California, Los Olivos
2012. szeptember 2.
vasárnap
16:15

A napfény csillog a medence finoman hullámzó vizén. Levelek susogása, sült hús illata és tompa cigarettafüst tölti meg a levegőt. A lombokból több tucat madár énekel, a pázsitban tücskök ciripelnek. Ekkor ébredek csak rá igazán, hogy milyen jólesik kiszabadulnom végre a dolgozószobából. Giuliana és Nóra a medence melletti napozóágyon hever.

Háttal a napnak, de azért napszemüvegben.

- Hailey! Micsoda meglepetés!

A felhorkanó szél parazsat sodor felém. A fejem félrekapva árnyékolom a szemeim.

- Szia, Giuliana! Helló, Nóra!

Leteszik a poharakat, Giuliana a napozóágyak között álló sámlira teszi a hamutálat. Nóra sötét haja és vörös blúza libeg. Bosszankodva tűri a jobb füle mögé az elszabadult hajtincseket.

- Szia, kedvesem.

Átkarolja a nyakam és a vállamra teszi a fejét. Az édes parfümje összekeveredik a cigarettafüsttel. Nem olyan zavaró, de különös.

- Helló.

- Örülök, amiért újra látlak – karol át Giuliana is. – Jó napot. Hailey, csak nem?

A nyakam rá, hogy Ethan magában ennél jobban nem is tudna vihogni.

- Dehogy is. Ő csak ismerős.

Kibontakozik az ölelésből, de a kezeit nem veszi le a vállaimról. Emelt szemöldökökkel mosolyog. Nóra szintén.

- Tényleg? Mert jól mutattok egymás mellett.

Rosszak a fények.

- Teljesen. Jelenleg a legkevésbé partnerre van szükségem. Hogy vagytok?

Oldalra lépve a napozóágyak melletti kerekasztal felé mutat.

- Sok mindenről az elmúlt hétvégéhez képest nem tudok beszámolni. Végre letudtam a héten azt a nyavalyás vizsgálatot és egészséges vagyok.

Kihúzza a széket, majd leülve rágyújt.

- Amennyire persze lehetek. George viszont, cseppet sem meglepő módon, kezd rosszul hallani a sok puskadörgéstől.

- Szerintem Owen még zene helyett is csak azt hallgatná, ha tehetné – nevet Nóra. – Mondott bármi hasznosat az orvos?

- Dehogyis. Neki az az érdeke, hogy járjon csak vissza minél gyakrabban és hagyja ott minden egyes alkalommal azt a szerény összeget.

A fejét ingatva fújja ki a szürkésfehér füstöt.

- Közöltem a kedves férjemmel, ha ma este is úgy megyünk haza, hogy sípolnak a fülei, a kanapén alszik.

- Üljetek le közénk. Nóra Wyaland – nyújt kezet.

- Ethan Nicolas.

- Giuliana Alen.

- Üdvözlöm – rázza meg szintén.

- Szerintetek mikor fognak előre jönni? – ül le anya a szabadon maradó székre.

- Azt hiszem, nem sokkal az után hallgattak el a puskadörgések, hogy bementél a házba. Tehát azt mondanám, hogy bármikor. Vagy az is lehet, csak leültek sörözni.

Giuliana akkor ütögeti le a cigarettája a végéről a hamut, amint felém fordul a szél.

- Úgy is fognak felbukkanni – fújja ki a füstöt Nóra. – Egyik kezükben a sörösüveg, másiban a puska és úgy borzolják a szemöldökeiket, mintha azt akarnák, hogy összeakadjanak.

- Ezúttal nem – fordul Jennifer kinyújtott keze a birtok távolabbi vége felé.

Három férfi tart felénk olíva zöld, hat kerekű Quadon. Szürkésbarna, magas porfelhő emelkedik mögöttük. Az ujjatlan kesztyűiket és terepmintás dzsekijeiket leszámítva feketébe öltöztek. Még ilyen távolságból is hangosan bőgnek a járművek motorjai. Anya, széttárva a kezeit és behajlítva a könyökeit felhúzza a vállait.

- Anyjuk, az ördög vigye el! Alig néhány sörös dobozt lyuggattunk ki és máris elfogyott a lőszer! Hát ezért fizetek ki minden hónapban annyi pénzt, amiből más autót vásárolhatna?

- Lidya! Ha ilyesmivel viccelődsz, összefogom hívni a rokonságom és téged ültetlek az asztalfőre!

Alig lehet érteni a járművek fékéinek nyikorgása és Owen kacagása mellett.

