Mississippi, Pelahatchietól keletre
2012. szeptember 3.
hétfő
16:22

Pislogva figyelem az elsuhanó növényeket. A tarka fákat és a bokrokat. Olyan, mintha tengerré olvadnának össze az árnyékos földön. Muszáj lesz megállnunk, tankolni. Pedig már nagyon otthon szeretnék már lenni. A ropogó kandalló mellett a bársonyos meleg helyiségben. Újra melegítőt és hálóköntöst húzni, majd belefeledkezni a kedvenc könyvembe. Ethan, fészkelődve, közelebb hajol, mire persze az ábránd, akárcsak a szappanbuborék. Komoly erőfeszítés már csak az is, hogy az úton tartanom a szemeim vagy, a vállánál ne toljam vissza.

- Túlságosan is sokáig tartott.

A szemeim forgatva sóhajtok.

Éppen, amikor kezdem elhinni, hogy nyugtom van.

- Mindig kell, hogy legyen valami?

Felengedve a gázpedált indexelek és kihúzódok a jobboldali sávba. Visszapillantó, egyik majd a másik tükör. Semmi szokatlan. A dübörgő zenével elzúgó Sedan már vállrándításra sem elég.

- Most éppen mi van?

- Két autóval arrébb a szomszéd sávban. 1967-es mogyoróbarna Chrysler Imperiar. Nem túlzottan eredeti vagy előnyös választá és még annyira sem lehet vele beolvadni a kétezer-tizenkettőben. A lökhárító krómozott, az abroncsok oldalai fehérek. Már csak a bólogató kutya hiányzik a műszerfalról és meg is van a nyolcvanas évek érzés.

Ennyi erővel bohóc orr, lila paróka és ízléstelen zakó. Kevésbé lennétek feltűnőek.

- Ezek is bámész fogdmegek, mint a korábbi kettő?

- Californiai a rendszám. Tippre Santa Barbarai ez is. Szóval igen, bámész fogdmegek. Sokkal nem jobbak, mint azok voltak, de legalább valamivel okosabbak. Két, három autónál még nem jöttek közelebb.

- Mióta követnek?

- Az Alabamai határ után valamivel bukkantak fel. Valószínűleg a kamionparkolóban fedezhettek fel, ahol megálltunk szendvicsekért.

Addig rendben van, hogy lassan észre kellene, vegyem az ilyesmit, de az ördögnek nem szóltál?

- Borzasztóan örülök.

Ismét indexelve sebességet váltok, majd behajtok a benzinkút területére.

- Egyelőre maradjunk annál a feltételezésnél, hogy csak követnek.

- Ha úgy kényelmes, higgye csak, amit igaznak vél – zizeg a laptop táska cipzárjával.

Fújtatva leállítom a motort, majd, kihúzva a slusszkulcsot, felé fordulok.

- A jó életbe Ethan. Ne filozofáljon – bökdösőm minden szónál. – Elégszer mondtam már. Ha akar valamit, egyenesen kimondja vagy sehogy. De nem célozgat.

Kiengedi a biztonsági övét, majd miután kiszállt, a Mercury tetejére fekteti a karjait.

- Ahogy akarja. Szerintem ugyanaz a megbízás továbbra is. Tartsanak szemmel és időközönként jelentsenek. De mivel Smith vagy az emberei, ha egyáltalán odaette őket a fene, már végeztek, ez már csak műsor.

- Nagyon remélem, nem ette oda őket – csukom be az ajtóm, majd támaszkodok szintén a tetőre. – Miből gondolja, hogy a feltételezett akárkik Smith emberei? Tegnap mintha azt mondta, a maffia is akarja azt a nyavalyás pendrive-ot, sőt, ezek és a korábbi kettő is tagok.

- Halkabban beszéljen és jobban válogassa meg, hogy milyen helyen mit mond. New Orleansban már elmagyaráztam a miértjét. Egyetlen szóval sem említettem, hogy neki dolgoznak, maga húzta a párhuzamot a Californiai rendszám alapján.

Hátra feszítve a vállait kinyújtózik. Kiráz a hideg a ropogásoktól.

- Ettől még ez a legvalószínűbb, a korábbiakból kiindulva.

