsabban. A sikolyok között csak egymás zihálását hallottuk, de a kimerültség ellenére sem álltunk meg.

Dora felsikoltott mellettem ijedtében, amikor hirtelen eltalálta az egyik maszkos alak a sátrat, ami mellett épphogy elhaladtunk. A sátor azonnal lángra kapott, és megvilágította a lebegő alakokat. Egyikben azonnal felismertem a kemping mugli tulajdonosát, aki eszméletlenül, tátott szájjal lebegett fejjel lefelé.

- Segíts rajta! – ragadta meg a vállam Dora, ami miatt ismét lefékezett a csapatunk.

- Én nem… nem tudom az ellenátkot – szóltam kétségbeesetten.

Nem tudom az ellenátkot… miféle sötét varázslatok kivédése tanár leszek én?

Felix megragadta az én karom, Charlie pedig Doraét, hogy tovább haladhassunk, de ekkor Charlie tekintete kidülledt.

- Apa!

Mr. Weasley utolért bennünket is lihegve fogta meg a fia vállát.

- Segítenünk kell, már megérkeztek az aurorok is – nem is kellett többet mondania, mindannyian visszaindultunk a tábor felé. A szívem vészesen dobogott, de ezúttal nem csak a futástól, hanem a félelem felerősödésétől is.

- Rémszem – hallottam a hátam mögül Dora hangját, majd seperc alatt elfutott. Nem is volt időm vele többet foglalkozni, mert robbanás rázta meg a környéket, amikor az egyik alak a levegőbe repített egy sátrat. Félretéve a félelmemet felé kezdtem el araszolni, majd a pálcámat rá szegezve elkiáltottam magam.

- Stupor! – nem számított a támadásra, így a varázsló – vagy éppenséggel boszorkány – elterült a földön, a kezéből pedig kiesett a pálca. Eközben felkeltettem egy másik érdeklődését, amikor látta, hogy a társát hatástalanítottam, így támadásba lendült.

Megkezdődött életem első párbaja. Teljesen más volt, mint anno a második évemben, de ezen egy kicsit sem csodálkoztam. Legalább háromszor csak a szerencsémen múlott, hogy nem talált el egy átok sem, de amikor megláttam, hogy egy zöld fénycsóvát küld felém – azaz a halálos átkot – a szívem kihagyott egy ütemet és a földre vetettem magam.

- Reducto! – amíg azon nevetett, hogy a földre taszított, addig volt időm egy taroló átkot rá küldenem, amitől hangosan felkiáltva repült fel a levegőbe és egy sátorra esett, ami egy reccsenő hanggal a földön terült szét.

- Cassie! – hallottam egy kétségbeesett hangot, majd Mr Weasley ott termett mellettem és felsegített. – Jól vagy?

- Kutyabajom – söpörtem ki a szemembe lógó hajamat, majd egymás mellett futva belevetettük magunkat a rohanó embertömegbe, hogy aztán újra párbajba kezdhessünk két másik alakkal. Ezúttal viszont magabiztosabb voltam.

Később, amikor már alig találtunk embert a kempingben, a szívem kezdett lelassulni. Már csak elvétve láttunk csuklyás alakokat, akit a minisztériumi tagok rövid időn belül hatástalanítottak. Mr Weasley elment megkeresni egy ismerősét, én pedig újra egyedül maradtam.

Aztán amikor már egyik barátomat sem, egy ismerőst sem láttam a közelben – mivel mindannyian szétoszlottunk – úgy döntöttem, hogy nekem is ideje az erdő felé menekülnöm, hogy fedezékbe húzódjak – vagy éppenséggel megkeressem a többieket.

Azonban még az utam felénél sem jártam az erdő felé, amikor a sátor mögül egy maszkot és csuklyát viselő alak lépett elő. Ő azonban a többi társával ellentétben összerezzent, amikor meglátott.

- Capitulatus! – a pálca azonnal kirepült a kezéből, egyenesen felém szállva. Az ember, azonban ezt nem akarta, és ahelyett, hogy menekülőre fogta volna, felém kezdett futni, hogy visszaszerezze a pálcáját. Azonban, amíg lassított filmet idézően nyújtottam ki a pálca irányába a kezem – addig a személy megbotlott egy kiálló kőben és egyenesen nekem esett.

Nyögésszerű hangot kiadva terültem el a földön, de görcsösen markoltam a saját pálcám, míg az övé valahová a fűbe elgurult. Minden erőmet bevetve lelöktem magamról, majd a törzsére nehezkedve habozás nélkül megpróbáltam letépni róla a maszkját.

- Mutasd magad, te szörnyeteg! – kiabáltam a képébe, ami visszhangot vert a környéken, hisz már csak elvétve lehetett embert hallani a közelünkben.

A személy viszont nem hagyta magát – foggal körömmel próbált magáról lelökni, én azonban nem engedtem neki, és a makacsságom el is nyerte jutalmát. A pálcámat a torkának szegeztem, ő pedig azonnal megdermedt, majd feladva magát megemelte a kezét.

- Vedd le – néztem rá undorodva. Lassan odanyúlt a maszkjához, majd fokozatosan feltolta a csuklyájára. Amikor pedig megláttam a személy arcát hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Idióta vagy. Egy rohadt nagy idióta – Narcissa feszülten, mégis megbánás nélkül meredt rám, miközben az egyik kezét még mindig a maszkon tartotta. – Ennyire aranyvérmániás vagy, hogy képes vagy ártatlan mugli gyerekeket is bántani? Vagy csak szokáshoz híven azt teszed, amit a férjed parancsol?