- Azt legutóbb is megkeserülted, édesem.

- Nem, az leginkább én voltam – ingatja a fejét Giuliana. – Ifjúként még tudtam úgy nevelni, mint Hailey teszi olykor-olykor Matthew-vel, de amióta bevonult, egyre jobban kezd hasonlítani apára, és sajnos nem a jobbik értelemben.

- Hailey és a nevelés? – nevet Matthew a fejét ingatva. – Macskás néni akkor sem éri el a tarkóm, ha lábujjhegyre áll.

Diótörő.

- Drága Matthew, hát felnőttkorodra sem sikerült megtanulnod, hogy ne tegyél megjegyzéseket a húgodra mert azt később úgyis megbánod? – fújja ki a füstöt Giuliana.

- Szerintem Matthew akarja kipróbálni inkább azt a kanapét – paskolja Jennifer a férfi tarkóját.

- Nem utasítanám vissza, George-nak amúgy sem ártana a segítség a ház körül. Lidya, ha büntetni akarod Michaelt, zavard ki a lőszeres vityillójába, aludjék csak együtt az imádott puskáival.

- Az imádott puskáim vívják meg a harcokat és a háborúkat Amerika függetlenségéért – kerüli meg apa az asztalt, majd rakja le a puskáját és az üres sörösüvegét a napozóágyra.

- Ne idealizáld a fegyvereket Sawyer. Azok nem a békésebb együttéléshez vezető lépések, hanem jogar a folyamatos öldöklést túlélők kezében. Igen, a hazáért, a függetlenségért, a családért fogják mindazok, akik harcolni is akarnak valamiért, a legtöbben viszont érdekből teszik. Na és mi a vége mindkettőnek? Természetesen a vér, a szenvedés és a halál.

- Összekevered a gyilkolást a hazaszeretettel drága húgom – emeli felé a mutatóujját, ráncokba szaladó homlokkal. – Ha tényleg úgy hasonlítanék apára, mint arra céloztál, ennek talán a felét sem mondhattad volna el. Szia, Hailey.

- Szia, apa – állok fel, miközben alig odafigyelve Ethan mellkasának csapom a kézhátam. – Jó újra látni.

- Téged is.

A rövid ölelés pontosan olyan jól esik, mint kis koromban, amikor megrémültem a villámlástól. Amikor kibontakozunk, horkanást hallok, amit puska kibiztosításának kattogásai kísérnek.

- Mit keres maga itt? Hailey, tudod te, hogy kit hoztál haza?

Én is örülök, amiért látlak.

- Owen!

Nóra ökle tenyere az asztalnak csattan.

- Tedd le azt az átkozott puskát! A családodra célzol!

- Tessék?

Owen úgy mered előre lökött állal és ráncokba szaladó homlokkal, mint aki a legkevésbé sem akarja elhinni, amit hal.

- Feleségül mentél éppen hozzá?

Képzelem, Ethan és Matthew hogy vonyíthat mostanra a kacagástól.

A tenyeremnek támasztom a lehajtott fejem.

- Jesszusom. Melyik ujjamon látsz jegygyűrűt? Ahhoz is sokat kell, dolgozzon, hogy egyáltalán barátként tekintsek rá.

Finoman fogalmazva.

- Tedd le végre és mondd el, hogy mire céloztál.

Ismét kattog a puska, viszont csak félig engedi le.

- Kérdezd meg inkább tőle.

- Téged kérdeztelek és teljesen.

- Kétezer-tizenegy, augusztus nyolc. Irak. Nem csak járt az osztagával abban a táborban, ahol az öcsém meggyilkolták. Jóval többet tett. Olvastam az aktát. Gyilkos.

- Katonaként voltam Irakban parancsot kötve, és ha a terroristatáborra gondol a hegyekben, senkit nem öltem meg, aki nem akarta ugyanazt tenni.

A fémes kattanások már akkor újra elhangzanak, amint a vadászpuska lendülni kezd.

- Az öcsém nem volt terrorista!

- Ott nem voltak túszok, csak fegyveresek. Na de, mi is a bizonyíték, hogy én öltem meg az öccsét?

- Már mondtam, olvastam az aktát! Le van írva világosan, hogy kivégezte a tábor vezetőjét!

- A göndör szagállas, akinek vérben forogtak a szemei még az után is, hogy ki lett csavarva a kés a kezéből? Golyót kapott, igen. De ettől még nem én öltem meg.

- Maga süket? Le van írva!

- Tedd le – teszi a kezét apa a csőre.

