Új-Mexikó, Nara Visa. Westerns Stars Motel
2012. szeptember 23.
vasárnap
09. 30

Bólogatnak a búzaszárak és a föléjük magasodó, sötét lombkoronák. Hajladozik az ezernyi pipacs, amik ködbe vesző útként nyúlnak el. Mégis üvölt a némaság; vagy csak én az ajkaim mögött. Az ég akárcsak a fakó vászon. Halotti lepel. Számtalan csillag pettyezi, mégsem ragyognak. Sőt! Egyre gyengülnek. A hold viszont, betegesen sovány sarló, csontfehéren dereng.

Hűvösség kezd kúszni a gyomromból a szívem felé. Szelíd lökést érzek a derekamon, mire, nyelve, elindulok. Cél nélkül; persze hogy későn jut eszembe hátra kapni a fejem. Ide-oda mozgó íriszekkel pislogok a semmire.

Csupasz lábaim körül susognak a virágszárak. Szinte suttognak. A szívem pedig egyre erősebben dobog. Tam. Tam. Tam-tam. Egyre hangosabb és szaporább, ahogy kocogni kezdek, az elmosódó hang pedig nehezen érthető suttogássá formálódik. Leginkább a fuvolázó szélre hasonlít a viharos téli éjszakán.

Ments meg.

Olyan mellékzönge is van benne, amit nem tudok hová tenni. Valahol ismerős, megnyugtat, pedig nem kellene. Nem tudom, hogy honnan veszem, csak átsuhan a sejtelem a gondolataim között, mint nyári szél a konyhán.

Esetlenül haladok. Szédülve és botladozva. Sőt! Enyhén émelyegve. Többször is biztos vagyok benne, hogy felbukok, a lassításra mégsem visz rá a lélek, és valami az utolsó pillanatban mindig meg is akadályozza. Felrémlik a poros csónakház és az ébredésem utáni pillanatok. Majd a félhomályos egérlyuk a torok szorító félelemmel együtt. Végül Hasting arca, a nyári kalapja és a ronda nevetése. A jeges félelem pedig olyan hirtelen csap át forró utálattá, epével a számban, hogy kihúzom magam fájdalmamban.

Az aranybarna búzaszárak sötétedni kezdenek. Hirtelenjében élénkebbé változnak az érzékeim. Az első, ami lecsap, a fájdalom; a sípolva fuvolázó szélnek bántó éle és hangja van. Megrázkódnak a vállaim, mivel a hideg végigfut ahol csak lehet.

Ments meg!

A hang már kevésbé barátságos és nem kérlelő. Türelmetlen, sürgető.

A mellékzönge! Hát persze!

Kikerekednek a szemeim és eltorzul az arcom.

Kérlek ne!

Jerry arca rémlik fel. Lehunyt szemekkel szegem le az állam és rázom meg a fejem.

Nem, nem, nem!

Fekete loknijaim halk, rövid visszhangot verve csattognak a nyakamon és a felsőmön. Erősödő vörös fényre nyitom ki a szemeim. A pipacsok már nem csak derengenek. Sőt! Pulzálnak. Nem mint a szív, inkább hasonlít pocsolyába dobott kavicsra. Ugyanígy erőre kapott a csont fehér holdsarló is. Velük szemben a búzaszárak mostanra csak fekete kórók. Amik közül sötétebb szürkés köd szivárog.

Olyan hirtelen torpanok meg remegő térdekkel, hogy majdnem ismét előre bukok. A pipacsok új hulláma már-már ragyogó cunamiként veszik bele a ködbe, a virágok pedig nem engednek tovább mozogni. Újra csak alig-alig tudok nyelni a torkom vaskézzel szorító félelemtől, miközben kikerekedő szemekkel kapkodom a fejem.

Fekete rigó száll a kóróra. Pislogok. Újra és még egyszer. Nem tudok betelni a látványával. Pedig a fekete tollaival alig rí ki fakó környezetéből. Sárga szemei, csőre és lábai viszont ragyognak.

Második, harmadik, negyedik is reppen az újabb kórókra, majd még több, míg nem egész raj vesz körül.

Mély levegő Hailey, mint mindig! Higgadj le!

Lehunyt szemekkel emelem az ég felé az arcom és a mély levegők közepette várom, hogy végre a pihegés után a szívverésem is lecsillapodjon. Amint megtörténik, ismét felsír a szél. A madarak pedig, amikor felkapom a fejem, szinte egyként reppennek fel. A szárnyaik csattogása jó néhány pillanatra minden mást elnyom.

Hailey!

Megdobban a szívem, mivel most már tisztán ki tudom venni Jerry hanglejtését. Árnyék lép ki a ködből. Kontúralak. Mégis azonnal felismerem. Valahonnan tudom, hogy amit érzenem kellene, az a megkönnyebbülés vagy legalábbis hála. Mégis inkább ökölbe ugró kezekkel indulok felé. Amikor elérem és emelni kezdem a remegő kezem, szerte foszlik, akár a felkavarodó cigarettafüst. Szúrós szaga van, mint a tisztítószerrel frissen felmosott folyosónak. Szomorúság és neheztelő önvád száll meg, miközben megrázva a fejem tovább indulok.