- Leszállnál rólam? – préselte ki magából a szavakat.

- Legszívesen megpofoználak, te szajha – köptem egyet a földre, majd lekászálódtam róla. A reakciómtól Narcissa mozdulatlan maradt. – Remélem egyszer Draco fog úgy a levegőben lógni, mint ahogy azok az ártatlan gyerekek tették. Megérdemelnéd te és Lucius, meg az elkényeztetett fiatok is – ez a mondat elég erőt adott neki, hogy felkeljen a földről, és dühösen rám förmedjen. Azonban még mielőtt megszólalhatott volna, váratlanul a sápadt arcát egy zöld fény világította meg.
Értetlenül fordultam meg, egy percre megijedve, hogy valaki a halálos átkot küldi felénk, azonban nem ez volt. Rémülten torpantam meg, miközben felnéztem az égre, és még Narcissának is bennem kellett megkapaszkodnia, megfeledkezve arról, hogy mit is vágtam elébb a fejéhez.

- A sötét jegy – szólt elcsukló hangon.

- Visszatért?

- Lehetetlen...

- Akkor ki küldte az égre?

***

Utolsó héten megkaptam a roxforti levelemet – de ezúttal nem McGalagonytól, ahogy a diákok, hanem Dumbledore-tól. A levélben megkaptam azt a hírt, hogy a tanévben megrendezésre kerül a Trimágus tusa, október végén pedig megérkezik a másik két iskola, ami még versenyezni fog a Roxfort mellett – a Beauxbatons és a Durmstrang. Az utóbbiról önkéntelenül is Perselus jutott eszembe, és az, amikor a hetedik évemben a könyvtárban beszélgettünk, és megemlítette, hogy Karkarov lett az igazgatója, így ő nem lehet a mentorom.

Természetesen egyik diáknak sem szólhattam – azaz Potteréknek és az ikreknek.

Dora a nyári szünet folyamán is legalább négyszer a minisztériumban volt Mordonnal, így több időt töltöttem a fiúkkal, akik ugyanúgy szeptemberben mennek vissza Wales-be, mint én a Roxfortba. De már csak egy hónap erejéig, hogy megcsinálják a záró vizsgákat, ami még hátra maradt, mert aztán szeptember végén vagy október elején már mennek Romániába.

Lehetetlen, hogy Winky a házimanó küldte az égre azt a sötét varázslatot.

Szeptember elsején, miközben a szakadó esőben a Roxfort kapuja felé haladtam, még mindig a Világkupa döntőn történteken gondolkoztam, pedig azóta már jóval több dolog is történt.

Gyomorgörccsel álltam meg a kapu előtt, ahol Frics állt, majd morgolódva kitárta nekem a rácsos ajtót, én pedig sietősen elindultam befelé. Tudtam, hogy először az igazgatói irodába kell mennem, ahonnan majd a tanári kar együtt vonul be a nagyterembe – McGalagonyt és Hagridot kivéve, akik az elsősöket kísérik majd be –, hogy ott köszöntsük a diákokat.

Amikor beléptem Dumbledore irodájába mindenki egy emberként fordult felém. Éreztem, hogy kezdek elvörösödni, így az okklumenciát vettem elő, hogy elrejtsem a félelmet az arcomról.

Hivatalosan is tanár lettem.

Kedvesen köszöntöttek a volt tanáraim, akik most már a kollégáim lettek. Át beszéltük a Trimágus tusát és a következő tanévet, majd lementünk a nagyterembe, ahol én Remus helyét foglalhattam el, ami Perselus és McGalagony között volt. Kissé feszült volt a hangulat köztem és Perselus között, így nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nem is tudtunk volna mit.

A diákok megérkezése után elhangzott a teszleg süveg dala, ami minden évben más volt, majd McGalagony szólította az elsősöket. Nem túl sok diák érkezett ez évben, de majdnem egyelően osztódtak szét a négy házba. Megnéztem magamnak az új mardekárosokat, akiket a nagyobb évfolyamok azonnal befogadtak és lelkesen köszöntöttek. Halványan elmosolyodtam a jeleneten, majd hallgatni kezdtem Dumbledore évnyitó beszédét.

Amikor az igazgató beharangozta a Trimágus tusát mindenki egy emberként örült a hírnek. A halálesetekről, amiről szintén beszámolt, nagyon kevesen rendültek meg – az egyikük természetesen Granger volt. Csak akkor szomorodtak el páran, amikor elárulta Dumbledore, hogy csak a tizenhét évét betöltött diákok jelentkezhetnek.

Aztán jött az új SVK tanár beharangozása.

- Bemutatom iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát, Cassiopeia Black professzornőt.

Ekkor pedig olyan fordult elő, amit még sosem láttam. Ahogy felálltam a helyemről, hogy biccenthessek egyet a diákok irányába a gyerekek kitörő tapssal fogadtak. Először fordult elő talán a Roxfort történelmében, hogy a Griffendél és a Mardekár egyemberként örült az új tanáruknak. A Mardekár azért, mert én is a házukba tartoztam – vagy tartozok – és a házvezetőjük mentoráltja voltam, míg a Griffendél azért, mert bizonyára a volt diáktársaim és az aranytrió – azaz Potter, Granger és Weasley – ismertek engem. Mámoros állapotban ültem vissza a helyemre, és még a tekintetem is elhomályosodott.

Még nem is tanítom őket hivatalosan, mégis elfogadnak engem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen fogadtatásban részesülök. Még a Hollóhát és Hugrabug is mosolyogva tapsolt, bár nem olyan lelkesedéssel, mint a másik két ház.