A miniszter, Cornelius Caramel tétlenül állt a gyengélkedő ajtaja előtt, miközben zöld keménykalapját szorongatta. Amikor meglátta az érkező Perselus Pitont – ki a kampós orrát feszülten megvakarta, majd hátra simította a haját, fekete talárja pedig csak úgy lobogott utána – a miniszter megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

Igazi hőstett! – hangzott az ítélet Caramel szájából.

Merlin-díj, ezüst fokozat… Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni! *

Perselus Piton, ahelyett, hogy tiltakozott volna – és elmagyarázta volna neki a helyzetet, amit pár perccel előtte Cassiopeia Black felvázolt neki –, fogadta a bókokat.

A kórterem ajtaja résnyire nyitva volt, amin keresztül a tizennégy éves Hermione Granger és a majdnem egy évvel fiatalabb Harry Potter hallgatódzni tudtak, mivel már mind a ketten ébren voltak. Igaz, Granger eddig sem aludt – hisz nem voltak sérülései – azonban Madam Pomfrey benntartotta őt.

Perselus Pitontól jött a szokásos Harry Potter ellenes beszéde. Hiába mondta el neki kábé fél órával ezelőtt Cassie az igazat – az utálat elvakította őt. A Roxfortos éveit tönkretette az a személy, akinek bevan sározva a neve. Most pedig itt az esély, hogy Sirius Black tisztára moshassa, ő azonban ezt nem szeretné.

Szenvedjen ő úgy, mint ahogy én az elmúlt években! – gondolta magában Piton.

Hét év alatti terror Black és Potter által, aztán Lily elvesztése...

Elvesztett szerelméért ígéretet tett, hogy vigyáz a fiára, Harry Potterre. De csakis Lily miatt, James Pottert talán örökké gyűlölni fogja. Piton túlságosan haragtartó volt ahhoz, hogy másodperceken belül megbocsásson bármelyikőjüknek is, főleg Blacknek – úgy, hogy Sirius sosem esdekelt Perselus Piton bocsánatáért.

Ekkor feltűnt a színen Cassiopeia Diána Black. Fekete, hosszú talárt viselt – hasonlóan mentorához –, arcán pedig nyugtalanság és dac keveredett. Szemében olvasni nem lehetett – hisz volt olyan tehetséges és kitartó, hogy egymaga elnyerte az okklumenciai tudást. Igaz, közel sem volt olyan talpraesett a területen, mint maga a mentora, azonban nem könnyítette meg így sem a legilimentorok dolgát.

Szürke színű szeme nyugtalanságtól csillogott és a gesztenye barna haja – ami leengedve omlott a vállára és hátára – most lobogott utána, talárjával együtt. Egy igazi Lupin-Black leszármazott volt. Anyjától – az egykori griffendéles Evangelina Lupintól – örökölte hajszínét és megjelenését, míg apjától – az egykori mardekáros Alphard Blacktől – szemszínét és modorát.

Cassie a miniszter és Perselus Piton felé igyekezett.

- Köszöntöm, miniszter úr – nyújtotta tisztelettudóan, mégis távolságtartóan Cornelius Caramel felé a kezét. – Sajnálatos, hogy ilyen időkben kell találkoznunk. A nevem Cassiopeia Black.

- Ó, kedves Miss Black! Örülök a találkozásnak – a miniszter a fiatal nő helyett is izgatott volt. – Olvastam az obscurusról szóló könyvét, valami kitűnő példány!

- Köszönöm, miniszter úr – biccentett és magára erőltetett mosolyt, ami bár a miniszternek nem tűnt fel, de Pitonnak annál is jobban. – Az igazgató úr perceken belül megérkezik.

- Csaknem beszélt vele? – kérdezte Piton megjátszott könnyedséggel.

- De, ejtettünk pár szót négyszemközt – felelte hasonló stílusban Cassie, amitől Perselus arca megrándult. Piton ezzel rájött, hogy mindent elmondott az igazgatónak a Szellemszálláson történtekből.

Érdekes helyzet volt, ami köztük zajlott. Hetekkel ezelőtt ritkák voltak az olyan napok, amikor nem egymás társaságát élvezték sülve-főve. Akár egy kellemes beszélgetés vagy munka erejéig, vagy a hálószobában.

