Indiana, Bloomington; Bitner Woods
2012. szeptember 22.
szombat
21. 00

Egyértelműen különleges, de valahol furcsa is az élmény, amikor az őszi éjszakában vezetek. Van egyfajta megnyugtató hatása, közben viszont ott van a halvány rossz sejtelem is, hogy történni fog valami. Amire a motor zúgása, a rugók nyikorgása, és az árnyékok mögött neszező természet még rá is erősít. Felfogom az elsuhanó kresz táblákat, a fatörzseket és a közölük fénylő szempárokat, a szalagkorlátot, viszont nehezen megy foglalkozni velük. Mert folyamatosan Jerry, Loréna, Ethan és a Tervező jár a fejemben. Az, hogy Jerry és Ethan ismerik egymás. Jobban, mint azt Ethan sugallta. Nem tudom, hogy miért lepődőm meg még most is, vagy foglalkozom vele vállrándításnál tovább. A szél leveleket sodor a szélvédőnek. Vöröseket, barnákat és sárgákat. Más-más formák, amikben csak egyvalami a közös van. Halottak.

A 446-os úton haladunk a néha több tíz méter magasba törő lombhullatók és örökzöldek között. Ritkán és jellemzően nem túl lelkesen kivilágított szakaszon. Ahol benzinkút vagy más épület áll, bezzeg karácsonyi díszragyogással vendégelik meg az erdő vadjait. Senki nem szólhatott nekik, hogy szeptember közepén még nagyon nincs itt a karácsonyi időszak.

Az enyhe balkanyar egykor talán vörösesbarna híd felé irányít. Tipikus múlt századból itt felejtett bizalomgerjesztő építmény rozsdás pillérekkel és korhatag talpfákkal. Két méterenként lyukacsos burák alól izzók villódznak. Milyen meglepő, egyik-másik, jellemzően az építmény közepénél, nem világít, míg a többiek néhánya szikrázik.

Mintha horrorfilmbe csöppentem volna. Csak ez a valóság címet viseli.

A beteges, borostyán sárga fényük szinte ahhoz is kevés, hogy a talpfáig lejusson. Közelebb érve a fogyó hold és a csillagok fénye nem csak a rozzant híd külsőjét, de az alatta zúgó folyót is kirajzolja. Megdobban a szívem és kikerekednek a szemeim, amikor a talpfák recsegni-ropogni kezdenek; ezért padlóig nyomom a gázpedált. A 2006-Hummer H1 motorja, mint valami láncát tépett szörnyeteg, úgy bődül fel. Hatalmasat sóhajtok, amikor épségben jutok át, és a híd nem szakadt be. Az ezüstös éji fény viszont rámutat, hogy jó néhány talpfa a folyó martaléka lett.

Bloomingtonba hosszúan, de nem meredeken lejtő, enyhén kanyargó út vezet be. Hatalmas fák és bokrok végtelenje alkotta árnyas folyosóról. A híd óta percek teltek el, kezdtem már hozzászokni a baglyok huhogásához. Pedig a frász kerülgetett, amikor valamelyik elkezdett rikácsolni.

Tipikus, csendes amerikai kisváros, ahol a régen letűnt építészeti stílusok aggastyán épületei a mai és a viszonylag modernebb társaikkal keverednek. Kertes családi házak, ragyogó kirakatok, cégérek, téglaépítésű vagy acél szerkezetű raktárak, üveg irodaházak. Betonjárdák, kicserepesedett, fakó aszfaltút. Az első házak még meghitt, sőt, ódon hangulatot árasztanak a narancssárgás fényeikkel, az utcalámpák mögött húzódó fehér kerítésekkel és a falatnyi előkertekkel. Viszont beljebb már megjelennek a graffitik, a szemetes utcakép és a neontáblák, virító fényekkel.

Nyüzsög a mobiltelefonja villódzó képernyőjébe belefeledkezett emberektől. Akik, kis túlzással, csoszogó díszletként vannak csak jelen. Pislognak kövéreket, amikor egyik-másik autós, káromkodva természetesen, rájuk dudál. Ehhez képest Bittner Woods környéke, ha nem is sok mindenben, eltér. Modernebbek a házak, szebbek az udvarok és szinte mindenhol ki van világítva. Nincsenek szél fúta nejlon zacskók, bizalomgerjesztő sikátorok, használt autó kereskedés sem graffitis üzletek. A járdákon már csak néhány képernyő mögött lebegő arc lézeng.