- Sawyer?

- Nem csak te olvastad azt az aktát. Én viszont azt a részét is, ami hozzád már nem jutott el.

Elveszi a puskát és a másik kettő mellé viszi.

- Tényleg az a hivatalos verzió, hogy Klayt Ethan Nicolas ölte meg. Valójában viszont nem lehet tudni, ki tette. Volt ott orvlövész is, ennyi biztos. Edmund Bryton ezredes alatt szolgált? Nyugodjon békében.

- Igen, uram – biccent Ethan.

Uram? Jesszus, és mi ez a hangnem?

- Sawyer? Azt mondod, hogy nem veszett oda Bryton ezredes és a teljes osztaga a rajtaütésben? – hajol kissé előre Owen.

- Hivatalosan de.

- A felettesem két nappal később hivatott. Döntés elé állított. Önként leszerelek és eltűnők, mindenki előtt letagadva, hogy közöm volt a rajtaütéshez. Vagy dicstelenül menesztenek, majd hadbíróság elé állítanak gyilkosság vádjával.

Ethan, elhúzva a száját, megdörzsöli a tarkóját.

- Az persze nem hangzott el, hogy mi várt volna rám, miután elítélnek. De az emberi természetet annyira azért ismerem, hogy legyen sejtésem. Azaz, inkább tettem, amit elvárt.

- Persze, miután megvádolták – horkan ismét Owen. – Megszegte Bryton ezredes parancsát. Nem lepne meg, ha tényleg úgy történt volna.

- Pedig nem.

- Fiam?

Apa mély levegőt vesz. Giuliana felkapja a fejét.

- Vékony jégen jár. Bryton ezredes jó ember volt.

- Remek vezető és kiváló katona is uram. Nem becsmérelni akarom az ezredest. Hitelesítették az információt a rajtaütés előtt. Szemben a hivatalos változattal, nem menekülttábor volt a célbont. A rajtaütés viszont parancsra történt, nem az ezredes döntése volt. Csapda sétáltunk. Reflektorokkal és félautomatákkal vártak ránk. Pillanatok leforgása alatt körbe kerítettek.

- Akkor, hogy lehet mégis életben?

- Pontosan nem tudom. Az ezredes mentett meg. Átadta a pisztolyát, majd a sziklák felé mutatott, keletre. De hogy utána mi történt? Mindenfelől fegyverropogások és elmosódó kiáltozások jöttek. A reflektorok és a feltámadó homokvihar miatt, alig lehetett látni bármit is. Majd percekkel később csend lett. Másnap hajnalban riadtam fel két szikla lábánál, bokrok között heverve.

- Van bármi bizonyítéka, vagy ez nem több, mint mese? – áll fel Matthew, megkerülve az asztalt.

- Csak azt mondom, amit átéltem. Tudja, hogy még mi nem került bele a hivatalos aktába?

Ethan, megemelve a szemöldökeit, Owen felé fordítja a fejét.

- Reggelre sikerült megtaláltam a tábort. Eltűntek a holttestek, a töltényhüvelyek, sőt, a vérfoltok is. Úgy nézett ki, mint ami évek óta elhagyatott.

- Vagyis nincs a kezében semmi – fonja össze a karjait Matthew.

Ezúttal anya ökle koppan az asztalom.

- Elég volt. Te is voltál Irakban. Pontosan tudod, hogy ha el akarnak tüntetni valamit, megtudják tenni.

- Egyetértek Matthew, vegyél vissza. Már csak azért is, mert nem ezét vagyunk itt.

Visszaereszkedek a székre, majd megütögetem a jobb szomszéd háttámláját.

- De ha ekkora a szád, ülj le csak vissza Jennifer mellé.

- Au?

- De még milyen – kuncog Jennifer.

Közelebb húzom a szék háttámlájára akasztott kis táskám. Kivárok, miután elhúztam a cipzárt, majd sötétre lakkozott, hosszúkás fadobozt veszek ki.

- Boldog harmincötödik házassági évfordulót.

Miközben felé nyújtom, a napfény megcsillan a rézcsatokon. Közelebb hajol, átkarolja a vállam és nyom puszit az arcomra. Elkerekednek a szemei, miután felnyitotta.

- Köszönöm édesem. Kubai. Szinte már idejét sem tudom, mikor tartottam utoljára a kezemben.

Zippot vesz ki az inge szívzsebéből, miközben, koppanva, lerakja a dobozt az asztalra. Amint újra a dobozhoz nyúlna, előre lendülve, anya a tetejére teszi a kezét.