Cassie hiába is próbálta titkolni, de szerelmes volt egykori tanárába. Erre már ő maga is rájött, hiába próbálta eleinte egyszerű rajongásnak titulálni a dolgot. Perselus azonban nincs tisztában az érzéseivel. A szívében még mindig Lily Evans van, azonban elméjében már egyre gyakrabban szerepel a huszonegy éves boszorkány, aki éppen előtte állt. Hiába is próbálta tagadni azt az érzést – Lily helyét lassan kezdte átvenni Cassie.

***

Perselus tombolt, amikor rájött, hogy Granger és Potter időnyerő segítségével visszautazott az időben, és nem csak Siriust, de Csikócsőrt, Hagrid hippogriffjét is megmentették. Nem is lehettem volna hálásabb a két gyereknek és Dumbledore-nak.

Perselustól pedig úgy éreztem egyre jobban eltávolodok – hisz annak ellenére is, hogy tudta Sirius ártatlan, mégis a halálát kívánta. Hiába utálták tiszta szívből egymást, hiába ölette meg majdnem Sirius a Roxfortos évei alatt – Perselus már lehetett volna annyira felnőtt, hogy nem lép hasonló útra.

Miután véget ért az egész felhajtás – a miniszter elment, a három gyerek felépült – ideje volt leülnöm és gondolkoznom. Mit kezdek az életemmel?

Kidolgoztam a hat évfolyam számára a tantervet, már csak a hetedikeseké volt hátra, amit nyáron egy hónap alatt képes vagyok megcsinálni, bizonyára mindenféle segítség nélkül. Az Ilvermony várta a válaszomat, hogy a nyár folyamán meglátogatom-e az iskolát, de valahogy nem tudtam magam rávenni, hogy pennát ragadjak és üzenjek nekik. Helyette inkább pakoltam.

Amikor a szekrényem előtt álltam, pálcával a kezemben – megpróbálva egyszerre bevarázsolni az összes ruhámat a ládámba –, valaki kopogott az ajtón.

- Szabad! – kiáltottam, miközben homlok ráncolva lebegtettem a ruháimat. Az ajtón Remus lépett be. Arca fáradt volt, lestrapált. Ledobtam a ládám mellé a ruhákat, majd aggodalmasan felé fordultam. – Jól vagy? – kérdeztem.

- Beadtam a felmondásom – vágott bele a közepébe, én pedig megrökönyödve bámultam rá. – Csak idők kérdése, és Perselus elhíreszteli a mardekárosainak, hogy mi vagyok…

- Tessék? De hát…

- Ismered őt, Cassie – húzta apró mosolyra a száját. – Nem csakhogy utál, de félti is a saját háza diákjait. Nem hibáztatom érte. Ha nem lépnék ki önként, holnaptól aggódó szülők leveleinek százát fogadná Dumbledore.

- Jaj, Remus – csuklott el hangom, majd odarohantam hozzá, hogy megölelhessem. – Úgy sajnálom…

- Én egy kicsit sem – tolt el magától, miután szorosan viszonozta az ölelésem. – Így felszabadult a sötét varázslatok kivédése poszt – úgy éreztem magam, mint akit felpofoznak. – Nem szeretnél maradni? Lemerem fogadni, hogy Dumbledore ezerörömest beszélgetne el veled az állásról, Perselus pedig biztos támogatná... a többi tanárról nem is beszélve.

- Nem… nem is tudom – néztem hátra a feltört pecsétes levélre, ami az Ilvermonytól származott.

- Gondolkodj el rajta. Én a helyedben kicsit még halogatnám a pakolást – mosolyogott rám. – Visszamegyek az irodámba… van egy előérzetem, hogy Harry felfog engem keresni, ha tudomást szerez a felmondásomról.

- Rendben, Remus – néztem rá szomorúan.

Újra lezuhantam a székemre és ezúttal már a fejem is hasogatott a döntésképtelenségtől. Nem tudtam mit kezdjek magammal, az életemmel. Ilvermonyban egy új élet lehetősége vár rám, amibe akár Jameset is bevonhatnám… itt viszont már semmi. A barátaim még tanulnak, én pedig egész évben ide lennék bezárva.