Viszont már nem esetlen és botladozó, hanem céltudatos, habár kevésbé sietős lépésekkel. A köd pedig, mintha csak utat engedne. A pipacsút éppen csak kiszélesedik, a kórók között pedig csillogni kezd a fény a vörös szirmokon. A susogó suttogás abbamaradt. Helyette a szél mögül hallok ki rövid, rosszindulatú nevetést, vagy keserves jajongást. Lépésről pulzálásra más hangerővel, tónussal és szándékkal.

A kontúralak ezúttal a kórók sötétjéből lép ki. A végtagjai körül cigarettafüstként gomolyog a köd. Egy-egy pillanatra vörös derengés, néha erősebb pulzálás tűnik fel benne. Amikor felém fordul, azt hiszem, felszegi az állát. Csupasz árnyarcán vörös vonal jelenik meg. Csak néhány pillanat, mégis az elevenembe vág a mosoly, mivel ismét Jerry arca rémlik fel.

A leszerelése utáni találkozás. A délután, amikor a napsütésben kiültünk szivarozni az Alabamai ház hátsó teraszára. Néztük a fák törzsei között a tavon szikrázó napfényt és emlékekről beszélgettünk. Mosolyogtunk egymásra. Nevettünk.

Majd a szivar után, már késő délután, lementünk a partra. Ismét a víztükrön szikrázó narancssárgás vörös fényt figyeltük, a környező lombkoronákat hallgatva. Jerry mosolyogva felém fordult majd széttárta a karjait.

Éppen ahogy ebben a kontúralak is teszi. A szél, ezúttal kacagva suhan el a fejem körül. Felhorkan a dühöm, ismét, mivel Jerry gúnyól elvékonyodó hangját idézi fel.

Hailey!

Előre és félrebiccenti a fejét, majd megfordul. Ahogy halad, a szürkés köd tovább ritkul, szinte elillan. Sziklaoltár tűnik fel koszos, szürkésfehér vagy sárgás, csorba koponyákkal és pislákoló gyertyacsonkokkal. Rajta alakkal.

Kimeredő szemekkel ülök fel, röviden, de velőt rázóan sikoltva. A mellkasom beleremeg, a szívem pedig erőszakosan szabadulni akar, míg fel nem fogom, hogy hol vagyok. A falakat, a bútorokat, az illatokat. Hosszú, remegő sóhajjal hanyatlom a párnák közé. El sem hiszem, de a levegő tiszta. Öblítő, fahéjas illóaroma, fa és vászon. Vastag matracon fekszem, paplannal a lábaimon.

Madár csicsergésre kapom a fejem az ablak felé, a szívem pedig ismét a torkomba ugrik. De nem fekete rigó, csak a méretében hasonlít rá. Belém mar az emlék, amikor utoljára éltem át ilyet, akkor még a szobámban. A cuppanások, amikor mezítláb robogtam le a Mahagóni lépcsőfokokon, majd a kellemetlen meglepetés; Nicolas a konyhámban.

Fújtatva lendítem félre a paplant és tessék, máris fájdalmasan rúgja rám az ajtót a valóság; még a bakancsot sem vettem le. Az ébresztő kilenc óra negyvenet mutat. Talpra állva, ráncokba szaladó homlokkal, az ablakhoz indulok. Olyan hanggal susog a szél, ami zavaróan ismerős. Arrébb húzva a sötétítő függönyt kisebb-nagyobb pálmafákkal és sárgásbarna homokfúvásokkal találkozom. Az üvegen át jólesően éget a nap.

- Ha meg akar szökni, az ablakon sem jut ki élve.

Pedig annyira reméltem, hogy ezt a szörnyű Orosz-Angol akcentus is csak rémálom volt.

Előre bukó, ingatott fejjel sóhajtok.

- Mert maga szerint nem az ajtóval próbálkoznék előbb, ha az járna a fejemben?

Kinyitja a szemeit, viszont nem rám néz, hanem az ablakra villan a pillantása, majd az ajtó felé fordítja a fejét. Az arca szenvtelen, a szemeimben egyedül a fáradásgot látom.

- Amúgy jól vagyok – rántom meg a vállaim. – Csak rémálomból ébredtem, mint halhatta. Persze ez magát nem érdekli igaz?

- Persze, hogy nem. Miért is tesz úgy, mint akit meglep? A sikolyát pedig valószínűleg az épület legtávolabbi sarkában is hallották. Imádkozzon, hogy ne támadjon fel senki lelkiismerete, mert ha ránk hívják a rendőrséget, az senkinek nem lesz egészséges. Emlékszik, hogy miről szólt az álom?

Lorénát leszámítva miért minden kém ennyire jó modor lovagja? De még róla is kiderült, hogy nem az, akinek gondoltam. Na de kinek is gondoltam?

- Szinte semmire és nincs is hozzá köze.

Megvan, mit juttatott eszembe a pálma levelek susogása és nem örülök. Több dologból áll össze a kellemetlen érzés. Az egyik maga a levélsusogás. Nem pálma, hanem nyír. Conecuh National Forest. A délelőtt a tópart felé tartva. Rémlik, hogy akkor is borzasztóan hasonló érzésem volt. Ismét tompán lüktetni kezd a heg.

