California, Los Alamos
2012. szeptember 3.
hétfő
07:31

Hanyatt fordulva, mosolyogva nyújtózkodom. A helyiséget aranyló fény árasztja el, a reluxa miatt vízszintes sávokban. Zebracsíkos a padló, a falak, a bútorok. Amennyire utálom a viharos estéket, úgy szeretem a napfényes reggeleket. Amikor az esőszag után visszatér a virág és a természet illat, a madarak újra csicseregnek, mintha még a nap is mosolyogna. A levegőben kávé aromája terjeng. Felülve ásítok, miközben kitörülöm a szemeimből a fátyolt. Pillanatokra készséggel elhiszem, hogy a szülői házban ébredtem, az illat pedig a konyhából száll fel. Viszont a szemeim megakadnak az ajtón, a kezeim pedig visszahullnak az ölembe. Résnyire nyitva áll, pedig este becsuktam. Csörgést hallok a konyha felől, és már a lépcsőn dobogok, mire eszembe jut, hogy csak Ethan az.

- Jó reggelt.

Elfordul a kávéfőző géptől. Mindjárt ráncokba szaladó homlokkal.

- Papucs és zokni nélkül Ennyire jó idő azért már nincs.

Jobban hasonlítasz néha apára, mint amiről tudni akarok.

A szemeim forgatva ülök le a konyhaszigethez.

- Magának is. Érezze magát otthon.

- Gondoltam csak nem baj, hogy feketével várom a házigazdát.

Koppan előttem a bögre.

- Ha már nehéz napnak nézünk elébe.

- Mondanám, hogy megkérdezhette volna, de úgysem foglalkozik az effajta apróságokkal. Mire akar célozni azzal, hogy nehéz napunk lesz?

- Conecuh National Forest. Alabama. Az este megbeszéltük, hogy odamegyünk. Van kedvenc helyszínük is?

Mintha nem lett volna róla szó az este.

- Rábólintottam volna? – koppan a bögrém a konyhapultnak.

- Hagyja abba a felesleges visszakérdezéseket. Főleg, ha az ennyire költői. Idézem: „Felőlem."

Beleiszik a kávéjába, rajtam tartva a szemeit.

A jó fenébe, tényleg.

- Mit akar ott?

- Morzsaút?

Megkocogtatom körömmel a bögre oldalát.

- Emlékeztessem, hogy mit mondott az előbb?

- Mi okból nevezi meg a Tervező a következő gyilkosság helyszínét?

- Mintha az előbb utalt volna rá, nem? A fejébe vette, hogy végig vezet a beteg játékán.

- Úgy van. A helyszínválasztás nem véletlen ugye. Na, most – támasztja a pultnak az alkarjait. – Ha minden helyszín köthető Jerryhez valamilyen értelemben, akkor éppen az a bizonyos kedvenc maradna ki a sorból?

Ráncokba szaladó homlokkal és hidegrázással szintén előre hajolok.

- Ismét megkérdezem. Mit akar ott? Talán keres valamit?

- Az ember mindig keres valamit. De hogy mit?

Megvonja a vállait.

- Ha sejteném, nem itt beszélgetnénk.

A legjobb az lenne, ha sehol.

Ellöki magát a konyhaszigettől és pördül meg.

- Ha pedig már úgyis arra járunk, szeretnék majd ellátogatni máshová is.

Persze hogy van még valami más. Mindig kell.

Pirítósokat tesz a tányérokra, majd áthozza a konyhaszigetre.

- Mit akar maga a gyilkosság helyszínén? – fut át ismét a hátamon a hideg.

- Árva szóval sem mondtam, hogy az lenne az úti cél, de örülök, amiért átragadt valami.

Na, én nem.

- Nem oda megyünk, ahol Sarah Martin meghalt.

Halk zörgéssel vajazó kést tesz elém.

- Hanem ahol élt.

- Mert alig három napja meghalt ember házában több keresnivalója van? Árulja már el, hogy ugyan mi a nyavalya lehet ott, ami a legkisebb mértékben is kellhet magának?

- Továbbra is többes szám és fogalmam sincs.

Megvonja a vállait.

- Nevezze megérzésnek. Továbbá nem hinném, hogy nekem lenne ott bármi is. Na, de magának?

Leveszem a vajas doboz fedelét és kenni kezdem a pirítóst.