- Lidya?

- Várj még a rágyújtással.

- Mire?

- Meglátod.

Óvatosan feláll, de olyan sietve akar elindulni, hogy majdnem beleesik a medencébe.

- Drágám?

Percekig mást sem lehet mást hallani, csak a szél fuvolázását, a víz csobogását és a sülő hús pattogó sercegését. Amit George alig valamivel az előtt nyitott ki, hogy anya kijött a házból.

- Mesélj – biccenti félre a fejét apa. – Ritkán lehet látni ennyire izgatottnak.

Pihegve, az arca előtt legyezve ül le ismét.

- Nyisd csak ki.

A szemei meghatott és lázas fényben égnek. Giuliana és Nóra is felvonja a szemöldökeit.

- Szóval te sem maradtál érintetlen? – kocogtatja meg a körmeivel a tokot. – Nocsak. Igen szép hangszer.

Kiveszi a tokjából és forgatni kezdi.

- De még mennyire – hajol előre Nóra.

- Csak nekem tűnik így, vagy tényleg hasonlít arra, amin a lánykérésnél is játszott az a férfi?

Penget néhányat, majd Giuliana felé nyújtja.

- Nem csak hasonlít, pontosan olyan – bólogat ugráló hajtincsekkel anya.

- Bár azt a mai napig sem értem, hogy Spanyol ember kezében mit keresett Tambura. Nem mintha leszólni akarnám a hangszert, de mégiscsak New Orleansban voltunk.

- Miért ne lehetne? – tárja szét a kezeit Giuliana. – Drága testvérkém, mintha nem tudnád, hogy a Spanyol ember egyenlő akusztikus gitár nem több, mint hétköznapi általánosítás. Mintha a katonára mondanád, hogy vadászkutya. Valóban az, vagy ember érzésekkel a puska mögött?

- Ne kezd újra – mutat rá a szivarvágóval.

- Pedig igazam van.

- Giuliana – sóhajt anya, miközben szivart vesz ki a faládából. – Ezt a témát lezártuk.

- Az nem ugyanez volt.

- De igen.

Az asztalon koppan a szivarvég.

- Csak személyes jellegű köntösben. Vegyetek, és ha valaki még egyszer szóba hozza a háborút, kihozom a vasserpenyőt.

- Kér? – nyújt apa szivart Ethannak.

A főút felől keréksivítást, érthetetlen harsogást, majd motorbőgést hallok. Ethan arra kapja a fejét.

- Köszönöm.

Rajta tartom a szemeim, miközben rágyújtok. Úgy ráncolja a homlokát, mint a New Orleansban. Nekem pedig ugyanolyan baljós érzésem van.

- Most mi van?

- A kerékcsikorgás a bekötőút felől jött.

- Óriási. Szerintem egész Californiára igaz, erre a környékre pedig főleg, hogy kétféle sofőr létezik. Türelmetlenül és aki aludttejjel a szájában vezet. A New Orleans-i utakon többel is találkoztam, mint szeretem volna. Mitől ennyire szokatlan?

- Az, hogy a keréknyikorgás gazdája ide tart.

- Újabban felcsapott jövőbelátónak?

- Elnézést – emeli fel apa a mutatóujjár és fogadja a hívást. – Értem, tartsd, kérlek. Frederick az. A kapuban bizonyos John Smith áll. Azt állítja, hogy ismer. Beengedje?

Kikerekedő szemekkel dőlök előre. Ethan felém emeli a kezét, miközben lerakja a szivart.

- Hogy néz ki?

- Majdnem száznyolcvan centiméter magas. Az alkata kissé testes, viszont erős. Rövid, sötétbarna, kissé göndör haj. Sötétzöld szemek. Rövid szakáll. Fakó ajkak. Kék vászoning, világos farmernadrág, koszos bakancs és sárgás nyári kalap.

Kis híján feldöntve lökőm hátra a székem, majd megkerülve az asztalt, apa Quadjához sietek.

- Hailey? Kicsoda az az alak?

- Nem tudom. Tartsa kint.

A jármű platójának a jobboldalán matt szürke Remington sörétes puska hever. Mellett fekete, műanyag láda lőszerekkel. Remegő kézzel töltöm meg, majd biztosítom ki. Anya, Matthew felé int, amint a ház felé fordulok.

- Hailey!

Utolérve a nappaliban a vállamra teszi a kezét.

- Mi ütött beléd?

- A fényképek – fogom suttogásra a hangom, közel hajolva az arcához. – A személylírás alapján az az alak nem John Smith, hanem aki elrabolt New Orleansban. De vajon hogy az ördögbe talált meg?