A második a látvány. A motel sárgásbarna földön terül el, amiben összefüggően bár, de gyéren nő a fű. Az út az épület előtt fut, azon túl a legközelebbi látnivaló a sok száz kilométerrel arrébb emelkedő kopár hegyek. Időnként homokot kap a felhorkanó szél, ezek jellemzően átcsapnak az országúton.

Miért küld vissza Jerry a házamhoz? Mi van Ray autójában, ami olyan fontos, hogy nyilvánvaló csapdába ellenére is megérje odamennem?

- Az álmaink, mindegy, hogy jók vagy rosszak, a vágyaink vagy elfolytot gondjaink kivetülései.

Lenyűgöző Dr. Petrov, elismerésem. Majd szólok ha szerencsesütemény filozófiára lesz szükségem.

Lelendíti magáról a paplanját. Felém mered a Glock. Meghűl a gyomrom, viszont szemem sem rebben.

- Már mondtam ha jól emlékszem, mindketten halálra vagyunk ítélve – fordulok félig vissza és bökők az állammal a pisztoly felé. – De csak rajta, lőjön és akármit is forgat a fejébe, annak annyi. Persze átgondolta nem igaz? Megvárom inkább, hogy Hasting újra elraboljon, ha kedvem támad a nyilvánvalóról beszélgetni. Nem tudja, hogy mi történt Ethannal Kentucky után?

Visszaballagok az ágyam túloldaláról nyíló apró fürdőszoba ajtajához. Neszezést hallok, majd az ágyrugók nyikorgását, végül súrlódást.

- A sikoly egyértelművé teszi, hogy melyik volt.

Persze hogy nem árulod el. Pedig a nyakam rá, hogy figyelted az eseményeket. Talán ott is voltál.

- Igen Alina, hiszen csak az előbb mondtam, hogy rémálom volt.

- Ugye nem akar...

- Akkora az ablak, mint a bunker lőrése, hagyjon már békén! – csattan az ajtó.

Elképesztő ez a nő! Visszasírom Hastinget, pedig az az ember sem éppen leányálom.

- Csak szólok, hogy zuhanyozni fogok, vagyis ha paranoiájában rám töri az ajtót, a pisztoly sem fogja megmenteni az orrát!

- Hallják a szomszédok tudja?

- Nem tudd érdekelni tudja?

A fejem ingatva kezdem ledobálni a ruháim. Már csak azért is, mert hiába a napsütés, hűvös van. De arra már nem visz rá a lélek, hogy kapkodjak. Sőt! Apró elégtétel belegondolnom, hogy minden újabb itt töltött perccel türelmetlenebb.

Végül is, csipetnyi szerencsével csak Smith és a Tervező van tisztában azzal, hogy hol vagyok. Vagy mostanra Hasting és az, aki követ. Francba.

A motelszobával ellentétben a fürdőhelyiség nem valami hívogató. Főleg a zuhanyzótálca. Tiszta és tompán fertőtlenítőszer szagát árasztja, de időtől megsárgult és kopott is benne a csúszásgátló. Nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy jó ötlet bemennem papucs nélkül. Műanyag szekrény teszi még szűkebbé, rajta olcsó tusfürdővel. A flakon közel üres. A habszivacs már majdnem rongyos, a zuhanyrózsáról pedig tördelni lehet a vízkövet.

Nyögve kapom félre a fejem, mivel mindenfelé, de főleg az arcomba spriccel a forró víz, amint megnyitottam a nyikorgó csapot. Hátat fordítva és végig húzva a tenyerem az arcomon, lecsukom a szemeim. Mint mindig, az időérzékemnek most is sikerül eltűnni. Amire az ajtó hangos puffanásai emlékeztetnek. Összerázkódó vállakkal pattan ki a szemem.

Elmész a pokolba!

- Sejtem, hogy mennyire nehéz elhinni, de még mindig nem szöktem meg!

- Kifelé szökjön végre! Minél több időt töltünk ugyanazon a helyen, annál nagyobb az esélye, hogy megtámadnak! Gyerünk már!

- Jól van! Bírjon még ki néhány percet! – kapom le a szivacsot és a tusfürdőt a tartójáról.

- Ötöt kap, utána kirángatom!

- Nem verekedtem még meztelenül, de valamikor azt is ki kell, próbálni nem?

Valamivel később forogni kezd a kilincs, nem sokkal rá pedig erősödő puffanások kezdődnek. Ferde mosollyal kivárom, hogy újabb lendületet vegyen, majd elfordítva a kulcsot, kitárom előtte az ajtót. Kis híján felbukik.

- Higgadjon már le! – csattan a falnak az ajtó. – Három perc sem telt még el!

- Több, mint négy és ne szórakozzon velem.

- Mert különben mi lesz? Megöl?

Csak rajta, nézzük a főnököd mit szól majd hozzá.

- Kezd nagy lenni az arca. Talán élve kell, de ez nem jelenti azt, hogy pótolhatatlan.