A rádióban a CNN fél órája közölte le a hírt, hogy bejelentés alapján a rendőrség megtalálta Andrew Filoni holttestét. A hátsóudvar olyan pontján, amit a házból csak nehezen lehet látni. Érdekes, éppen itt nem pedig Illinoisban.

- Jó estét hölgyeim és uraim! Matt Jones vagyok, önök a CNN esti adását hallják. Andrew Filoni holttestét 2012. szeptember 22-én az Indianai belli Bloomington Bittner Woods nevű városrészében találták meg, nyolc óra huszonöt perckor. Az E Pine Ln nevű utcában. Az áldozatra a családjával percekkel korábban rokonlátogatásból hazatért családfő talált rá. „A kerítés aljához csúszva ült az arcára merevedett rettegés maszkkal" – elmondása szerint. A nyomszakértők azt nyilatkozták, hogy öt golyót kapott. A térdhajlataiba, a lapockái közé és a tarkójába. A jobb lába ki volt nyújtva, miközben a bal, félig behajtva, keresztezte azt. Mint aki meg akart fordulni a halála előtt. Annak ellenére, hogy a rendőrség számított az eredményre, megvárta a ballisztikai jelentést. Kilencmilliméteres Smith and Wesson volt a gyilkos fegyver. Ami meglepő, sőt, tekintettel a környékre, határozottan különös, hogy fültanúja ennek az esetnek sincs. Ami pedig még inkább az, hogy Andrew Filoni teste mellett injekciós tűt is találtak, Morfium maradványaival. A tűszúrás viszont post mortem. Különös továbbá, hogy az áldozat ölében hagyott rózsaszálon nem voltak levelek sem tövisek. A gyilkos fegyvert vagy bármi más bizonyítékot ezúttal sem találtak. Andrew Filoni a Mover of Destinies munkatársa volt az informatikai részlegen.

Legalább öt perc telt el az óta, hogy kikapcsolta a rádiót, de még mindig zsong a fejem.

- Minek hozta ide?

- Ide?

- Ne játssza a hülyét. Nyilván tudja maga is, hogy Andrew Filoni még a felesége, Rebecca Mcgoven halála napján elmenekült. Méghozzá Illinoisba a szomszéd szerint. Mit keres Indianaban, ráadásul éppen itt? A középosztálybeli banki alkalmazott a gazdag negyedben. Ha bujkálni akarsz, olyan helyre jössz, ahonnan legalább annyira kilógsz, mint mi ezzel a böhöm döggel?

- Attól függ, hogy kik elől bujkálsz – szívja meg Hasting ezúttal a cigarettáját. – De hazudhatott is. Ezek szerint Filoninak meglehetett a magához való esze. Mit tenne, ha meghalna a férje és pontosan tudná, hogy maga lesz a következő? Nyúlcipő nem igaz? Ha pedig valaki rákérdez, hogy hová ilyen sietősen, nem az igazság lenne az első, ami eszébe jut.

Nem tudom mi másra számítottam, de te sem vagy kevésbé érzéketlen barom, mint Ethan.

- Pontosan, mivel összeroppannék a fájdalomtól és még csak arra sem bírnám rávenni magam, hogy a küszöbön kitegyem a lábam. Nem hogy egészen a szomszéd államig iszkoljak. Ennyit még a régen elhidegült házastársnak is éreznie kellene. De ha tudnám, hogy csak idő kérdése és meghalok, akkor talán azzal is tisztában lennék, miért. Akkor pedig feltenném a kérdést, hogy miért ő nem pedig én, aki a Mover of Destiniesnek dolgozok? Márpedig szerintem Filoni nagyon is tudta, hogy miért halt meg a felesége, vagy ő miért fog.

Sebességet váltva oldalra pillantok.

- Tud követni ugye? Vagy tisztázni kell azt is, hogy a Tervező miért öleti meg az áldozatokat?

- Most mondta, a bank a kapcsolat.

Tehát a válasz, igen. Egyszerűbb lenne, ha ezt mondanád.