Átemeli a feje felett a laptop táska hevederét. Majd, miközben a feje a lassítva elhaladó Imperiar felé fordul, a keze a táskába süllyed. A sötét bőrű férfi az utas ülésen felhúzza a jobb vállát. Világos, félig kibontott inget és élénk barna szalmakalapot visel. A sofőr mondhat valamit, ugyanis a vállai lezuhannak, az arca pedig elfordul. Mire ismét Ethanra keze ekkorra már majdnem ki van húzva a táskából. A torkom köszörülve megkopogtatom a Mercury tetejét, miközben a betöltőnyílásba tolom a töltőpisztolyt.

- Ha viszket az ujja, akkor legyen szíves inkább utánuk szaladni. Lehetőleg messze a benzinkúttól.

- Nem akarok rágyújtani szívem – ingatja a fejét mosolyogva.

Ami kifejezés eltűnik, amint a homlokát ráncoló házaspár megy a kis boltba.

- Szépen kértem ugye, hogy vigyázzon, mit mondd. Képesek és a nyakunkra hívják a kopókat.

Pislogva húzom meg a töltőpisztoly ravaszát, de végül beérem a fejem ingatásával. Az Imperiar legközelebb Pelahatchieban bukkan fel, kávézó előtt állva, közel negyedórával később.

Miért nem a fánkozó vagy mindjárt a rendőrség elől? Hiába, ezek sem kevésbé klisések.

Órákkal később Arizonában kanyargunk a bézs sziklák között. Lassan hajtok, kiélvezve, hogy a motor hangja csaknem akadálytalanul tud terjedni. A visszapillantóra rebbennek a szemeim, amikor más zúgásokat is hallok. Motorosok közelítenek magas porfelhővel. Tucatnyi fényszóró az úttest teljes szélességében. Sebességet váltva gyorsítani kezdek.

- De utálom ezeket.

- Barátok?

Legfeljebb a tieid.

- Motoros banda Ethan, ezeknek, ritka kivétellel, nincs olyanjuk.

A pufogó kipufogók és az üvöltő motorok mellett már elmosódott kurjantásokat is hallok. Valamivel később pedig golyók fütyülnek az autó mellett.

- Nincs ínyükre, hogy meg akarunk lógni.

Gondolod?

Kapkodva engedi le a nyikorgó ablakot, majd húzza elő a Berettáját.

- Ne sajátját. Azt mondta, Alabamai támadóktól elvett pisztolyok sorozatszáma le van reszelve.

- Ahhoz képest, hogy átlagos, ifjú történész, meglepően sokat tud a fegyverekről és a rendszer sötétebb oldaláról.

- Átlagos, ifjú történész, aki katonacsaládban nőtt fel két báty mellett. Mit gondol Jerry majd pedig Matthew mennyivel volt kevésbé önfejű és lázadó kamaszként, mint bárki más? Milyen helyzetekbe keveredhettek szinte folyton, és vajon hány olyan alkalom fordulhatott elő, amikor vitték magukkal a húgukat is? Mennyi lőszere van?

- Kevés, hacsak nem Shakespeare idézetekkel akarnak lyukat varázsolni belénk.

A felzárkózó motoros az autó fölé lő, majd a jobboldalunk felé bök a pisztolyával. Ugyanekkor felbukkan azon az oldalunkon másik motoros is, aminek az utasa smg géppisztolyt fog Ethanra.

- Megállni!

Kis híján túlüvölti a motorja.

Persze! Elvárod, hogy önként és dalolva sétálja a puskacső elé mi?

- Ne! – teszi a jobb könyökömre Ethan a kezét. – Tudom, hogy mi jár a fejében, de akkor halottak vagyunk!

- Csinálhatjuk a fájdalmasabb módon is! Akkor viszont autó nélkül maradtok a prérin! Hajnalra fel fognak zabálni a vadállatok!

- Már ha túlélik! – nevet tompán a másik.

- Na, mi legyen? Kerékcsere, ha nem álltok fejre, vagy megálltok beszélgetni?

Fintorogva tekerem le az ablakot.

- Ha megállok, akkor megöltök!

- Akkor fogunk, ha nem teszed! Mi lesz már?