- Nem akkora rejtély az – áll meg mellettünk Ethan, lehúzva a dzsekije cipzárját. – Követett.

Amíg felé pördülök, felrántom a puskát.

- Miért nem szólt? Lerázhattuk volna! Most tudja, hogy hol él a családom!

- Először is – tolja arrébb a csövet. – Ha nem bánja, azt még szeretném használni. Másodszor. Felvilágosította Matthew-vet az ide út hosszáról, ha még emlékszik. Gondolja, hogy olyan hosszú idő alatt ne vettem volna észre?

- Nem érdekel és szerény, mint mindig. Maga a kalapos ismerte be, hogy rövid időre leráztam a New Orleansi motel felé.

- Fő az önbizalom nem igaz? Vajon ugyanolyan eredményt tudott volna elérni az autópályán is, mint New Orleans zegzugos utcáin?

- Most nem ez a lényeg – szűröm a fogaim között.

- Talán.

Felugrik a fél szemöldöke, míg a fejét elfordítja.

- Vagy lehet, hogy mégis?

Megkopogtatja a homlokom.

Kétezer-tizenkettőt írunk. Már nem csak a régi módszerrel lehet követni az embert.

- Mire akar kilyukadni?

- A Mustang Hailey.

- Az az alak nyomkövetőt tett az autóra?

- Gyorsan tanul.

- Tartsa meg magának a megjegyzéseit.

Anya a kandalló mellett álló komódhoz siet, majd a felső fiókból kilencmilliméteres Berettát vesz ki.

- Lidya, mit keres az nálad?

A helyiségbe besiető apa, ráncokba gyűrődő homlokkal, hozzám lép.

- Mi folyik itt?

- Később beavatlak. Maradj hátul a többiekkel.

- Jól hallottam? Azért tart ott a Jackson család, ahol, mert hátra maradt, amikor arra utasították?

A kandallóhoz lépve leemeli a párkány fölött, tartóvasairól a vadászpuskát. Ethan, aki az arca elé emeli a Berettáját, bólogatva biztosítja ki.

- Remélem, megtanulta használni Irakban.

- Amennyire kell.

- Az elégséges megfelel, ha kacsára vadászik az ember, a való élethez viszont kevés – biztosítja ki a puskát.

- Amilyen dühös, kétlem, hogy akár megszólalni lesz esélye bárkinek is.

- Ne mutogasson Ethan és magának még fogalma sem lehet, hogy az milyen.

- Még?

- Fogja be és szedje a lábát! – csapok rá a bejárat kilincsére.

- Látom, kezdi érteni, hogyan kell a lányomhoz hozzáállni.

Apa!

Ropog a murva a cipőim alatt. Alábbhagy a szél, amiért a délutáni nap csak még jobban perzsel. A kapuszárnyaktól nem messze rozzant Ford Pick-up áll. A kifakult grafitszürke festésen az idő már több helyen is rajta hagyta a nyomát. Sőt, a lökhárítónál és a maszknál már csak sejteni, hogy a rozsda alatt van más is. A rendszám mocskos, alig olvasható. Talán a hetvenes évek szökevénye lehet. Összefonva a karjait dől a motorháztetőnek, a bal bokáját a jobb lába elé húzva. Árnyékot vet az ara felső részére a kalapkarima. Súrlódó és zizegő murvával torpanok meg és nyomom a vállamhoz a puskatust.

- Mit akar?

- Önnek is szép délutánt Mis. Jackson.

- Tartsa meg a színlelt jó modorát, éppen eléggé bizonyította már, hogy nem tud vele mit kezdeni. Válaszol vagy sarkon fordul és tünés!

- Pedig, ha értelmes beszélgetést akarsz folytatni a másikkal, akkor nem árt. Értek a jó modorhoz, de a szép szó nem mindig elég, ha olyasmit akarok, ami nem tűr halasztást.

- Örülök, amiért értjük egymást.

Feldobom a Remington elejét, majd engedve visszaesni a tenyerembe, kibiztosítom.

- Beszéljen!

- Ha így ragaszkodik hozzá.

Sóhajtva leveszi a nyári kalapot. Sötét, kócos haja az izzadságtól csillogó homlokára tapad. A háta mögül ismét felhorkanó szél izzadság gátló gél enyhe, mentolos illatát hozza.

- Szeretnék bemenni és talán pohár italt is kérnék. Különösen forró szeptemberi napunk van.