Az ágyon olcsó, ránézésre használt, sötét ruhák hevernek úgy-ahogy kupacban. Kenguru zsebes pulóver, farmernadrág, sötétszürke zokni és bugyi, gumikesztyű, kissé karcos pilóta napszemüveg, baseball sapka. Arrébb nejlon zacskó.

- Mi baja a ruháimmal?

- Először is büdösek. Másodszor bujkálunk, nem pedig szarvarsa vadászunk. Harmadszor, az ember hiú. Szereti a tiszta, jó illatú, de főleg az új ruhát. Akin nem olyan van, azon szeretnek átnézni vagy érthető okból távol maradni. A bakancs marad, minden mást elviszünk majd felgyújtunk.

A büdös francokat!

Kikerekedő szemekkel pördülök meg és kapom hátra a fejem a torkom előtt kipattanó rugós kés pengéjétől.

- Nem kérés volt. Csinálja!

- Felőlem. Vigye ezt a vackot a torkomtól és menjen maga is zuhanyozni.

Elveszi, de nem zárja vissza. Helyette összefonja a karjait.

- Ne gondolja, hogy csak nekem volt rettenetes szagom. Menjen már! Az előbb még siettetett!

Ennek ellenére nem mozdul. Hosszú pillanatokig meredek rá, majd megrántom a vállam. Kibontom és az ágyra dobom a törülközőt. Zavar kissé, hogy milyen hűvös, mégis érdeklődő pillantással nézi végig, ahogy felrángatom a legjobb esetben sem igazán jó illatú ruhadarabokat. Végül úgy fordul el és vonul be a helyiségbe, mintha nem is léteznék.

Miért is ez a csalódottság Hailey? Elvégre csak úgy bámult nő létére, mint a vacsorájára nyálát csorgató hiéna. Fúj. Francért kellett belegondolni.

Amikor közel tíz perccel később kinyitom a szoba ajtaját, az első, ami szemet szúr, az a két férfi a Ford Escape mellett. Farmernadrág, bakancs, póló és bőrdzseki. Félhosszú hajak és háromnapos borosták. Negyvenes mindkettő. Talán testvérek. Inkább tűnnek kapuzárási pánikban a tini időkhöz visszanyúlt alakoknak, esetleg zsebmetszőknek, mint kiköpött maffiatagoknak. Lehajtott fejjel az Escape felé fordulnak, amikor rendőrautó fordul be a parkolóba.

Pedig ezek szerint nagyon is benne van a kezük valamiben. Viszont nem úgy néznek ki, mint akiket Smith eddig küldött.

Az utas, látványosan, gyanakvó pillantással néz végig rajtuk, mielőtt a járőrautó befordulna az iroda előtti parkolóhelyre. A magasabb férfi alig az után néz felénk, hogy eligazgattam a sapkát. Alina a füle mögé simítja a szálldosó fekete hajtincseit, majd felé bök az állával. Jobbról kerékcsikorgás és autó kürt harsan. Pillanatokkal később erőre kap a sípoló szél. A torkomba ugró szívvel engedem le a kezem. A férfi pedig érdektelenül elfordítja a fejét.

A rendőrök kiszállnak az autóból és szinte ugyanakkor nyílik az iroda ajtaja is. Megfogja a csuklóm és balra húz, ahol két fehér furgon parkol. Idősebb női hang szólal meg. Nem értem, hogy mit mond, de azért tippem lenne, mivel cipőkopogások rá a válasz. Ekkorra az autók takarásában az épület sarkához értünk. Amennyire tudom figyelem a másik két férfit is. Akik a járda felé indultak. Az iroda ajtaja kattan, a járőrök pedig kopogtatnak és szólongatnak. Guggolásba húz, úgy osonunk az Escape felé. Ezúttal felszólítanak majd benyitnak. Elérjük az autót. A férfiak már eltűntek az ú alakra épített épület jobb sarka mögött.

- Menjen az utas oldali ajtóhoz. Ahogy kinyitom beszáll és előrehajol. Két nőt keresnek, higgyék csak, hogy egyedül vagyok. Világos?

- Csináljuk már.

Az Escape felé int, majd, mint aki a szomszéd autó csomagtatóját zárta le, a terepjáróhoz megy. Várom, hogy a csipogva deaktiválódó riasztó miatt kiáltások harsannak akár az iroda felől is, mégsem történik semmi. Úgy jutok be az autóba és bukok előre, Alina pedig indítja be a motort majd tolat ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tennénk. Újra az a súly üli meg a mellkasom, mint a Martin házban a gardróbban bujkálva. Ugyanolyan dühítő a tehetetlenség. Ugyanolyan heves szívdobogás a torkomban. Ugyanaz az izzadó tenyér és a viszkető érzés is, hogy meg kell mozduljak.

Higgadj már le Hailey!

- Felegyenesedhet – vált sebességet valamivel később. – Higgadjon le, nem követtek.

- Nem, de fognak. Volt valami furcsa abban a két férfiban.

- Felismerte őket?

- Nem, fordítva viszont igen. De nem biztos, hogy engem, inkább magát. Bloomingtonban is követtek, amíg Smith fel nem bukkant. Ha ezek voltak, felismerték az autót, tudhatták azt is, hogy ki vezeti. Vagyis nem Smithnek dolgoznak. Abból ítélve, milyen szemmel méregették az utót, magát követik. Mindegy. A rendőr is felismerte az egyik férfit.