Pár perccel – talán órákkal később – újra kopogtak az ajtómon. Az asztalra könyököltem, majd erőtlenül kiszóltam.

- Szabad!

Meglepődve láttam, hogy az ajtó lassan kinyílik és Perselus lép be rajta.

- Igazán kedves, hogy az egyik unokatestvéremnek a halálát kívánod, a másikat pedig a távozásra sarkallod – mondtam, azonban nem volt semmi rosszindulat a hangomban. Belefáradtam.

- Mind a kettőre megvan az okom – válaszolta közömbösen, miközben bezárta az ajtót maga mögött. – Elmész?

- Mik azok az okok? – kerültem ki a kérdését. Perselus pár másodpercig áthatóan bámult rám, majd erőt vet magán.

- Black… – megforgattam a szemem a megnevezésen. – Sirius Black egy rosszakaratú, nagyképű ember, akit megvádoltak egy varázsló és tizenkét mugli megölésével. Természetesen élni akartam ezzel és nem mellé állni.

- Még ha ezzel meg is öletted volna? – kérdeztem keserűen.

- Valahol legbelül éreztem, hogy nem kerül erre sor…

- Akkor mégis miért ordítottál Potterre, ha tudtad, hogy megmenekül? – ráztam a fejem.

- Mert akkor is igazságtalan! – szorította ökölbe a kezét.

- Na és Remus?

- Felelőtlen, hogy nem volt képes bevenni a gyógyszerét, ezzel diákok és tanárok életét veszélyeztette! – mondta habozás nélkül. – Dumbledore adott neki még egy esélyt, ő pedig ahelyett, hogy másokra gondolt volna, sietett a barátja megmentésére – szólt gúnyosan. – Akiről még akkor úgy tudta, hogy bűnös!

- Ezért elhíresztelted a mardekárosaid között, hogy Remus vérfarkas? – horkantottam.

- Fogjuk rá – csend állt be közöttünk, én pedig az ujjammal dobolva meredtem a semmibe. – Elmész? – kérdezte újra.

Felnéztem Perselusra, majd nyeltem egyet.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Maradj – Perselus nagyon sok erejébe tellett, hogy ezt kimondja, és az pedig még fájóbb volt, hogy valahol legbelül ezt a választ akartam hallani.

- Miért? – Perselus vacillálva nézett rám.

- Itt jobb helyed lesz, mint az Ilvermonyba.

- Ennyi? – mosolyodtam el szomorúan.

- Mégis mit vársz tőlem? – fakadt ki. – Még ha igazat is beszéltél, és nem szereted azt a Jamest…

- Te attól mást szeretsz, tudom – biccentettem megpróbálva elrejteni a fájdalmam. – Akkor miért nem vagy vele, ha azt a másik nőt szeretsz?

- Mert… – ködösödött el a tekintete. – Mert ő már halott.

Újabb csend állt be köztünk, és ezúttal sokkal fájdalmasabb volt.

- Sajnálom, Perselus.

Ő nem szólt semmit. Úgy tűnt abban a pillanatban sebezhetőbb volt, mint bármikor.

- Ha mást szeretsz, akkor én képtelen leszek arra, hogy meggyógyítsalak – tettem hozzá.

- Tudom.

- Akkor miért akarod, hogy maradjak? – álltam fel a helyemről.

- Mert… önző vagyok – mondta őszintén. – Önző vagyok, mert ennek ellenére is a közelembe akarlak tudni. Maradj! – ismételte. Tudtam, hogy többször már nem fogja ezt kérni, így hát döntöttem.

- Egy feltétellel – haraptam az ajkamba, ő pedig várakozóan pillantott rám. – Hagyod, hogy megismerjelek.

- Vagyis? – feszült meg egy pillanatra.

- Mindent elmesélsz nekem – léptem hozzá közelebb. – Mesélsz az életedről, erről a szerelmedről, miért rühelled ennyire… őket – nem akartam kimondani a nevüket, hogy véletlenül se tántorítsam meg Perselust.

- Ezt nem ígérhetem – keményedtek meg a vonásai.