- Tennessee-ben a Sunset Lookout kilátó tetején borítékot találtunk. Idézettel, benne kulccsal és verssel. Vagyis mehettünk vissza Cookeville-be. Jefferson Buton munkahelyére azaz a Mover of Destinies bankba. A kulcs trezorhoz tartozott, amit Jerry nyitott a nevemre 2012. augusztus 22-én. Benjamin Blake halála, azaz a nyomorult cirkusz kirobbanása előtt. Pénz és Jefferson Buton notesza lapult benne. A notesz nagy része személyes írás, leginkább a munkával foglalkozik. Viszont mást is találtunk benne. Tranzakció lista a Kardinális és fél tucat ember között. Köztük kifizetéssel az első két áldozat nevére. Jerry és Buton szövetkezett a lista összeállítása érdekében, az előbbi állítólagos elrablása előtt. Ebben segítségére volt Benjamin Blake. Sarah Martin a bank titkárnője. Roy Falin és Deni Rivas, mint alkalmazott.

Tűnj már el végre az ócskavasaddal, nem kapok levegőt!

- Rebecca Mcgoven rájött, hogy az elhidegült férje miben sántikál. Filoni bankszámlamozgása szerint rendszeresen nagy összegeket utalt át neki. Ezt találta meg nála a rendőrség a halála után, ha figyelte a CNN adást.

- A jó öreg zsarolás – fújja ki a cigarettafüstöt kuncogva. – Sosem megy ki a divatból.

Mély levegővel rándul meg az arcom.

De ettől még igaza van.

- Ködösítés, hogy Andrew Filoni az informatikai részlegen dolgozott – intek a rádió felé. – Járt a Martin házban utánunk jól sejtem?

- Igen, és igazán hagyhattak volna maguk után nagyobb rendet is.

- Emlékszik még, hogy milyen állapotban hagyta a New Orleansi motelszobát, miután elrabolt?

- Azt hittem, inkább el akarja felejteni – kuncog ismét.

Itt ülsz mellettem, mégis hogy tudnám?

- Többek között laptopot és pendrive-ot hoztunk el – horkanok. – Utóbbin csoportképet találtunk. Ne kérdezze, hogy ilyesmit miért árul el a Tervező. Most nem is fontos. A kép a Mover of Destinies előtt a lépcsőkön készült. Rajta van minden eddigi áldozat.

- Sorban halad?

- Nem.

- Emlékszik még a képre?

- Dehogyis, rögtönözve dobálózok a szavakkal. Jesszusom. A járdán hárman állnak. Férfi lehajtott fejjel. Fekete, széles karimájú kalap és halszálka csíkos öltöny. Jerry Jackson és John Smith. Vagyis Danial Krage. Tud az augusztusban Kolumbiában történtekről?

- Hallottam róla ezt és azt.

Persze.

- Jó magának. Az első lépcsőfokon Benjamin Blake, Sarah Martin, Jefferson Buton és Rebecca Mcgoven áll.

- Eddig sorrendnek hangzik.

- Megtenné, hogy nem szól bele? Komolyan megköszönném. Na. A második lépcsőfokon Roy Falin, Deni Rivas, Jhos Brown és Andrew Filoni. Jhos Brown és Sarah Martin együtt halt meg. Roy Falin és Deni Rivas pedig Jefferson Buton után. A harmadik lépcsőfokon még kéttucatnyi ember áll. A nevüket nem ismerem.

- Azt feltételezi, hogy a képen szereplők benne voltak valamiben, ami, feltehetően, hátrányosan érinti a Mover of Destiniest?

- Arra hajlik a dolog. Jhos Brown autószerelő volt Alabamában. Benjamin Blake idegenvezető New Orleansban. Rebecca Mcgoven nem tudom, mivel foglalkozott, viszont annyi biztos, hogy nem a Mover of Destiniesnek dolgozott.

- Mcgovennek a zsarolás miatt kellett meghalni. Érhető, elvarratlan szál – fújja ki a füstöt. – Amúgy semmivel. Munkanélküli volt, bő két hónapja azt hiszem. Követnek.

Már te is kezded?

- A járőrre gondol két autóval hátrébb? Majdnem az óta jön utánunk, hogy beértünk Bloomingtonba.

- Arra és a párhuzamos utcában haladó Ford Crown Victoriára, igen. Nehogy gyorsítson.