Ezúttal a motorháztető felett lő sziklába. A golyó szikrázva kap gellert. Csikorgó kerekekkel, jobbra és balra úszó farral állok meg. Több motoros is az utolsó pillanatokban tud csak kitérni. Néhányan fel is buknak. A szerencsésebbek a porban végzik, a többség viszont az aszfalton. Nyögve, hemperegve a szikrázva sodródó motorjaik után. A férfi, sikoltó kerekekkel áll meg a Mercurytól nem messze. Horkanva löki ki a motor kitámasztóját.

- A helyében valamivel óvatosabb lennék – száll le. – Láttam már kevesebbért is meghalni valakit.

Na, ne mondd! Ezt akartad nem?

Az ülésre dobja a második világháborús sisakra emlékeztető bukót. Kócos, félhosszú, sötét haj. Rendezetlen, őszülő, rövid szakáll. Élénkbarna bőrdzseki, kopott és koszos farmernadrág, viseltes bakancs. Dühösen söpröm ki az arcomba hullott hajtincset.

- Mit akar?

- Kezdetnek tegye üresbe, a motort állítsa le és kis jó modor is jól esne.

Elmész te a jó francba!

- Először válaszol, utána meggondolom, hogy megtegyek magának bármit is.

A fejét rázva kacag. Ronda, érdes hang. Mint a köszörűgép. Újra előrántja a pisztolyát majd alig célozva tüzel. A golyó, átsüvítve az ablakokon, szintén gellert kap. Érzem a torkomon a szelét. Meghűlő mellkassal nyelek, amikor előrehajol. A balját az autó tetejére rakja, majd megkocogtatja az ajtó tetejét a pisztolyával.

- Állítsa le.

Remegő kézzel fordítom el a slusszkulcsot. Az iménti hűvösség helyét forró utálat váltja fel.

- Tessék. Örül?

- Nem angyalom, attól még odébb vagyunk. Most pedig kiszállnak. Van magánál valami, amire szüksége van a főnökömnek. Amit ide fog adni.

Felém majd Ethanra bök a pisztollyal.

- Vagy. Golyót kapnak és elveszünk mindent.

Végig siklanak a felsőtestemen a szemei.

- De most is elvehetem. Tetszene az is.

Lassan kihajolok az ablakon, végig rajta tartva a szemeim. Bármilyen undorító fény is csillogjon a pillantásában.

- A főnöke pontosan tuja, hogy már nincs nálam.

- Honnan is tudná, ki a főnököm?

- Miért, maga igen?

- Na, jó. Ha így akarja játszani.

Megüt. Lendületből és nyitott tenyérrel. Kis híján az ablakkeretnek vágódik a fejem.

- Válaszoljon és ígérem...

- Ha folytatja a mondatot, az fájni fog – szipogok.

- Azt akartam mondani, hogy majd gyors leszek.

Megsimogatja a hüvelyujjával a megütött részt.

- De ez után azt hiszem, inkább ki fogok élvezni minden a pillanatot.

Megragadva a csuklóját, ahogy csak tudom, le és magam felé rántom. Reccsenés nincs, de felüvölt, amikor bevágja a fejét. Morogva és nyögve lép hátra, ugyanekkor viszont kilökőm az ajtót, amivel gyomron vágom. Újra tántorogni kezd. Kiszállva felkapom a térdem és beleadva, amit csak tudok, ágyokon rúgom. A kínlódó üvöltés ezúttal szinte már artikulálatlan. Tovább hátrál, majd, zihálva, összeesik. Kattogva lendülnek felém a körülöttünk állók fegyverei.

- Mond bármit a Smith név?

- Persze. Minden második agyatlan jöttment így mutatkozik be a kocsmában. Smith.

Hörögve, véres fogakkal, gyengén felnevet.

- Gondolom, arra számítanak, hogy ettől majd az asszony nem érzi meg rajtuk a piát.

Köhögve kiköp a porba majd feltápászkodik.

- Viszont sajnálom szívem, nem ismerek Smith, nevű alakot. Öljétek meg.