- Látványosan – vált ismét sebességet. – Na és?

- Honnan vagy miből szagolhatták ki, hogy ott vagyunk? – emelem meg a kezem.

- Az előbb mondta Hailey. Ha Bloomingtonban is ezek voltak, fel fog tűnni a Ford Crown Victoria. Viszont az a valószínűbb, hogy csak szerencséjük volt. Hagyja magán a sapkát.

Vagyis éppen te, a kémek gyöngye nem vetted észre, hogy a tegnapi hosszú úton végig követnek? Szerintem csak játszod a hülyét, mint a többi.

- Nem a két férfiról beszélek. 1970-es Dodge Charger két autóval mögöttünk jobbra. Katonai gyakorlósapka, kapucnis pulóver, borotvált áll. Szemben a kereszteződés baloldalán ezüstszürke Mercedes-Benz G Wagon. 1972-es ütött-kopott, Chevrolett Camaro mögöttünk, szintén sötétített üvegekkel.

- Sokáig tartott Hastingnek, hogy megtaláljon. A másik kettő?

- A Mercedes Smith autója, a Camarot viszont még nem láttam. Nem akar ámokfutásba kezdeni, hogy lerázza a három követőt, ugye?

- Már öten vannak és de. A Ford Crown Victoria az előbb fordult be a sarkon, a baloldalon álló járőr pedig most szól be.

- Kiszúrták a lopott rendszámot?

- Valószínűleg.

A lámpaváltás után kivár, mielőtt jobbra, rövid utcába fordulna, majd erősebben lép a gázpedálra. Néhány méter száguldást követően balra kapja a kormányt, kis híján elsodorva az éppen beforduló robogóst. Újabb bőgő motorral megtett rövid utca után pedig jobbra fordulva behajt a metróalagútba. Lekapcsolt fényszórókkal persze, mert minek is látni? Sikítva hánykolódok, kapaszkodva amit csak elérek, és csak imádkozni tudok, hogy ne hányjam el magam. Eközben az egyetlen fény a kürtölő metró. Mert minden valamire való őrült megteszi legalább egyszer nem igaz? Könyékkel kitörve az ablakot a fékpedálra taposva balra kapja a kormányt.

- Kifelé!

Kapkodva kitépem a biztonsági öv csatját, majd, éppen csak félredobva, kilökőm az ajtót. Még így is csak alig valamivel az előtt tudok kiugrani, hogy a szikrázva és iszonyatos fékcsikorgással érkező szerelvény az Escapenak csapódna. Iszonyatos a robaj, a fémes sikítás. Szinte megsüketít. Felrántva a szervízalagút bejárata felé taszít, ugyanekkor sodródó roncs felrobban. Megremeg a világ majd hangos ropogással törmelékek kezdenek hullni.

A szívem a torkomban dobog, az ízmaim forrón lüktetnek. Nem létezik más csak a lelki szemeim előtt vörös betűkkel villogó utasítás: fuss! Alig csapódik döndülve a vasajtó, a kisikló metró máris áttöri a betonfalat, minket pedig újra csak centik választanak el a haláltól. Nem is tudom, hogy hány méterrel később égő tüdővel és homályos látással állok meg, amikor nagy nehezen felfogom, hogy a szervízalagút valamilyen érhetetlen csoda folytán nem szakadt be tovább.

Zihálva támaszkodok a térdeimre és köhögve próbálok elég levegőhöz jutni. Hosszú időnek kell elteljen ahhoz is, hogy rendbe jöjjek, a beszédhez pedig még többnek. A rövidebbeket-hosszabbakat villogó, szikrázó, narancssárgás világítás éppen csak ahhoz elég, hogy lássak valamit. Az arcom előtt legyezve a porfelhőben újabb köhögő roham kap el.

- Maga teljesen őrült! Még Hasting sincs ennyire közveszélyes idióta, pedig ha valakinek, neki aztán tényleg nincs kint a négy kereke! Lerázhattuk volna őket! Autócsere és újabb néhány óráig békén hagynak! Ehelyett maga? Mi a jó francért kellett megölni több tucat embert hogy leléphessünk? Ami mellesleg nem sikerült, mert ezzel a fél várost idecsődítette! A pokolba is, magának ez ésszerű?

- Higgadjon már le! Figyelemelterelés kellett, más különben a házáig sem jutottunk volna el! Életben van nem?

- De ők nem! – meresztem rá a szemeim, eleredő könnyekkel. – Francba! Tudja jól, hogy eljutottunk volna! Autó csere, ezt felgyújtja vagy otthagyjuk valahol, majd irány California! Nem támadtak volna ránk, hiszen mindenki engem követ! Viszont hadd gratuláljak, sikerült elérje, hogy ez után az egész rohadt ország rendőrsége ránk figyeljen! A médiától a múzeumi biztonsági őrökig mindenki utánunk fog kutatni!

- Induljon! Legalább megvan az az előnyünk, hogy halottnak hisznek!

Mi bajod?