- Pedig éppen ámokfutásba készültem kezdeni – forgatom a szemeim. – Elfüstölögte a maradék eszét is? Ha átlépem a sebességhatárt tarkón lőnek.

- Kicsit túldramatizálja, de tény, hogy nem lenne érdemes.

Kösz a semmit.

- Lapozzunk. Minek megyünk oda, ahol Filoni előkerült? Ha azt forgatná, hogy betör körülnézni, verje ki a fejéből. Nyüzsöghetnek ott a rendőrök és túlságosan sűrűn lakott a környék is. Egyébként ha a Tervező a kezünkre akar játszani valamit, akkor azt máshol fogja megtenni.

- Úgy lenne?

Tényleg keringőzni akarsz a nyilvánvaló felett?

- Hasting, ne már! – döntöm előre és ingatom a fejem. – Az elmúlt hetekben nem számított hogy hová mentem Ethannal, sem a váltogatott autó, Smith mindig mindenhol megtalált. A kamerák mellett a Tervezőnek mindenhol vannak emberei. Ne legyenek illúziói, ebben a pillanatban is tudják hogy merre járunk.

- Pillanatnyilag igen. viszont Kentuckyba nem követtek.

Figyeltél te arra, amit mondtam?

- Az eheti vers még nincs nálam. Futár hozza, de a borítékon, mint tudja, nincs címzett, feladó és így tovább. Legutóbb kifigyeltük, Smith a futár. Na. Vajon olyan helyen hagyja, ahol a rendőrség vagy bárki más rátalálhat? Sőt! Tovább megyek. Amit eddig tapasztaltam a gondolkodásából, az alapján a Tervezőnek éppen az áll az érdekében, hogy a rendőrségnek minél kevesebb szerepe legyen a macska-egér játékában. Mivel pedig a következő lépés az övé – vonom meg a vállaim.

- Örömmel látom, hogy tévedtem – kuncog újra, kidobva az ablakon a csikket. – Mégiscsak ragadt magára valami Nicolastól.

Jobban jársz, ha nem emlékeztetsz rá.

A mellettünk haladó öreg, sötétített ablakú Land Rover Defender bevág elém és a fékpedálra tapos. Éppen csak, de így is a frászt hozza rám. „Nemo kapitány" – írja a matrica a hátsó ablak jobb alsó sarkában.

Utálom, amikor ilyesmiben van igazam.

- Hisz maga a véletleneben?

- Jobban jár, ha maga se. Kövesse.

Vált a lámpa, viszont a Defender nem hajt tovább azonnal. Mintha a sofőr mással lenne elfoglalva. Még az után is már-már sétatempóban halad, hogy balra fordult a kereszteződésben. Már a második villanyoszlop alatt haladunk el, amikor gyorsít. A Ford Crown Victoria ép akkor húzódik a padka mellé, ahogy elhajtunk az újabb kereszteződés előtt. Baseballsapkát visel a sofőr, a fejét lehajtja. A járőrautó befordul utánunk, viszont két házzal mögöttünk megáll a sikátor előtt. Villogni kezdő, néma szirénával.

- Szerintem ez nem Smith.

- Mert ez nem Mercedes-Benz G Wagon? Miért ne lenne?

Logika. Kipróbálhatnád.

- Az utolsó Nemo kapitányos utalást Jerry hagyta hátra. Ami a családi Jackson házhoz vezetett. Olyan könyvhöz, amit ő kért kölcsön majd pedig oda vitt vissza. Boríték volt benne fényképekkel. A murvával felszórt út a kilátó felé. Great Smoky Mountains National Park, Tennessee. Színes és gyenge minőségű fotók. Cortny... Irina tart a rét felé. A második fényképen Ethan, Ray és én. A harmadik ráközelít a megfigyelőtoronyra, ahová Smith ment.

- Gondolja Jerry Jackson lehet az? Miért jönne elő a biztonságos árnyékok közül? Hailey, ez kicsit gyenge lábakon áll.

Te már csak tudod milyen az.

- Én sem hiszem, hogy Jerry lenne az. Inkább az a logikus, hogy Smith embere, az utalás pedig nem több, mint figyelemfelkeltés.

- Valószínbű igen, de mitől logikus?

- Túl sokat beszél. Alabama, Missouri, Arizona?