Hangos, hosszan visszhangozó lövés dördül, a férfi feje pedig pillanatokkal később vérpermetté változik. A Mercuryhoz szökkenek, de több lépés távolságból is éppen csak nem ér el. Nem úgy, mint a hozzá legközelebb álló fegyvereseket. A test, gejzírként lövellve a vért, röviden imbolyog. A keze, amit nyújtott mutatóujjal rám emelt volna, nem azonnal hanyatlik vissza. Térdre rogy, majd összecsuklik. A barnásszürke aszfalt pillanatok alatt válik csillogó vörössé. Hányinger kerülget a tömény, fémes szagtól és a látványtól. A holtestről mégis képtelen vagyok elszakítani a szemeim.

- Hailey! – püföli Ethan az autó tetejét.

Felzúg Mercury motorja, alig valamivel később pedig több pisztolydörrenést is hallok. Egyik férfi esik össze üvöltve a másik után. Vérpermet száll és a testek már loccsanva puffannak. Ethan újabb üvöltése ránt csak ki a révületből.

- Jöjjön már!

Sietve beszállok, sebességbe lökőm a váltókart, majd padlóig nyomom a gázpedált. Több kiáltás majd motorbrummogás is beleszüremlik a kerekek sikításába. Pisztolydörrenéseket is felfogok, de nem tudom, hogy ránk lőnek vagy vaktában lőnek.

- Kapcsolja le a fényszóróikat!

Felmerül, hogy tiltakozzak, de már meg is tettem, mire végig gondolhatnám. A lemenő nap fénye szerencsére elég, viszont éppen csak. Tőlünk jobbra készül a sötétbe vesző, lapos tetejű, hegy mögé bukni. A derengése, valószínűleg, csillogva megtörik az autó oldalán. A lövések többször is megismétlődnek hosszabb-rövidebb szünetekkel. Amik viszont sosem tartanak egész percig. A visszhangjaik, akár az üvöltő égdörejek. A hátsó szélvédő viszont épp marad. Nincsenek az autó mellett elfütyülő majd a szikracsóvákon gellert kapó lövedékek sem. De az üldözők fényszórói gyorsan fogynak.

Már több száz métert haladunk az óta, hogy az utolsó is elborult volna kövér szikralobbanással, de még mindig csak pillanatokra merem levenni a szemeim a visszapillantóról. Most már nincs más, csak a kerekek alatt ropogó vörösesbarna föld, a szél süvítése, a motor bőgése és a remegő kezem. Valamivel később, ügyetlen ujjakkal, kapcsolom fel ismét a fényszórót. Ahhoz, hogy visszaváltsak és felengedjem a gázpedált is, viszont komolyan magamra kell, dörrenjek.

Folyton ismétlődnek azok a pillanatok, amikor meghalt. A hirtelen megugró, orrfacsaró bűz és a látvány. Az alkonyi derengésben világítottak a szétszóródott, élénkvörös és fehér csontdarabkák. A sírás határán veszek mély levegőt. A baloldali hegygerinc felől magányos vonítást hallok. Kojot. Két, talán három kilométerről. Átható és mélyen zengő a hang. Nagydarab állat lehet. Nincs indulat, nem bőg. Egyszerű figyelmeztetés; behatolók. Hosszabb-rövidebb válaszok érkeznek csak alig elmaradva. Néhányuk elnyújtottabb és izgatott. Ami aggasztó, hogy nem csak a túloldalon elszórt sziklák vagy az alacsonyabb ormok felől érkeznek, hanem egyre több szempár tükrözi a fényszórókat is. A csillagos égen dögkeselyűk köröznek. Némák és csak a sziluettjeik látszanak.

- Mi a franc volt ez?

- Smith.

Tenyérrel rávágok a kormányra.

- Miért kell mindig ennél a névnél kilyukadnunk? Nem minden körülötte forog!

- Nem bizony és valahol mégis. Az események a Tervezőről és magáról szólnak. Amiben viszont Smith kulcsfigura.

Hát magadról miért feledkezel meg mi? Vagy nem ezt magyaráztad eddig?

- Persze.

Szipogva kitörülöm a könnyeket a szemeimből.

- De ezt idáig is tudtuk.

Lehúzódom, majd a fék nyikorgásával lecsukom a szemeim. Mély levegőt veszek. Kettőt, hármat, még többet. Gyomorból. Amíg a szívem le nem csillapodik. De még nem nyitom ki ismét. Hiába szeretném, nem tehetem. Pörögnek a szemeim előtt az emlékek. A Martin házban a két holttest látványa az ágyon és a földön, a CNN adásában Sarah Martin és Jhos Brown, a motel recepciósa New Orleansban és az újság. Majd ismét a tévében látott kép: Benjamin Blake; az első rózsa.