- Nem emlékszem, hogy a bemondó említette volna, merre van a Martin ház.

- Nem tette. Viszont rettenetes esemény történt az álmos, Alabamai kertvárosban.

Megemeli, nem sokkal később pedig, elégedetten sóhajtva, a pultnak koppantja a bögréjét.

- Hidegvérű gyilkosság majd öngyilkosság, ami összefügghet a napokkal korábban, lényegében a szomszéd államban történt esettel. Amivel persze Alabama mostanra tisztában van zöldfülű járőrtől a polgármesterig. Ennek ellenére, ha szerencsénk van, úgy kezelik, mint elszigetelt esetet. Vagyis a házat lezárják, de állandóan nem figyelik meg.

- Aha. Na és ha nincs?

- Akkor a rendőrség zsizsegni fog a ház körül, mint a bekávézott hangyaboly, nekünk pedig más megoldás után kell néznünk. Alighanem éjszakára keresni fogunk a közelben szállást és sötétedés után megyünk vissza. Nem mondanám, hogy a kedvenc időtöltéseim közé tartozik zseblámpánál vakoskodni, tehát ha ezt dobta a kocka? De azzal később is ráérünk foglalkozni. Mindkét esetben le lesz ragasztva vagy szalaggal lezárva a bejárat. Vagyis úgy kell majd bemennünk, hogy lehetőleg ne látszódjon. Különben az első járőr, aki kicsikét is szereti a munkáját, nyakunkra hozza az állami jardot. Már persze azt a részét, ami nem eleve ott fogja elemezni a por összetételét.

- Ethan.

Ezúttal a mutatóujjam körmével kocogtatom meg a bögre oldalát.

- Elsétált a tény mellett, hogy alig néhány napja elhunyt nő házába készül betörni.

- Elsétált a tény mellett, hogy aligha törvényes játszmába keveredett. Sőt!

Megrebegteti az ujjait.

- Magának is köze van már ilyesféle eseményhez. Ha nem akar bejönni, megvárhat az autóban. Az esetben legfeljebb a slusszkulcsot fogom elkérni.

Micsoda lovag jóságos ég, a térdeim is mindjárt megremegnek!

- Oda sem akarok menni – rázom meg a fejem. – Minek magának a slusszkulcs?

Hailey! Komolyan?

- Szeretem a csillogó dolgokat, és mert ha úgy alakul, még mindig gyorsabb autóval menekülni, mint lábbusszal. Az ügy pedig nem fogja magát felgöngyölni, csak mert homokba dugja a fejét. Van ballonkabátja?

- Talán. De nem elég a sarkunkban loholók, még öltözzek is be fantomnak?

- Az azért túlzás, Halloween még messze van.

Kiiszom a kávét, majd felé tolva a bögrét, rágni beleharapok a maradék pirítósba.

- Vádliig érő, hosszú ujjú kardigán – motyogom.

Lenyelve összeborzolom a szemöldökeim.

- De minek magának bármelyik is?

- Vegye fel, alá pedig inget – áll fel, majd viszi a mosogatóhoz a tányérokat.

Kinézve az ablakon, megrázkódnak a vállaim. Ritkás köd gomolyog, amit fény csak itt-ott dereng be. A fák és bokrok bólogatva susognak. Hiába a madárének, már nem a „de szép nap lesz a mai" az első, ami eszembe jut.

- Ha nem haragszik, akkor inkább.

Fekete bőralapra varrt réz rendőrségi jelvényt rak a konyhaszigetre, majd csúsztat felém.

- Sajnálattal közlöm, hogy de. Haragudnék.

- Maga végig rendőr volt? – fut végig a hideg újra a gerincemen. – Vagyis.

Nagyot nyelek.

- Le fog tartóztatni?

- Legfeljebb a divatrendőrség, amiért képes volt fekete hálóköntös mellé rózsaszín papucsot venni.

Sisteregni kezd a víz.

- Hamisítvány. Szükség lehet rá.

- Nem elég, hogy be akart törni valahová, de rendőrnek is hazudja magát? – sóhajtok valamiért mégis megkönnyebbülten.

- Legalábbis ez lenne a lényeg. A kopók azonnal kiszagolnák a turpisságot, de a civilek gyanakvását kiválóan el lehet vele altatni. Márpedig mindig van egynéhány okoskodó, aki azt hiszi, hogy köze van a világon mindenhez. A kardigán milyen színű?