A Defender jobbra fordul, halad néhány métert, majd megáll az út közepén. Kiteszi az indexet balra, viszont tovább hajt.

- Úgy látom, megérkeztünk – int a jobboldali padka felé. – A nyakam rá, hogy csapda lesz.

Tényleg?

- Bejelzett a radarja?

- Úgy is mondhatjuk. Tapasztalat. Nem gyanús, hogy mennyire egyértelmű? Túl közel vagyunk a rendőrségi blokád alá vont sikátorhoz. Miért ölte volna meg itt, hogy utána átvonszolja oda? Ez nem a Kentucky-i külváros pereme, ahol percenként akad egy-két autó, és ha kell, akkor is eltudsz bújni a fák mögé az árnyékba.

- Mindketten tudjuk, hogy nem ölhette meg itt. Hahó, mi volt a gyilkos fegyver? Már volt róla szó, hogy a környék sűrűn lakott. Még sincsenek tanúk. Nem maga az MI6 ügynök?

- Újabb légből kapott mutogatás?

- Fogja be. Másodszor, idevezetett nem? Nyilván nem szórakozásból. De nem is ez a lényeg.

Leállítom a motort majd apró fintorral rántok a recsegő kéziféken.

- Hát akkor mi?

Rettentő értelmes kérdés a rettegett elefánttól a porcelánboltban.

- Mintha nem az előbb beszéltünk volna róla, hogy Andrew Filoni nem hazudott a Illinoisról.

- Továbbra is lóg a levegőben a nagy kérdés: Smith miért hozta át másik államba a holttestet? Minden rózsa a lakhelyéhez közel vagy legalább abban az államban került elő. Mit akarhat ezzel a Tervező?

Megrázza a fejét.

- Mindegy, ez nem vezet sehová.

Nyilván azt, hogy Indiana is fontos valamiért. Ha követi az eddigi logikáját, akkor valamilyen hely, amihez köze van Jerrynek. Viszont az egyetlen, amiről tudok, az nem Jerryt, hanem Cortnyt, azaz Irinát érinti. Két éve a Community Hospital East nevű kórházba szállították az autóbalesete után. Lehet, hogy ez csak félrevezetés? Mert minek akarná, hogy olyan helyszínre menjek, amihez Jerrynek csak közvetetten van köze?

Kopognak és ropognak a bakancsaink a ritkás avarszőnyeggel lepett aszfalton, majd a járdán. Az alumínium csövekből hegesztett kapura dróthálót feszítettek ki, a zárva tartásáról vaslánc és böhöm, ormótlan vaslakat gondoskodik.

- Remek – nyúl Hasting sóhajtva a ballonkabátja belső zsebébe. – Imádok sötétben zárat feltörni. Dohányzik?

Mi bajod?

Úgy meredek rá a homlokom ráncolva, mintha érthetetlenül zagyválna.

- Tessék?

- Fogja – veszi át a másik kezébe a vasszögeket és ugyanabból a zsebből cigarettás dobozt nyom a kezembe. – Van öngyújtója, ha jól gondolom. A másik karját emelje maga elé, a másikat tegye rá, mint aki érdeklődik az iránt, amit mondok, de nem bízik bennem. Szóljon, ha bármi mozgás van. A dobozt pedig tegye vissza a kabátzsebbe.

Na, ezt nem lesz nehéz eljátszani.

Alig hogy sercen az öngyújtóm, amint munkához lát. A cigaretta tompa narancssárgás vörös fénybe vonja a fél arcát és részben a lakatot is. Hosszan fújom ki a füstöt, egyik majd a másik utcasarok felé rebbenő szemekkel. Jobbról motorhang üti meg a füleim. Távoli, de erre tart. A fényszórók akkor vetülnek a kereszteződésre, amint kattan a lakat. Ismét megszívva a cigarettát mellé lépek és megpaskolom a kezét.

- Hallom én is, hagyjon dolgozni.

A csuklómért kap, miután kapkodva félig levette a láncot. Az árnyékba terel, majd tessék-lássék módra visszateszi. A lakatot viszont belülre. Alig tud elslisszolni a fellobbanó keresőfény elől. A járőr lassít, csaknem megáll, a fény a Hummer, majd a kapu felé fordul. Kapkodva dobom a földre és taposom el a cigarettát, olyan halkan, ahogy csak tudom. Ami a morzsalékos beton miatt nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Az autó még mindig áll, a keresőfény pedig arra tolódott, ahol, kerek szemekkel, rejtőzők.