- Jól van?

Szerinted?

- Ha nem kérdezi meg többet.

Ismét szipogva nézek rá.

- Miért lőtt volna Smith? Nem ismerte a nevét.

- Ami jelentheti azt is, hogy nem mutatkozott be. Vagy eleve nem ő bérelte fel őket. Közvetítő is van már a buliban. Az is lehet, hogy mindvégig volt. Ergo, újabb játékos szállt be. Ezúttal az árnyékok közül. Na, de. Miért gondolom, hogy éppen Smith volt a golyók gazdája? Először is a fegyver. A hangja mély volt és ugye sokáig visszhangzott. A hangok és a halálok között pillanatok teltek el. Öt, nyolc másodperc, ha jól számoltam. Nagyjából másfél kilométerre lehetett.

Kimutat balra az orrom előtt a Berettával.

- Azok közül valamelyikéről, valószínűleg. Na, most. Minden leadott lövéshez találat is járt.

Neszezve visszateszi a laptop táskába.

- Szerintem mindketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy ehhez édes kevés akármilyen puskát lekapni a vadászbolt polcáról. Még az éjjellátó céltávcső megléte sem elég. Valószínűleg nem hétköznapi puskáról beszélünk. Ebből pedig az következik, hogy a kezeléséhez képzettség kell, a kezelőjének pedig nem árt tapasztaltnak lenni. Eseménydús és részletes múlttal alighanem. Mindez Smithre utal, hacsak persze nincsenek zsoldosok is a Tervező farzsebében. Ahogy valószínűleg igen.

- Mi van, ha tényleg nem Smith emberei voltak?

- Ha a lövész nem Smith volt, sőt, még csak nem is a Tervezőnek dolgozik, akkor először is, mi csak a mázlinak köszönhetjük, hogy élünk. Másodszor. A zsoldos, aki ebben a forgatókönyvben alaposan belerondított a Tervező levesébe, legkésőbb két órán belül halott lesz. Na, de. Na, de. A Tervező vajon miért bízna külsösre olyan feladatot, aminek a kimenetele kihatással van a terveire, amikor van saját, jól képzett embere? Szemben az akárhonnan beszerzett zsoldossal, akinek a megbízhatóságát a legjobb esetben is érdemes kétség bevonni.

Sebességbe teszem a váltót és tovább indulok az Eloy felé vezető szakaszon.

- Most induljunk ki a valószínűbb lehetőségből. A lövész valóban Smith volt. Miért lőtte agyon a motorosokat, mielőtt elvégezhették volna, amiért megfizette őket?

- Miért is ne? – vonom meg a vállaim. – Honnét veszi, hogy nem az szolgálta a Tervező érdekeit, vagy a szándékait? A motorosok nem követtek, felbukkantak mögöttünk. Már vártak ránk. Hacsak nem olvasták ki a szélből, valaki szólt nekik, hogy hol és milyen autót kell megtámadjanak. Azaz csapda.

- Amivel a Tervező szándéka az lehetett, hogy ne érezzük magunk biztonságban. Igen, ez valószínű. Okos meglátás. Azaz nem voltak többek kelléknél. Feláldozható gyalogok, mint azok ketten a Martin házban, vagy a mögöttünk ólálkodók.

- Tegyük félre a Smith, Tervező párost – fújtatok, megránduló ajkakkal. – Említette az új játékost. Korábban pedig azt is, hogy Európa és Amerika titkosszolgálataitól kezdve az utolsó, lecsúszott gengszterig mindenkinek a pendrive kell. Annyira elképzelhetetlen, hogy felsőbb politikai körökből másnak is fáj rá a foga? Jesszus, már megint.

- Egyáltalán nem elképzelhetetlen, és tetszik a megfogalmazás.

Mi mást vártam?