- Sötétszürke. Mit számít?

- Hangyányit igen. A hamis jelvény fabatkát sem fog érni, ha divatdiktátornak öltözve jelenik meg.

Félreteszi a második elmosott tányért is.

- Na, most, kétlem, hogy a válasz igen lesz, de van számomra is valami ruhája?

Nem figyeltél az előbb?

- Ha megtanul szépen kérni – biccentem félre a fejem, felállva.

- Esdek égre, földre és mindenre, ami mozog.

Még gyakorolj.

Nem örülök, amiért a lépcsőn kaptatva ennyire szorosan követ. A széles folyosón, a fürdőszoba és a dolgozó között, ruhásszekrény áll.

- Próbálja fel – veszem le a vállfáról az elegáns, szövetkabátot.

- Mégiscsak rejteget néhány férfit? – kopogtatja meg a bútort.

Monoklit a szemed alá. Azt rejtegetek.

- Jerry hagyta itt – süllyednek le a szemöldökeim, visszacsukva a nyikorgó ajtószárnyakat.

Visszaindulok a szobám felé.

- Ezúttal próbálja meg nem rám törni az ajtót.

Percekkel később csukom be.

- Na? Eléggé kamurendőrnek nézek ki?

- Remek ötlet volt a sötétszürke kardigán mellé a farmernadrág és a világos ing. Köse össze a haját és...

Az ujjaira csapok.

- Meg ne próbálja!

- Kezdi túlzásba vinni – igazgatja meg a gyűrött inggallért. – Tetszik vagy sem, az utca emberei nem az arcával fognak törődni. Tehát a jelvény és a harapós stílusa is nagyobb hatást fog elérni.

Remegő hanggal sóhajtva ingatom a fejem.

- Micsoda felszínes gondolkodás.

- A felszínesség nem visszatetsző jellemvonás ebben a szakmában, sőt, mondhatni életben – hajol egészen közel az arcomhoz. – Hanem maszk. Ha az embert kevesebbnek gondolják, nem is veszik komolyan. Nem tartják érdemesnek vigyázni vele. Ennél fogva jóval több mindent tudhat meg általa, mint nélküle.

Eligazgatja a szövetkabát gallérját és a pulóver derekát.

- Mondhat vagy gondolhat rólam, amit akar, de maga fiatal és gyönyörű. Ezek tények, nem pedig a nadrágom beszél belőlem. Használja.

- Inkább menjünk – dobokok a lépcsőn.

- Mindjárt megyek.

- A kapuban várom.

Apró öröm, hogy legalább néhány percre újra magam lehetek. De persze ugyanez a nyugtalanító tüske is; magára hagytam. A garázshoz ballagok, ingázó szemekkel. Felnyitom az ajtót, beülök a nyikorgó autóba, beindítom a motort, kiállok. Minden a megszokott sorrendjében. Visszazárom majd indulok a kapu felé. Egészen, amíg be nem csukja a bejárati ajtót, elhiszem, hogy a tegnapi este meg sem történt.

Ekkor viszont, mély sóhajjal, kénytelen vagyok belátni. Nem ébredtem fel a rémálomból. Éppen csak át tud csusszanni a halkan zümmögve mozgó kapuszárnyak között. A levegő még hűvös, viszont kellemes. Pára, tompa esőszag és virágillat. Az égen egy-két szürkés felhő van csak, azok is árván. Amint kifordulok az aszfalra, fekete Sedan indul utánunk. Új autónak nézem, mivel kevés rajta a kosz és csillog a fényezése.

Többször eltűnt majd újra felbukkant a Conecuh National Forestig tartó több, mint háromórás út alatt. Úgy óvakodva egyre közelebb alkalmanként, mintha rajtam múlna az elmaradozásuk. De mintha az aranyszabályt is elfelejtették volna, ha ugyan tudják: ha észrevétlenük akarsz követni valakit, akkor ne taposd a sarkát. Ezt mindenki tudja, aki az elmúlt harminc évben könyvet vett a kezébe vagy bekapcsolta a tévét. A végén a grimaszt is jól láttam a sofőr arcán. Sőt! Conecuh megyében a benzinkútnál úgy hajtottak el mellettünk, hogy alig leplezetten bámultak, később pedig vegyesbolt elé lehúzódva vártak be.