Ezek tudják, hogy éppen itt vagyunk. Pedig a Hummer méterekkel arrébb parkol.

- Na végre – horkan Hasting, amint a motor végre ismét felzúg. – Jöjjön. Nem lesz sok időnk. Elég régen cirkálhat már, csak idő kérdése, hogy mikor fog feltűnni a kapun a változás. Bármi ötlet, hogy Illinoison belül merre lehet Filoni halálának a helyszíne?

- Jerry Champaignba járt egyetemre. Csak ötlet, de ha a Tervező továbbra is követi azt az átkozott szokását, miszerint az államok kötődnek Jerryhez, akkor ott lenne érdemes kezdeni a keresést. Talán csak nyomott találunk, de az is lehet – vonom meg a vállaim. – Jerry arra az időszakra házat bérelt ott. Kisváros. Ha bujkálsz, ideális lehet.

- Nem vitatkozom, viszont felmerül a kérdés, hogy Filoni honnét tudott a házról? Illinoisban több kisváros is akad, miért éppen oda ment volna?

- Ki mondta, hogy odament? Elkaphatta máshol is. Azt kérdezte, hol halhatott meg. Macska-egér játék dereng? Ha ez az őrületet nem csak a Tervező hanem Jerry műve, márpedig nyilvánvaló, akkor az a ház is felmerült.

Keserű epe árad szét a számban, amiért a kettőt ugyanazon a lapon emlegetem; és valahol valami a bensőmben el is törik.

- Viszont Filoni lőtt sebeiből ítélve inkább arra tippelnék, hogy menekülés közben kaphatta el.

Azt utcalámpák hideg fénykörei úgy veszik körbe az elhagyatott és valószínűleg lebontásra ítélt házat, hogy mindenhová jusson fény. De nem egyformán. Méterekkel a kaputól újra a kabátjába nyúl. Amikor felvillan a lámpa fénye, megrázkódó vállakkal lépek hátra. Mivel éppen lendítettem azt a lábam, kis híján felbukok. Ismét az az átkozott fektetett nyolcas. Szakadozottan rajzolta a belső falak egyikére barnásvörösre száradt vérrel. A szaga tompa, sokkal inkább, mint a házam alatti alagútban találtnak, holttest pedig nincs. Vagyis Filoni vére. Ethan azt mondta, nem hiszi, hogy Smith a kartell tag lenne. Ray pedig azt mondta róla, hogy jól képzett bérgyilkos. Tehát a kartell jelét a rendőrségnek szánja. Elterelés. De miért hozta ide Filoni testét, mielőtt a hátsó kertbe vitte? Bőven kockáztatva vele a lebukást. Még akkor is, ha a szomszéd házak mind lakatlannak tűnnek.

- Rohadt életbe – fújtatok.

- Szép emlék?

Bele borzongva összehúzza magán a kabátját.

- Fene essen a szeptemberi estékbe. Kezd hűvös lenni.

Mit vártál a hónap közepén? Pulóver nélkül a szövegkabát sem mindenható. Brit létedre illene tudnod.

- A legkevésbé sem jó és maradjunk is ennyiben. Lejött utánunk az alagútba, pontosan tudja, mit is jelent és hogy nem ez az első.

- Moreno kartell. Szesz, lopott elektronikai árú, ember és főleg drogkereskedelem Amerika nagy részében és Spanyol országban működik. Louis Moreno ül jelenleg a hullahegy tetején.

Az arcomba világít azzal a vacakkal.

- Nem látom, hogy meglepődött volna.

- Először is, ne világítson a szemembe. Amikor megtaláltuk az alagútban, Ray felismerte a jelet. A házam korábbi tulajdonosai szintén a kartellnek dolgoztak. A nevük nem hangzott el. Viszont az elmúlt hetek után nem sok miden tud meglepni.

- Ha azt hiszi, hogy mindent látott, jobban jár, ha kiveri a fejéből. Még a felszínét is alig kapargatta meg a valódi világnak kedvesem.