Széttárva a kezeim megpördülök.

- Mégis kicsoda hinne halottnak mi? – lököm szét a kezeim. – Smith? Hasting? A Tervező? Vagy a Camaro sofőrje? A két férfi a parkolóból? Akik ugyanúgy tudják, hogy csak megjátszotta, mint fordítva lenne? A rendőrség, ami azonnal kergetni fog, miután az első kamera vagy járőr lebuktatott? Na! Árulja már el, hogy kire gondolt?

Rohadt életbe! Rohadt életbe! Rohad életbe!

Belerúgok a törmelékbe.

- Örülhettek, ha a végére megúszom villamos szék alatt ezt a rohadt cirkuszt!

Sok mindent láttam és hallottam már az elmúlt hetekben, amitől a falra tudtam volna mászni, de a fegyverkattogás visszhangja messze föléjük kerül. Pillanatnyilag.

- Higgadjon! Le! Gyors megoldás kellett, ez volt az! Téma lezárva! Mozgás!

Komolyan nem hiszem el ezt a nőt! Tényleg Hasting-vet és Nicolast tartottam érzéketlennek? Jesszusom!

- Ezzel magyarázza a tömeggyilkosságot? Gyors megoldás? Komolyan? Kezdem azt hinni, hogy minden kém kattant gyilkológép – rázom a fejem horkanva.

Felszegett állal menetelek percekig dörömbölő szívvel; persze nem bírok csöndben maradni.

- Miért dolgozik az FSB ügynök a Tervezőnek?

- Nocsak, hajlandó hozzám szólni?

Elhiheted, ha rólad van szó, sok minden máshoz is hajlandóság kell!

- Ebben az országban két dolog tudja motiválni az embert. A hazaszeretet és a kapzsiság. Amilyen világot élünk, az utóbbi a kifizetődőbb. Tisztesen élni annyi, mint törvények közé szorítani magad és táncolni a bürokráciával. Ne legyen naiv Jackson, mindenki a Kardinálisnak dolgozik, akinek akár csak kis esze van. Minden olyan alulfizetett rendőr, akinek a veszélyességi pótlékja még a tank benzinre sem elegendő. Minden olyan politikus, aki rájött, hogy a nép megnyerésével üres köröket lehet csak futni, változást elérni viszont már nem. Minden olyan könyvelő, aki inkább a saját zsebét fizeti, mint hogy hizlalja azt az államot, ami amúgy semmibe veszi. Minden olyan munkás, aki konzervet lop a gyárból, mert amúgy a fizetéséből választania kell a családja etetése és a tető között a fejük fölött. Minden olyan lány, akinek nincs más mint az utca. Minden olyan vállalat igazgatója, akinek takargatni valója van a nyilvánosság elől. A zsebmetszőktől a sefteseken át az egymással marakodó bandákig, maffiaszervezetekig és a drog kartelekig. Zsoldosok, fél katonai szervezetek, jó néhányan a katonaságból magas ranggal. Szinte minden hírszerző ügynökségben ott van. Bárki, akinek szárad a lelkén vagy a kezén bármi is. Azt kérdezi miért dolgozom neki? Miért ne? A világ a jelenlegi formájában farkába harapó kígyó, az FSB pedig, mindegy, milyen hatékonyak a módszerei, egyre jelentéktelenebb szereplő.

Ezek szerint tévedtem, nagyon is beavatott vagy a Tervező ügyleteibe. Borzalmasabb halálod lesz, mint nekem, ha megtudja, hogy mindezt elárultad.

- Sokat megtudtam a motivációiról, köszönöm szépen.

- Nem tartozik magára, hogy miért dolgozom neki. Elfogadja, hogy így van és kész vagy sem. Nem érdekel.

- Mit akar tőlem? Valójában. A pendrive-ot maga is? Megölni Jerryt? Pénzt? Ugyanúgy kapzsi, mint a többi nem? Akinek csak az egyesek és a nullák számítanak. Mint Buton, Smith vagy a Tervező.

- El van tévedve Jackson. az igaz, hogy Jefferson Buton tényleg nem volt képes többen gondolkodni a számoknál. Viszont a szerencsétlen nem kapzsi, hanem munkamániás volt. Hagyta, hogy elvegye tőle a fiatalságát majd a házasságát is, míg csak az maradt neki. Vesztére. A Kardinálisnak sereg van belőle, de olyan, mint ő volt, egyetlen sem.

- Akkor minek kellett megölni? Ha annyira jó volt, akkor nem zsarolni vagy fenyegetni kellett volna, hogy hallgasson, de egyébként életben hagyni?

- Látom kezdi magát kinőni, és ragadt magáról Nicolasról vagy Hastingról. Ellenben kétlem, hogy közölte volna bármelyik a legfontosabb szabályt. Ne kérdez, ha nem akarod tudni a választ.

- Maga hozta fel a témát, szóval csak válaszoljon – fonom össze a karjaim.

- Megtettem Jackson. Ha nem akarod a választ, ne kérdezz. Buton olyasmibe ártotta magát, ami nem neki volt szánva.

- Vagyis?