Negyedóra még, mire eljutok a jól ismert házhoz. Egyszintes épület téglából, kőből és fából építve a Bear Bay tó partjához közel. Az aszfalttól murvás földútszakasz vezet perceken át magas törzsű fák folyosóján az épülethez és a mellette álló, félig nyitott autóbeállóhoz. A ház elé terasz nyúlik ki, amire széles és mély lépcsőfokok vezetnek fel. A felső szinten, mindkét oldalon, balkonok vannak. Az épület mögött másik, kisebb tornác. Mogyoró barnára festett, faragott fa és rengeteg üveg. Olyan sok, szép, gyermekkori emlék köt ide, hogy szinte számon tartani sem tudom.

A murva ropogására nem kerül elő ki senki. Nem kopognak lépések a teraszon és az ablakban sem bukkannak fel arcok. Csak a sóhajtozó szél zörgeti a száradó avart és kavarja a ritka ködöt. Ami itt halvány kékes színt is felett. Mivel hallgatnak a madarak is, ha figyelek, hallom a tó hullámverését. A Sedan is utánunk jött. Facsoport mögé húzódott le, úgy-ahogy bokrok takarásába, de nagyon nem erőltette meg magát a sofőr.

- Ne törődjön velük – kopogtatja meg Ethan a Mercury tetejét. – Higgyék csak azt, hogy nem buktak le.

Ha a benzinkúti bámulásuk után még él bennük akárcsak szikrányi remény is, akkor ostobábbak, mint látszik.

- Kollégák? – állítom le a motort és húzom be a kéziféket. – Az Ford Crown Victoria. Azt hiszem, tavaly hagyták abba a gyártását. Drága, hiába jár azzal Washingtontól New Yorkig mindenki. Sedanhoz képest még inkább.

Felemelve az ujját arrébb megy a mobiljával.

- 2011-es fekete Crown Ford Victoria. Kilenc, Barton, Nóra, Dénes, hét, kettő, zéró. Jelenleg Conecuh megyében, Alabamában. Két, három órát biztosan. Plusz az a valamivel több, mint három óra haza. Rendben. Szia.

- Újabb kolléga? – fordulok el az ajtajától, miután azt is bezártam.

- Ha mindenképpen szükséges a megnevezése – vonja meg ismét a vállait. – A guvadók viszont nem. Tegnap lopták el az autót Santa Barbarából.

Ropogó murvával arrébb megy.

- Nem szövetségiek.

Lúdbőr fut végig a karjaimon, amikor felkaptatok a lépcsőfokokon. Másabb a hangja, mint ahogy emlékszem és az ablakok mögül ásító félhomály is fenyegetőbb.

- Honnan veszi?

- Úgy érti azon túl, hogy a kormány embereinek nem feltétlenül szokása lopott autóval közlekedni?

- Utcai ruhában vannak – veszek mély levegőt.

- Örülök, amiért ennyire részletesen kiszúrta, ezek szerint fejlődik.

Persze.

- A Ford Crown Victoria mindig is jól felszerelt autó volt, legfeljebb nem mindig a legmodernebb. Az ember pedig már csak olyan, hogy ha ilyesmi drága autó van a feneke alatt, akkor azt nem kopott hálóköntösben és nyuszis papucsban fogja vezetni.

Érzem a pillantását, miközben lehajolok a bejárat mellett álló dísz törpékhez. A jobb szélsőnek fel lehet hajtani a süvegjét, az alatt van a pótkulcs.

- Azok messze vannak a kopott hálóköntöstől – egyenesedek fel sóhajtva, eligazgatva a kardigán derekát. – Sőt, mindkettő bőrdzsekit visel.

- Amik kopottak, repedezettek és mindenekelőtt hétköznapiak. Maga is végig nézte a sofőrt, amikor elhajtottak mellettünk legutóbb.

Félrebiccenti a fejét.

- Ha szövetségiek, akkor a zöldfülűek klubjából, ha a sofőr követési képességét nézem. Ne vegye sértésnek, de ennél még maga is jobban muzsikált New Orleansban, pedig velük szemben amatőr. Az autó pedig, mint már mondtam, lopott.

Akkor minek ismétled magad?