- Az arcát fogom megkapargatni, ha nem érti meg, hogy ne hívjon így – zuhannak le a vállaim.

- Az üres fenyegetéseknek nem sok...

A zseblámpa hangosan kopogva, ugráló fénnyel repül arrébb, dús porfelleget verve fel.

- Éppen eleget figyelmeztettem.

Arrébb lépve felemelem a lámpát.

- Nicolas mellett nagyon megnőtt a bátorsága – dörzsöli az arcát fájdalmas fintorral. – Pedig még most is ugyanaz a tapasztalatlan lányka, a gazdag katonacsaládból, mint eddig.

Talán igen! Na és?

- Minek nevezett? – fordulok sarkon sercegve.

- Olyan gyereknek, aki néhány hét után azt hiszi, hogy mindent tud a felnőttek csúnya-csúnya, véres valóságáról.

Felém löki az állát. A pillantásában fej-fej mellett fut ironikus versenyt a jó kedv és a komorság.

- De valójában csak elhiszi magáról. Ébredjen már fel! Nicolas csak azt árulta el vagy mutatta meg, ami éppen az érdekében állt!

- Miért is akar ennyire Ethan ellen hangolni, és mi a franc baja van vele? Ne jöjjön a ködösítéssel vagy általánosítással, mert Ethan is ugyanezzel a hangsúllyal beszélt magáról! Nyilvánvaló, hogy személyes ellentétről van szó! Mit akar a hirtelen témaváltással? – szegezem a mellkasának a fényt

- Felejtse el. Nem érünk rá.

Na, ezt nem!

- Hát pedig kénytelen lesz! – lököm sziszegve a mellkasának a zseblámpa végét; jeges súllyal a gyomromban. – Maga hozta fel.

Kimeresztett szemekkel hajolok hozzá közelebb. Amitől még nem fog el az émelygés.

- Beszéljen!

- Előbb maga – fonja össze a karjait. – Mi volt Nicolas meséje?

Terpeszbe rakott lábak, megfeszülő hát és vállak. A tekintete pedig, amiből elriadt a vidámság, szinte feneketlen tengernek teszik.

- Kétezer-tizenegy augusztus. Irak. Két nappal a terrorista tábort elleni támadás után az egyedüli túlélő Ethant magához hívta a felettese. Választás elé állította: önkéntes leszerelés vagy hadbíróság. Azért utálja, mert maga tehet a hadseregből való kicsapásáért.

- Maga is érzi az ellentmondásokat? Nicolas soha nem is lett tagja a hadseregnek, és annak sincs semmiféle dokumentált nyoma, hogy valaha is járt volna a bázison. Egyedül a fénykép. Ethan Nicolas hazug kígyó.

Mondasz is valamit, vagy csak újra elmondod az unalomig fújt üres frázisokat?

- Igen-igen, mintha említette volna már. Ethan nehezen kiállható, de annál könnyebben utálható személyiség. Na és? Azt akarja, hogy utáljam, míg magát nem? Mert arról már az első benyomásnál lecsúszott, és tudva, hogy ugyanúgy vízfolyásként hazudik? – lököm szét a karjaim. – Sok mindent vághat a fejéhez, de egyet azért ne felejtsen. Ő volt mellettem, míg maga le akarta vágni az ujjam!

A szemeim forgatva emelem az arcom a sötét plafonnak.

- Jól van – fújtatok. – Ethan meséje a hadseregről és magáról hazugság. Remek. Mi a maga verziója?

- Ha hiteles hazugságod akarsz, kovácsold az igazságból. Két igazság van a meséjében. Tényleg ott voltam, amikor magához rendelte, habár kissé más ügyben, és valóban választás elé lett állítva. Elhagyja önként a bázist vagy letartóztatják. Az ok pedig egyszerű. Akta a tábornok asztalán. Vörös pecséttel. Kitalálja, hogy mi állt rajta?

- MI6 – rántom meg a vállaim.

- Ej, pedig annyira közel járt.

Mosolyogva félrebiccenti a fejét.

- FBI. A mélyen tisztelt FBI megneszelte, hogy felbukkant a bázison a CIA, ezért elhessegette.