- Tényleg azt hiszi, hogy így működik? – kuncog Matthew. – Kéri és megkapja?

- Frederick, a kaput, kérlek.

- Hailey, biztos vagy benne?

Jobb lenne a gellert kapott golyó?

- Úgy nézek ki, mint aki nem?

A kapuszárnyak, tompán zúgva, befelé kezdenek nyílni. A férfi, biccentve, ismét a homlokába húzza a kalapot, majd ellöki magát a Pick-uptól. Aminek a rugói szinte felsírnak. Három lépést hátrálok, majd ismét a vállamhoz kapom a puskát. Ethan mellettem marad, apa, Matthew, Owen és George pedig laza félkört formál. A kalapos fegyverről fegyverre emeli a szemeit.

- Ott megáll!

- Mondja Mis. Jackson, a postást is csőre töltve fogadja, vagy csak nekem szól a megtiszteltetés?

Na vajon?

A terasz felől fegyverkattogást hallok.

- Nem túl értelmes kérdés!

- Lehet hölgyem, de annál fontosabb. Viszont ez csipetnyit túlzás nem?

Libbenő hajtincsekkel biccentem félre a fejem. Az ajkaim mosolyra húzódnak, a számban viszont keserű epe ömlik szét. A szél ismét erőre kap, de nem úgy, mint korábban. Lobognak a ruháink és susog a sövény.

- A reggeli vallatása után ez a legkevesebb.

- Azért ez erős túlzás. Hétköznapi beszélgetés volt, semmi több.

Hogyne!

- Elhagyatott helyen ébredtem, székhez kötözve. A hétköznapi beszélgetés máris hátrányból indult. Persze az sem tett jót, hogy elrabolt. Az pedig pláne, hogy olyasmit akart tudni, amihez semmi köze nem volt. Miután érhető módon nem akartam elárulni, a testi épségem kezdte fenyegetni. Mondja csak, mindez hogyan fér bele hétköznapi csevegés fogalmába? Jobb kérdés. Ha magának az a normális, akkor miért csodálkozik azon, hogy aki csak teheti, fegyvert fog magára?

- Pedig továbbra is hétköznapi volt. Talán kissé akadozó és egyoldalú, de akkor sem több.

Sürgősen orvosra lenne szükséged. Vagy sokkal inkább kényszerzubbonyra.

- Na és a fűnyíróolló? Azt minek nevezné?

- Meggyőzésnek? Az olyasféle beszélgetéseknek nem úgy szokásuk működni, mintha a barátnőjével csevegne.

- Mégis hétköznapinak nevezi.

- Ha már itt tartunk, szeretném visszakapni azt a fűnyíróollót. Amilyen viseltes, annyira fontos is.

Ismét mosolyognom kell, a számban még inkább keserű epe ömlik szét.

- Azért követett hosszú-hosszú kilométereken át, csakhogy visszakapja a vackát? Sajnálom, amiért csalódnia kell.

A fejem ingatva emelem feljebb a puskacsövet.

- Meglepi, amiért nem hiszek magának? Név, születésnap, testvérek, cipőméret. Hajrá!

- Nocsak! – kacag hátra és félrekapva a fejét. – Örülök, amiért valami mégis megmaradt abból a beszélyeséből! A nevem John Smith.

- Matthew, a kalapot.

A Beretta hangja égdörejeként visszhangzik, a kalap pedig hátra bukik a fejéről.

- A vadnyugat már régen véget ért! – kerekednek ki a férfi szemei, miközben eltűnik a mosolya.

- Nem gondolta komolyan, hogy megetethet ugyanazzal, amit reggel húzott ki belőlem ugye?

- Kihúztam volna? Elismerem, a memóriám már nem a régi, de nem emlékszem, hogy mondott volna bármit is Smithről vagy arról, hogyan néz ki

Megütögeti a fejét.

- Ha lelő, a törvény szemében nem lesz semmivel több közönséges bűnözőnél. Hiányzik az önnek New Orleans után?

Vagyis te ölted meg?

- Na és maga tisztában van azzal, hogy milyen földön áll?

- Beugratós kérdés?

- Ha úgy kényelmesebb, fogja fel annak.

- Hálás vagyok. Amerika, azon belül a napfényes California. Na, átmentem?

Persze. Álmodban.

- Magánterületen. Megpróbálja még egyszer?

- A híres amerikai szabad fegyvertartásra céloz, igazam van?

Széttárja a kezeit és megrebegteti az ujjait.

- Az önvédelem a bíróság előtt legfeljebb rozoga lábakon álló kifogás lenne.