Zörgő zárral tárom ki előtte az ajtót.

- Nafene. Ez ház a javából.

A fürdőszobát, mosdót és félig-meddig a konyhát leszámítva egyetlen nagy helyiség. Élénk fapadló. Díszes szőnyegek és medveprémek elszórva. Nagy képkeretek és festmények a falakon. Kovácsoltvas csillárok. Bőrfotelek, díványok, mély, de alacsony könyvespolcok. A nagy képernyőjű tévé újdonság. A hátsó tornác a Bear Bay tóra és a lanka aljánál elnyúló, részben sziklás, tópartra néz. Kőkandalló felezi meg a félig üvegezett hátsó részt. A kémény előtti márvány párkányon csont fehér boríték áll, nekitámasztva a kőnek.

- Mekkora időközönként adják ki a házat?

- Miből gondolja, hogy így lenne? – megyek be a konyhába.

- Onnan mondjuk, hogy még a porcicák is spártai rendbe vannak parancsolva?

A konyhapultnak támaszkodva megfordul, majd elveszi a felé nyújtott poharat.

- Köszönöm. Tehát?

- A legrövidebb időszak hét nap, a leghosszabb pedig egész hónap. A bérlőcsereék közötti napon takarítanak.

- Ezzel szemben azt mondta, hogy: „Ide szoktak járni az őszi szünet hétvégéjére és a rá következő hétre."

- Na és? – iszom ki a vizet a poharamból. – Mi az összefüggés a ház lakottsága és bármi más között?

- A morzsaút.

Kezdem nagyon utálni ezt a kifejezést.

- Ami azt jelenti, hogy? – nyújtom felé a nyakam.

- Kitervelt játék gyilkosságokon át. Nyomról nyomra. Üzenetről üzenetre.

A kezemben lévő boríték felé int.

- Az ilyesmit csak aprólékossággal, óvatossággal és alapos előrelátással lehet megvalósítani. Ezzel szemben. Miért hagyta a párkányon a borítékot, ahol majdnem elsőnek szemet szúrhat akárkinek? A véletlen és a hiba lehetősége az imént ki lett húzva, marad tehát a szándékosság. A Tervező számíthatott rá, hogy idővel rá fog jönni a családi törzshelyre a gyilkosságokkal kapcsolatban. Azt persze nem tudhatta, hogy az milyen gyorsan fog megtörténni. Ezért aztán úgy kellett időzítsen, hogy éppen a takarítás napján jöjjünk ide. Vagyis a boríték percek, legfeljebb órák óta volt ott.

- Akkor nem jött össze neki, mivel hétfő van – nézek a karórámra. – Mennünk kellene ha nem akarunk belefutni a takarítókba. Semmi kedvem magyarázkodni a rendőrségnek.

- Az emberek roppant hiszékenyek Hailey, amíg nem gyanakszanak.

Elmossa a poharát, majd, halkan csörömpölve, visszarakja a polcra.

- A Tervező szinte biztosan ismeri a maga, Jerry, sőt, a családja szokásait. Valószínűleg az sem csak a jószerencsének tudható be, hogy a takarítók vagy a lakók még nem téblábolnak. Mi áll benne?

- Az, hogy: „Szikla, amely majdnem tragédiával végződött."

A combomhoz csapom a zizegő papírt.

- Úgy utálom az ilyen burkolt írást.

- Hogy végződhet szikla bármivel is?

- Jöjjön, sétálni megyünk.

- Elvesztettem a fonalat.

- Üdv a klubban

Visszanézek a vállam felett.

- Csipkedje magát.

Alig lépem át a küszöböt, amikor végigszalad a hideg a hátamon. Az 1985-ös Ford Bronco áll nem messze a Mercurytól. A nyitott ajtó mellett drapp egyenruhát viselő férfival.

- Jó napot. Brad Anderson. Kik maguk?

- Hasonlóan. Carolin Davis. Ő Jared Kliford. A barátaim keressük. Ő mondták meg, hol találjuk – mutatom fel a pótkulcsot, mielőtt visszazárnám a bejárati ajtót, majd újra lehajtanám a dísztörpe süvegjét. – Úgy tudom, a mai nap még itt vannak, szóval talán csak elmentek valahová. Jared úgy gondolta, hogy miért ne engedjük be magunkat és várjuk meg őket egy-egy ital mellett.