- Ha ez igaz, maga miért maradhatott? Vagy azt akarja elhitetni velem, hogy az FBI nem tudott az MI6-ról? Ha jól sejtem, maga, aki szintén nem taja a hadseregnek, Ethan előtt bukkant fel. De vajon miért tűrték meg? Újságíró volt hamis iratokkal, aki kedvező színben tűntette fel a hadsereget?

- Olyasmi. Na, ha megtudott mindent, amit akart, emlékeztetném rá, hogy az amúgy is kevés időnket vesztegeti.

Te vesztegeted az enyém!

A ropogó morzsalékokon, porfelhőt felverve, újra sarkon fordulok, majd átrobogok a szomszéd helyiségbe. Rögtön azt kívánva, bár ne tettem volna. Rozsdafoltos, fehér kempingasztal áll a szembe fal előtt, rajta papírgalacsinnal. A málló vakolatra pedig szinte feketére alvadt vérrel írva, nyomtatott betűkkel a Hailey név. Már kapkodva egyengetem ki, mire felfoghatnám. „Mit tett vajon a bátor fivér?" Nem vagyok hajlandó megfordulni vagy akár a fejem megmozdítani, amikor belép a helyiségbe.

- Megvan, amiért jöttünk.

- Ennek örülök.

Fémes kattogások visszhangzanak az üres falak között.

- Adja ide!

Kiráz a hideg. Nem az Orosz akcentustól, ami miatt néhány betűt és szót elnyújt vagy jobban megnyom. Hanem a hangsúly miatt. Meghűl a mellkasom, a gyomromban pedig olyan gyorsan születik meg az ideges golflabda, hogy felfogni is alig tudom. Darabos mozdulatokkal fordulok meg.

Jesszusom Hailey! Ahhoz van bátorságod, hogy pofán vágd a nagyobb darab Hastinget, de a veled ugyanabban a súlycsoportban versenyző Alina Petrovtól megrettensz!

Szőke, copfba fogott haj, ellenségesen villogó mélyzöld szemek. Ugyanazt a bordó bőrdzsekit, fakó farmernadrágot és a magas szárú bakancsot viseli, fekete pulóverrel és gumikesztyűvel. Enyhe terpeszben áll, ezüstös Glockot emelve szegezve rám.

- Bemutatkoztam volna a családi házában, ha Mis. CIA nem támad hátba. Nem éppen célkereszt mögül akartam megismerkedni, de.

Megrántja a vállait.

- Ez van. Alina Petrov.

- Mármint Orlov, úgy érti?

- Meg vagyok lepve, amiért ismeri ezt a nevet. Általában nem úgy tűnik, de Hastingnek szokása meggondolni, hogy kinek és mennyit árul el. Ha sok minden mást nem is, legalább ezt okosan teszi. Az Orlov a féltestvérem, Cortny vezetékneve, nem pedig az enyém. Most pedig adja ide és kifelé!

Tehát Hasting igazat mondott, vagy legalábbis ő is így tudja. Cortny Joen valóban Irina Orlov. De. Vajon az Irina is az?

- Mit tett Hasting-vel?

- Semmi olyat, ami hosszútávon megérezne. Vagy, amit maga nem tett nem sokkal korábban.

Arrébb áll a bejárattól és legyez a pisztollyal.

- Csak nem félti?

A jó francokat!

- Csak érdekel, hogy tudott? – mozgatom a jobb lábfejem.

- Hm-hm. Hastingnek elég volt egyetlen lágy füttyszó is. Maga pedig túl zaklatott ahhoz, hogy figyeljen a környezetére. Ami könnyen végzetes hiba lehet, tehát mit várok valakitől, aki nem kém?

Felém nyújtja a kezét, mire kelletlenül, akadozva csapom a papírt a tenyerébe. Alig pillant rá, máris a dzsekije zsebébe tömködi.

- Minek jöttek ide?

- Vezetett.

- Aha. Neve is van?

Persze. Mész a francba.

- Biztosan. De nem törte magát, hogy el is árulja.

Fényképet vesz elő a zsebéből. Földszintes ház faborítással, rendezett terasszal és előkerttel.

- Felismeri, hogy hol van?

Tehát igazam volt.

- Illinois, Champaign. Ez az a ház, amit a bátyám bérelt az egyetemi évei alatt.

- A rejtélyes Jerry Jackson.

Ledobja a porba a slusszkulcsot.

- Maga vezet.