Sóhajtva hajol le a kalapjáért.

- Ki fogja fizetni Matthew – teszi a fejére.

- Honnan ismeri a nevem? – biztosítja ki ismét a Berettáját.

A kalapos, lassan, elkerekedő szemekkel, fordítja felém a fejét.

- Lelőttem volna a meglepetést?

- A rendőrség keze ide nem ér el! Beszéljen, vagy az arcunk lesz az utolsó, amit lát!

- Matthew-Matthew – engedi le az állát és ingatja a fejét, elnéző mosollyal. – Fenyegetni valakit a halál ígéretével, de közben nem tenni mást, mint kattogtatni a pisztolyt, vajon mennyivel több üres blöffnél? Magának sikerült ilyen eredetit alkotni, vagy valamilyen krimiből idézett? Tényleg nem kötekedésből, nagyon is ütős egysoros. Használja manapság boldog-boldogtalan, és talán még ijesztő is tud lenni, ha huszonkettes Glockot nyom a szerencsétlen, megszeppent, halász homlokának: „beszélj, ha kedves a koszos életed" – mereszti ki a szemeit, miközben horkantásnál alig hosszabban nevet.

Ha a reggeli beszélgetés alatt azt gondoltam, hogy beteg, akkor nem tudom, most mit mondjak.

- Na, ez nem olyan helyzet és nem mondanám, hogy meg lennék szeppenve.

Aljas vigyorral biccenti félre a fejét. A szakálla, mintha csak külön életre kelne. A kalapkarima alatt csillognak a szemei.

- Ha lelő, a törvény híres keze lesz a legkisebb gondja. Na persze ettől még legyeskedni fognak a szirénák is előbb vagy utóbb, de nem a kellemetlen kérdésektől kell majd igazán tartson. Hanem akik az éj leple alatt fognak majd érkezni, nem törődve holmi joggal vagy törvénnyel.

Fenyegetni valaki a halál ígéretével, de közben nem tenni mást, mint puffogtatni az üres kliséket, mennyivel több üres blöffnél?

- Kissé túlértékeli a fontosságát, nem?

- Vagy maga a képességeit.

Ezúttal csak azért nem repül le a kalap a fejéről, mert behúzza a nyakát. Iszonyatos szerencse.

- Hagyják már abba! Úgy nézek talán ki, mint a madárijesztő a kukoricásban?

Nagyon megsértődik, ha aszt mondom, hogy már-már megszólalásig?

- Akkor árulja el végre, amit a lányom tudni akar, vagy tűnjön el! – kattog ismét anya Berettája.

- Reggel úgy gondoltam, hogy Mis. Jackson nem több egyszeri futárnál az SMS rejtélyes küldője és harmadik fél között. Mostanra viszont kezdem úgy sejteni, hogy mégiscsak több van a háttérben. De hogy mi lesz az ő szerepe? Jó tanács.

Ethanra fordulnak a szemei.

Miután ő is felbukkant, jobb, ha nem számítanak nyugodt éjszakákra.

Ezúttal Matthew nevet horkanás szerűen. Régi emlék rémlik fel, rossz szájízzel.

- Ismét a titokzatos bosszúállóival fenyegetőzik?

- Ne legyen ismét ennyire klisés, kérem. Nem magamra gondoltam, hanem a következményekre.

Megemelve a kalapját visszasétál a viharvert Pick-uphoz.

- Ki mondta, hogy elmehet?

- Maga kitüntetett katona Matthew, méghozzá, úgy hallottam, megérdemelten. Nem fog csak úgy hátba lőni valakit, akinél nincs is fegyver. Nem kaptam meg azt, amiért jöttem, de persze az is csak idő kérdése. További szép napot.

Annyira szenvedő hangokat ad az az ócskavas, miközben beszál, mint ami bármikor széthullhat. A motor csak nehezen, köhögve és ronda hangon akar beindulni. A kipufogóból olyan sötétszürke füstfelhő száll fel, amit már régen láttam. Egészen addig a célkeresztben tartom a bontószökevényt, amíg az zörögve el nem tűnik a kanyar mögött. Frederick viszont utána is követi célzásra emelt Winchesterrel.

- A franc essen ebbe is! – engedi le Matthew a pisztolyát, fújtatva. – Ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem volt.

- Dehogynem. Több is, mint ami elhangzott.

- Igazán?

Ethan felé pördül.

- Például?