- Ha a Simons családra gondol hölgyem, akkor sajnálom, de rosszul tudja. Tegnap négy órára ki kellett költözniük, mivel...

Megköszörüli a torkát.

- Hogy úgy mondjam. Több panasz is érkezett a viselkedésükre. Bocsássa meg, amiért indiszkrét leszek, de milyen ügyben keresik őket?

- Bizalmas, üzleti megbeszélés lett volna.

Mosolyogva biccentem félre a fejem. Fekete, göndör hajtincseim az arcom fele elé libbennek.

- Nem bánja, ha lemegyünk a tópartra? Jártam már ott korábban és szeretném újra látni.

- Nem, nyugodtan menjenek csak – fut át mosoly a férfi arcán. – A házba viszont ne menjenek be újra, kérem.

- Rendben van és köszönjük.

Megtartva a mosolyt a fülem mögé simítom a hajtincseim, végig nézek rajta, majd intek. Amint viszont hátat fordítok, úgy fagy le az ajkaimról, mintha kergetnék.

- Ahhoz képest, hogy reggel a felszínesség miatt torkollt le, nagyon is ügyesen színészkedik.

- A színészkedés nem felszínesség, hanem álarc. Eszköz a cél elérése érdekében.

Hosszúakat pislogva rebbennek felé a szemeim, miközben murvával és fahánccsal felszórt lankán sétálunk.

- Vagy nem így fogalmazott?

- Legalábbis kísértetiesen hasonló módon, igen – biccentgeti jobbra, balra fejét.

- Nem a felszínessége miatt torkolltam le.

Meghúzom az ingem vállát.

- Hanem mert mindenáron le akarja hámozni.

- Avasson be, kérem: „Szikla, amely majdnem tragédiával végződött."

Persze, hogy meg sem hallotta, amit mondtam.

Csikorogva ropogni kezd a cipőim alatt a föld.

- Tíz éves koromban játszottunk, Jerry pedig kissé túlságosan is beleélte magát. A többi már egyértelmű, remélem.

A parton egyre nagyobbak és sűrűbbek a sziklák. Közel öt perccel később éppen az emlékeimben szereplőn megpillantom a nevem. Fehér krétával, nyomtatott betűkkel kiírva. Nagyon utálom az ilyen jeges, szinte már belém maró hidegrázást. A kőben mély, viszont nem annyira széles repedés van, a mélyén fehérséggel.

Csak ne az legyél, mint amire gondolok.

Benyúlva újabb csont fehér borítékot húzok ki.

Remegő hangon, élesen, szívom be a levegőt. Miközben remegni kezdő ujjakkal felbontom.

- Ironikus: macskának gondolja magát a kormány egere, de míg nyávogni tanul lelkesen, hátra nézni elfelejt.

Nem hiszem el!

A borítékot és a papírt eldobva megpördülök és arrébb robogok. Nem érdekel, mennyivel arrébb megtorpanva a halvány kék, felhős égre emelem az arcom.

- Miért mániája annak az embernek ennyire a semmitmondó Barokk körmondat?

- Jogos a felháborodása.

Ismét csikorognak a kavicsok Ethan bakancsai alatt.

- Az időzítése viszont szerencsétlen. Ami elsőre értelmetlennek tűnik, nem biztos, hogy az is.

Dörömbölni kezdő szívvel pördülök meg újra és indulok felé, ökölbe ugró kezekkel. Mielőtt még tudatosulhatna.

- Mert magának mindig mindenben kell, találjon valamilyen értelmet mi?

- Nem kötelező keresni az okot, az értelmet és az összefüggést az események mögött, viszont jobban teszi az ember, ha gondol az egészségére.

Neked sem ártana!

- Ez meg mi a francot akar jelenteni?

- Először is mély levegőt.

Megemelkednek a szemöldökei. Nekem sikítani lenne kedvem.

- Beszív és kifúj. Újra. Maga az első, akinek nem segít, ha most elveszti a fejét.

- Ethan!

- Nem! Komolyan mondom, szedje össze magát! Ha képes kiakadni egyetlen, nyavalyás mondattól, akkor bele fog bolondulni abba, ami még várható! Mert ne legyenek illúziói, ennél csak rosszabb fog jönni!