- Deni Rivas részben összekötötte a Kolumbiai eseményeket a jelenleg is zajlókkal és ezt közölni akarta Roy Falin-val. Buton ellopta a levelet a bátyjától.

- Ez mikor volt?

- Mit számít az magának?

- Tudni akarom. Nem fog belehalni, ha elmondja.

Vagy de?

- Valamikor augusztus vége felé. Dátumot nem tudok – rántja meg a vállait. – Maga jön.

- Jerry augusztus 22-én trezort nyitott a nevemre a Mover of Destiniesben. Amiben Buton notesze volt. Feltehetően ő maga tette bele. Na a lopásnak 22-e után kellett megtörténjen, különben miért nem tette azt is a trezorba? A Tervező tudott róla. Úgy tudtam, hogy Buton a Tervezőnek dolgozott. Amit a fénykép is megerősít. De ha ellopta, pedig valószínűleg elég lett volna kérni, az azt jelenti, hogy megpróbált bezavarni a Tervező ügyleteibe. Ami megmagyarázza, hogy a tudása ellenére miért ölette meg.

- Rosszkor támadt fel hamvaiból a lelkiismerete, úgy van. Kilyukad végre valahol?

- Nem. Mit tudott volna Roy Falin tenni? Szól a főnökének, aki kineveti vagy kirúgja?

- Roy Falin beépített rendőr volt. Figyelt ugye arra, amit Butonról mondtam? Minél többet akar megtudni, annál biztosabb, hogy holtan végzi.

Vagyis Smith magára haragította a Tennessee-i rendőrséget?

- Miután lement a függöny a Tervező nyomorult macska-egér játéka előtt, mindkettőnket meg fog öletni, akár a fényképen szereplőket. Figyelt ugye, amikor legutóbb kifejtettem?

Végül pedig Jerryt majd, valószínűleg, Smith is.

- Magát igen. Sőt! Már most is halott, csak még senki nem húzta meg a ravaszt. Én viszont nem. Magával ellentéteben hasznos vagyok. Ebben az életben ez határozza meg, hogy felébredsz másnap vagy sem.

- Egyik oldalról információt vagy halált adsz, a másikról levegőt kapsz?

A rohadt életbe! Már megint Nicolast idéztem!

Groteszk, görbe vonalra húzódnak az ajkai. A legrosszabb, a szemeiben pillanatokra vidámság tűnik fel.

- Találó hasonlat.

Jesszusom.

- Tehát, Jefferson Buton miért is halt meg?

- Miért teszi fel újra azt a kérdést, amit az előbb válaszolt meg?

„Az ismétlés a tudás anyja, a bosszantás pedig az anyósa" – szabad fordításban ez a Nicolas-val folytatott beszélgetéseknek.

- Éppen azért, mert én és nem mega válaszolt rá. Tehát?

- Gondolt arra, hogy esetleg nem tudom?

Kicsit sem. FSB ügynök vagy, az a munkád, hogy tudj.

- Gondoltam, de nem hiszem el. Szerintem Buton volt a legokosabb az áldozatok közül.

- Ezt abból szűrte le, hogy könyvelő volt?

Mert ha értesz a matematikához, az egyenesen arányos azzal, hogy okos is vagy?

Jobbra, balra mozognak az íriszeim, miközben nézek, de nem látok.

- Adja a fényképet.

- Nem érünk rá – rázza meg a fejét.

- Csinálja!

- Felőlem – nyúl a dzseki szegélye alá, felém emelkedő pisztollyal.

A kezembe csapja, miközben int a fegyverrel.

- Ne csak a szája, a lába is járjon!

- Smith nem sorban halad a gyilkosságokkal. Azt már tudom, hogy a megöletésük oka Mover of Destiniesben betöltött munkakörük. Viszont hogy a Tervező miért ugrál a jobbra haladó ikszelgetés helyett, már nem.

- Fontossági sorrend – horkan.

- Hogyne, ami Benjamin Blake esetében még stimmelne is, a pendrive, vagyis a kulcsfontosságú információk miatt. Valószínűleg Blake lehetett a feláldozhatók közül a legveszélyesebb a tervre, ezért, amúgyis elvarratlan szálként, belőle lett az első sakkfigura – rándul meg az arcom. – Viszont Jefferson Buton, aki a legfontosabb belső ember volt, miért a harmadik áldozat lett? Miért volt nála fontosabb Sarah Martin és Jhos Brown?

A titkárnő és az autószerelő.

- Nem volt. Buton szeptember 1-ig kapott időt a notesz befejezésére. Nem teljesítette, Martin ezért előzte meg.

- Állj, hé! – kapom fel a susogó fényképet. – A trezort Jerry augusztus 22-én nyitotta.

- Mintha már említette volna nem? Na és? Miért következik ebből az, hogy Buton naplója is akkor került bele?

- Vagyis a fénykép nem ugyanaznap készült, mint a hátoldalára írt dátum – ugrik ráncokba a homlokom. Hallgasson, tudom, hogy már ezt is mondtam. Rendben. Jefferson Buton és Sarah Martin helyet cserélt.

Összeugró szemöldökökkel meredek magam elé.