- Nekem elég, ha megpróbálod – néztem mélyen a szemébe. – Lehetnénk… barátok.

- Mi sosem leszünk barátok – horkantott fel dühösen, én pedig fájdalmasan lehunytam a szemem.

- Tudom – suttogtam fájdalmasan, majd, amikor újra kinyitottam a szemem, alig bírtam Perselus szemébe nézni.

- Megpróbálom – jött pár másodperc csend után a válasz.

Nekem pedig ennyi elég is volt, hogy a távozása után felkeressem az igazgatót és elbeszélgessek vele az SVK tanári állásról. Egy fél órás beszélgetést követően Dumbledore pedig ennyit mondott:
- Ezesetben üdvözlöm a Roxfort tanárikarában!

***

Andromedához és Tedhez Dora hazaérkezése előtt érkeztem meg. Mind a ketten örömmel fogadtak, és egyből pezsgőt bontottak, amikor közöltem velük, hogy nem megyek el Amerikába, hanem maradok Nagy-Britanniában. A rövid ünneplés után pedig elkezdtem egy levelet megfogalmazni Charlie-nak és Felixnek.

Kedves Charlie és Felix!

Mivel Remus felmondott (hosszú történet, személyesen majd beszámolok róla), én lettem az új sötét varázslatok kivédése tanár a Roxfortban! Izgulok, bár nem kéne mitől. Nem rég érkeztem meg Dora szüleihez, a nyár nagy részét itt fogom tölteni. Ti mikor jöttök haza? Mindenképp találkoznunk kell jó párszor, mert mostantól csak a szünetekben leszek elérhető. Minden rendben megy a sárkányokkal? Jól vagytok? Válaszoljatok minél hamarább!

Szeretettel, Cassie

Ui.: Sajnálom, hogy nem írtam nektek túl sokat.

- Pszt, Cassie – dugta be a fejét az ajtón Andromeda, én pedig kérdőn megfordultam. – Hoppanálás hangját hallottuk, szóval szerintem jön Dora – mire kimondta már hallottam, ahogy elkiáltva magát köszön az anyjának és az apjának.

- Menj, menj! – hessegettem el széles vigyorral az arcomon, ő pedig szintén kuncogva lesietett a lépcsőn.

Pár másodpercre rá hallottam a lábdobogást a lépcsőn, majd kirázva a rövid haját az arcából, benyitott a közös szobánkba Dora. Ahogy meglátott engem először földbegyökerezett a lába, majd mind a ketten egyszerre felsikoltva ugrottunk egymás nyakába.

- AAAA, el se hiszem, hogy itt vagy! – szorított magához, én pedig hangosan nevetve viszonoztam az ölelést. A szívemet olyan melegség járta át, amilyen már régóta nem. Újra a legjobb barátnőmmel lehettem.

Egész este be nem állt a szánk. Egymás szavába vágva meséltünk egymásnak az elmúlt majdnem egy évről – ő az auror képzőről, hogy milyen vizsgák vannak még előtte, mesélt Rémszem Mordonról, akit a beleélés kedvéért el is játszott, én pedig meséltem a temérdek dolgozatjavításokról, a tanterv kidolgozásról, és nem utolsóként nem bírtam ki, elmondtam neki a Siriusos ügyet. Hisz magyarázattal kellett neki szolgálnom miért én leszek szeptembertől a Roxfort SVK tanára.

- Na ne! – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Szóval az a Peter Pettigrew…

- Elszökött, ezáltal nem tudjuk Sirius ártatlanságát bizonyítani – biccentettem.

- És Remus…

- Vérfarkasként a bájitala bevétele nélkül szaladgált Roxfort környékén.

- Potter pedig ott volt az egésznél.

- Meg a két barátja is, Granger, meg Charlie öccse, Ronald.

- Bezzeg ilyenek nem történtek, amíg mi oda jártunk! – hitetlenkedett.

- Harry Potter három éve jár oda, de több dolog történt az iskolában, mint nekünk a hét év alatt – értettem egyet. – Kíváncsi vagyok szeptembertől mi vár rám.


____________________________
*-gal jelölt területek a Harry Potter és az Azkabani Fogoly c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.