- Maga miatt vagyok plafonon, nem attól a hülye mondattól!

- Ó, na, az már kevésbé aggasztó. De a lényegen akkor sem változtat.

Á! A francnak próbálkozok?

Murvás földet rúgok felé és, szipogva, elvonulok.

Hülye idióta! Hát nem veszed észre, mennyire bosszant ez a stílus?

- Hailey.

- Ne jöjjön közelebb! Tegnap maga mondta, hogy nem változik semmi attól, hogy koptatom a nevét, legyen szíves fogadja meg a tanácsát!

Egymás után nyelve igyekszem visszatuszkolni a sírhatnékom, a dühöm és az epét. Végül, több mély levegő után, megrázom a fejem, durván kitörülöm a könnyeket a szemeimből, majd ellökőm magam a sziklától. Kavicsokat rugdosva lépek mellé. De hogy rá is nézzek, arra nem vagyok hajlandó.

- Itt végeztünk, vagy vissza akar menni?

A szemem sarkából látom, hogy a ház felé fordul. Valamivel később pedig megrántja a vállait.

- Menjünk. Ha mégis itt hagyunk valamit, azt előbb vagy utóbb úgyis megtudjuk.

Hogyne.

- Nem is akarja megnézni a képeket?

Nehogy azt mondd, hogy abba az átkozottba nem csak a papír volt!

- Nem. Tudni sem akarom egyelőre, hogy mi van rajtuk és ha jót akar magának, nem is árulja el, amíg le nem nyugodtam.

- Mi a baj valójában? – köhint néhány lépéssel később.

Már mondtam, idióta!

- Komolyan feltette a kérdést?

- Nem csodálkozom, amiért ennyire bosszantja a szókimondó stílusom. De ugye az tény, hogy két báty mellett nőtt fel, vagyis mostanra hozzá kell legyen szokva. Sőt, tegnap az édesanyja, később pedig Giuliana is célzott rá, hogy pontosan tudja hogyan kell kezelni.

Sercegve megdörzsöli az állát.

- Nem miattam borult ki, legfeljebb olaj lehettem a tűzre. Hanem a hétköznapi, burkolt fenyegetés miatt, ami még csak nem is magáról vagy magának szólt. Tehát. Mi zavarja valójában? A Tervező? A tehetetlen düh? Az, hogy marionett bábnak érzi magát?

A jó francnak tapogatózol, ha sejted a választ?

- Remek. Átkattant gondolatolvasóba – fújtatok ismét. – Úgy tűnik, hogy az események inkább maga és a Tervező között zajlanak, holott elvileg én lennék a főszereplő.

Na de ez miért is zavar?

- A morzsaút. Maga volt az, aki rájött a logikára az első versben. Majd a közös pontokra az első és a második között. Aki, nagy részben, felfedezte hogy az adott versszakok mire céloznak. Arra is, hogy a Tervező megnevezi a következő helyszínt.

Megrántom a vállaim.

- Arra is, hogy mi Smith vagy Hasting szerepe. Arra, hogy mi a fene folyok itt. Na és ez alatt én? Csak a fejem kapkodva sodródok az árral!

- Mindez csak az érem egyik oldala.

Elém kerülve rám emeli a szemöldökeit. A fakó kék szemeiben, ezúttal, kiismerhetetlenséget látok. Olyasmit viszont, amitől megijednék, nem.

- Az igaz, hogy én mutattam rá a versek közötti összefüggésekre. Megjegyzem, már azt sem a saját elgondolásból. Viszont. Melyikünk jött rá, hogy államról államra ugrál a morzsaút? Vagy, olyan helyszínekre teszi, amik valamilyen értelemben összefüggésbe hozhatok a bátyjával?

A vastag törzsű fák között és mögött bujkáló ház felé fordul a tenyere.

- Melyikünk jött rá erre a helyre? Ha maga nincs, a kandallón talált utalás a gyermekkori eseményre pontosan annyira lett volna értelmes, mint ahogy a Tervező akarta. Amiből pedig következik, hogy nem került volna elő a második sem.

A Bronco már nincs itt. A kipufogógáza viszont igen. A murvában több lábnyomot látok. Egyik sem fordul teljesen az autóhoz, viszont nem úgy tűnik, mintha csak kíváncsi lett volna. Matthewnek is szokása volt évekkel korábban.