- Először is, nem John Smith-nek hívják. Ebben nincs semmi meglepő, nem illik rá a személyleírás. Hailey említette a beszélgetésükkor, onnan ismeri a nevet. Másodszor pedig, ami viszont érdekesebb apróság.

Elrakva a pisztolyát felém pillant.

- Feltűnt, hogy milyen hangsúllyal ejtette ki a John Smith nevet?

- Az még mindig nem beszélgetés volt – vonom össze a szemöldökeim, leeresztve a puskát. – Szinte már köpte, mint akinek csípi a nyelvét.

- Gúny és megvetés, úgy van. Vagyis lehetett szerencséjük már egymáshoz, és a hangnemből ítélve nem lehet szép emlék.

- Ha kitalálhatott volna annyi mást, akkor miért választotta éppen azt az nevet, amit ellenérzések nélkül nem tud kiejteni?

- Ha van, amit nem tudsz, fogalmazd meg úgy a kérdést, hogy választ kapj.

- Vagyis számított rá, hogy nem fogjuk elhinni? Talán Smith személyleírása kellhetett neki?

- „Nem kaptam meg azt, amit akartam, de persze az is csak idő kérdése" – tárja szét a kezeit.

- Egyszerű igen is megtette volna.

Apa, félig felemelt kézzel lép közénk.

- Várjunk kicsit. Nem a fűnyíróolló kellett neki?

- Nem, az csak kifogás volt.

- Hogyan talált meg egyáltalán? Azt mondtad, hogy: „Hosszú-hosszú kilométereken át követett."

- Nyomkövetőt rakott a Mustangra.

Apa ráncokba szaladó homlokkal fordul felém, miután a hevedert a vállára vette.

- Ki ez a John Smith és mi folyik itt?

- Mondtam, el fogom magyarázni, most viszont haladjunk sorban. Ethan, folytassa. Mi derült még ki a beszélgetésből?

- A kalapos barátunk célzást tett arra, hogy ha meghal, meg fogják bosszulni – ropog a murva a bakancsai alatt. – Drámai túlzás alighanem. De nem a levegőbe beszélt. Valamilyen szervezet tagja lehet és kétlem, hogy a cserkészklubnak.

Kiráz a hideg és lúdbőr szalad végig a karjaimon. Észre sem vettem, milyen gyorsan lehűlt, most, hogy a nap már majdnem lebukott a ház mögé.

- Jó kapcsolatai is lehetnek. Nem említettem név szerint Matthew-vet, sem pedig, hogy kitüntetést kapott.

- De azt, gondolom, igen, hogy katonacsaládból jön – vonja meg a vállait Matthew. – Tippelhetett is és szerencséje volt.

- Nem. Arról tudd, hogy két bátyám van, viszont részletesebben nem beszéltem a családomról. Nem úgy mondta a neved, mint aki találgat.

Ismét szálló kövekkel torpanok meg és fordulok Ethanhoz.

- Sőt, éppen ellenkezőleg. Pontosan tudta, hogy miről beszél.

- Általában szokásuk az embereknek – néz vissza a válla felett, miközben az autó bal sárhányójának a belsőfelét tapogatja.

- Ugyanazzal a hangsúllyal beszélt magáról, mint Smithnél tette. „Miután ő is felbukkant, jobb, ha nem számítanak nyugodt éjszakákra." Ez is igen érdekes apróság nem?

- Inkább egybeesésnek mondanám.

- „Vagyis lehetett szerencséjük már egymáshoz, és a hangnemből ítélve nem lehet szép emlék." Ha jól értettem, arra célzott, hogy Smith és a jó modor lovagja ismeri egymást?

Jesszusom Hailey.

- Előfordulhat. Na és?

- Honnan ismeri a kalapost és mi köze hozzá?

- Semmivel nem ismerem jobban, mint maga és ugyanennyi közöm is van hozzá, legalábbis az imént lezajlottakon kívül.

Guggolva fordul meg és apró műanyagdobozt dob felém. Fekete szerkezet, egyetlen gombbal.

- Miért lenne hozzá bármi közöm?

- Hailey az előbb mondta. Olyan hangon célzott magára a kalapos, mint amin Smith-ről is beszélt – horkan ismét Matthew. – Akiről, maga mondta, hogy Haileyn keresztül tud.

- Csak a nevét és tegye el a pisztolyt. Az imént tisztáztuk, hogy Smith személyleírása miatt jött utánunk. Életemben először láttam, ötletem sincs, hogy kicsoda és honnan ismer.

- Na és a hangsúly?

- Mostanra én is ki tudok találni magáról bármit, olyan hangsúllyal előadva.