- Az elmondottak három dolgot feltételeznének. Ahogy mondta: új játékos hatalommal a kezében és valószínűleg sok pénzzel. Másodszor: talán tényleg zsoldos bújhatott meg a ravasz mögött, amit ugye nem tudhatunk. Ha igen, leszerelt, de ami valószínűbb, menesztett katona. Gyakorlott és hidegvérű. Ha az a feltételezés a helyes, miszerint dolgozik valakinek, nem parancsmegtagadás miatt rúghatták ki. Hanem mert valószínűleg élvezi a gyilkolást. Bár ez idővel parancsmegtagadáshoz vezet, viszont ezt most hagyjuk. Ha pedig mégis leszerelt katonáról beszélünk, akkor a gyilkolás szeretet továbbra is adott. Mivel nem tud leállni, zsoldosnak állt. Ebben az esetben veterán. Vagy legalábbis közel az.

- Túlkombinálja.

- Megesik.

- Mi a harmadik?

- Hiába mondta a vezetőjük az utolsó szó jogán az ellenkezőjét, a motorosok nem megölni, hanem elrabolni akarták. Többek között.

Fúj!

- Ha jut rá időnk, egyik-másik ruhájában vagy a motortáskákban megtaláltuk volna az utasítást és a pénzt. Talán még a pisztolyokat is – ütögeti meg a laptop táskát. – Csakhogy a lezajlott események nem illenek bele az eddigiekbe. Emlékezzen csak vissza, mit mondtam, a Tervező mennyire gondol veszélyesnek a macska-egér játékára vagy magára nézve. A nyilvánvalóan tapasztalattal rendelkező CIA ügynök. Aki önmagában még nem veszélyes, az ügynökség a háta mögött ellenben igen. Ha jól emlékszem akkor Hasting is ezzel hadonászott a szüleinél.

- Ne emlékeztessen rá.

- Még mindig itt vagyok. Nem csak játékban, de maga mellett is. Rivális, ismételten elmondva, a jól képzett zsoldos és a mögötte álló elme viszont más lapra tartozik, mint én és Hasting. A Tervező és Smith számára is. Szerintem a negyedik ajtó lesz a nyerő: van új játékos, zsoldos viszont nincs más, csak Smith. A ravasz mögött is ő bújt meg, vagyis, ahogy mondta, a motoros bábelőadás ijesztegetés volt csak.

Felé emelem a kezem. Az előtt teszem vissza, hogy szirénázó rendőrautó zúgna el mellettünk.

- Csak, hogy biztosan jól értsem. A motorosok Smithnek dolgoztak és fellettek áldozva a Tervező szándékainak az oltárán. Ha pedig másnak, akkor valaki belezavart a terveibe.

- Az imént mintha tisztáztuk volna, hogy nem volt zsoldos a képletben, a lövész szerepében Smith tetszeleg.

- Nem. Úgy fogalmazott, hogy: „Szerintem." Az nem azt jelenti, hogy úgy is van.

- Jólvan, tegyük fel a társalkodás kedvéért ismét az újabb játékos elméletét a gramofonra. Abban az esetben valóban az a valószínű, hogy jött valaki és felzavarta az állóvizet. Amiért a Tervező talán még most is toporzékol. Ellenben ez feltételezi azt is, hogy valahonnan tudomást szerezhetett arról, csapda készülődik ellenünk. Smithnek ugyanis nem éppen öt percébe lehetett kicaplatni a semmi közepére, majd véletlenszerűen sziklára mászni. Ahonnan hogyhogy nem, tökéletes rálátása volt az eseményekre.

- A Tervező tehát közvetetten megakadályozta, hogy a rivális akárkicsoda elraboljon. Mitől lennék ennyire fontos a szemében? Holott éppen az előbb fejtette ki a motoros bandával kapcsolatban, hogy ez csak rohadt játék, ahol az emberi életek nem többek, mint eszközök. Bábok. Sőt, valószínűleg mi sem vagyunk többek.

- Amikor a Tervezőnek elég lett volna kiszagolni, hogy ki a riválisa, ráküldeni Smith, majd megy minden, ahogy szeretné, miután kigolyózta?

- Visszafogottabb szavakkal fogalmazva, de igen – fordulok be a Ferneybe vezető kereszteződésben.

- Fogalmam sincs. Viszont találó a hasonlata. Mi is csak bábok vagyunk. Most talán értékesebbek, de akkor sem többek.