- Ezek szerint a fontossági sorrend Blake, Buton és Martin? Informátor, pénzmozgás és névlista? Mondjuk. A következő rózsás áldozat Mcgoven majd Filoni volt. A Tervező ugyanúgy kiemelte kettőjüket, mint Rivast és Falint. Vegyük csak az elhidegült házaspárt. Talán ők is helyet cseréltek? A fontossági sorrendben Filoninak kellett volna a negyediknek lenni, mivel ő kezelte a pénzszállító autók be és kipakolását figyelő kamerarendszert?

- Feltűnt, hogy úgy beszél a Kardinálisról mintha valaki lenne?

- Hahó? – nézek vissza a vállam felett, ismét a fényképet susogtatva, mielőtt elraknám. – Az is.

- A Kardinális nehéz, sokat követelő szerep.

Te is kezded? Hasting is próbálta beadni, hogy a Tervező nem több, mint báb a bűnhálózat felső polcán.

- Még mindig nem árulta el, hogy miért dolgozik a Tervezőnek. Nem hiszem el, hogy a pénzért, mert ahhoz az Oroszok szerintem bőven eléggé megfizethetik. Ráadásul az életével is játszik, ha az FSB akár csak megsejti.

- Nem figyelt – sóhajt a fejét ingatva. – Már mondtam, hogy így vagy úgy, de a Kardinálisnak dolgozik minden és mindenki. Az FSB, a CAI, az FBI, én, Nicolas, Hasting, még Jackson is. De ha ennyire érdekli a motivációm, az igazság érdekel.

Magadfajtát az igazság? Hadd ne higgyem el.

- Ugyan miféle igazság?

- Ha legközelebb találkozik Loréna Caterinával, Ethan Nicolas-val és a kedves bátyjával, kérdezze meg, hogy mi történt 1992. december 10-én. Most pedig induljon tovább!

Elmosódott, visszhangos kiáltozásokat hallok messze mögülünk. Ekkorra újabb, jóval rosszabb állapotú, rozsdavörös fémajtóhoz érünk. Olyan lassan fordítja el a rozsdás kulcsot, amennyire csak tudja, miközben az ajkai elé emeli a pisztolyt. Halk nyikorgással tolja be, mire kikerekednek a szemei. Gyorsabban nyitja ki és azonnal betuszkol. Vissza kapva a fejem még éppen elkapom a pillanatot, amint zseblámpa fénye villan. Alina óvatosan, de kapkodva csukja be az ajtót, majd a kattanásból ítélve visszazárja az ajtót.

Hé! Teljesen elment az eszed?

Várok a ránk telepedő sűrű sötétségben. Ismét rám tör az az átkozott viszkető érzés, hogy meg kell mozdulnom. Mozgatni kezdem az ujjaim, mintha zongoráznék. Valamennyit segít, de nem akar csillapodni a késztetés. A világosság az ajtó alatt egyre erősebb. A bakancsok kopogásaiból arra következtetek, hogy legalább öten vannak. A suttogó szavakat valószínűleg akkor sem érteném, ha nem Oroszul beszélnének. Valamelyik rápróbál az ajtóra. A kilincs többször nyikordul. Mormol, mire vakkantott választ kap. Utasítás lehet, mert nem erőlteti tovább. A következő pillanatban erős döndülés éri a vasat, nekem pedig az ajkaim elé kell kapnom a kezem, hogy ne sikkantsak.

- A lábnyomok szerint itt vannak.

Ronda Angol szavak Orosz akcentussal. Még Alináénál is bántóbb, mivel dörmögő férfi hangon hangzanak el.

- Akkor feszítővas kell. Hacsak nem tudsz zárat föltörni.

- Jól van. Hárman visszamegyünk az autókhoz. Ti nézzetek körül. Azt hiszem, ott van másik ajtó is. Nézzétek meg, hátha szerencsénk lesz.

Vagyis nem Alina félék.

Sercegés, majd a kopogások a betonpadlón. Két irányba indulnak. Amikor mindkét hang eltompul, újra kattanást hallok. Halkabban, mint az előbb.

- Maradjon itt. Visszajövök.

- Mire készül? Ezek rendőrök.

- Higgye el, több sejtelmem van róla, hogy mit jelent rendőrgyilkosnak lenni, mint gondolja. Egyetlen pisszenést se!

Fémesen súrlódó neszezés üti meg a füleim, majd két apró kattanás. Olyan lassan nyitja ki az ajtót, hogy a nyikorgásból alig hallani valamit. Amint kisurran, a beszüremlő fény megvilágítja a vállait és pillanatokra megcsillan a pisztolyon.

Jaj ne! Mire készülsz te őrült?

Nem hallom a lépéseit, sem pedig a lövéseket. A betonnak puffanó testeket annál inkább. Utálom ezt az érzést, ami feszítve a mellkasom, uralkodik rajtam. Hosszú perceknek tűnik, mire visszajön. Továbbra is óvatosan, de már valamivel nagyobb lendülettel nyitja tovább az ajtót. Fel kell kapjam a szemeim elé a kezem. Félárnyékos arca és bántóan csillogó zöld szemei, keretezve a sötét, kissé kócos hajával, mint a szenvtelen gonoszság maga.